Van egy bizonyos összetevő, ami az egyik játékot – legyen az bármilyen ronda, bugos, elavult és kezelhetetlen - klasszikussá teszi, míg a másikat; a csillogó grafika, óriási kiadó cég, fizikai motor és ajándék képregény ellenére sem. Ez a bizonyos összetevő (hívjuk most mókásan X faktornak) műfajtól, stílustól, és fejlesztőtől független dolog; de egy biztos - nagyon kevés produktumban van jelen a játékpiacon. Az X-faktort megtalálni könnyű: ha azt vesszük észre, hogy hajtogatjuk magunkban a „még öt perc, még egy kör.. csak még egy csata… csak még egy pálya” mantrát és ennek változatait, valamint hogy mindeközben odakint felkelt a nap… Nos, akkor megvan az X-faktor.

Ez a varázslatos összetevő megtalálható a Diablo-ban, a Deus-Ex-ben, az ezeréves Incubation-ban, vagy akár az egyetlen darab ember által készített Din’s Curse c. független játékban - de a sokak által gyűlölt WOW-ban is adagolják az X-faktort emberesen.

Az ausztrál Infinity Interactive 2007-ben egész véletlenül megtalálta az X-faktort: összevegyítették a klasszikus „match 3” (ez olyasmi, mint amit a Bejeweled is művel) logikai játékot, és a klasszikus hősfejlesztős/tárgygyűjtögetős/szintlépegetős RPG-t, majd ebből gyúrtak egy érdekes játékot: ez volt a Puzzle Quest. Megjelent XBOX-ra, PS-re, iPhone, PC-re és minden egyébre is: a siker óriási volt, az Infinity beletenyerelt a tuti receptbe, és halálra kereste magát, a játékosok pedig világszerte kialvatlanul mentek reggel dolgozni, mivel egész éjszaka apró „puzzle-hősüket” tuningolták és szeretgették.

Később kiadtak pár játékot, próbáltak megismételni az elképesztő sikert – de nem igazán sikerült. Közben persze más fejlesztők is próbáltak profitálni a „puzzle-ba gyúrt RPG” elképzelésből, gondolván maga az alapötlet elég a sikerhez – bele is buktak sokan.

Az Infinity úgy döntött megmutatja, hogy a siker azért megismételhető, csak szeretettel és gondoskodással kell hozzányúlni a témához: így eshetett meg, hogy a Steam-en múlt héten megjelent a Puzzle Quest második része. Minden logikai/stratégiai/és RPG rajongót előre figyelmeztetünk: ha megveszi és letölti, utána hosszú-hosszú órákig (napokig) nem lesz alvás és szabadidő! Ez a kis szörny ugyanis magába szippant – hiába, hogy grafikája inkább aranyos, mint szép, a kezelőfelület is kicsit elavult, itt-ott néha „konzolos”, sőt rettentő bugok is előjöhetnek – de ez mind nem számít, ugyanis az első 10-15 perc játszadozás után megjelenik az X-faktor… mi pedig annyit mondunk „oké.. csak még egy csata és lefekszem”. Odakinnt pedig közben felkel nap.

Maga a játék nem sokat változott az előző részhez képest: hősünkkel kalandozgatunk és feladatokat teljesítünk, tapasztalati pontokat kapunk, és varázslatokat tanulunk – a csatározás pedig most is, nem buzgó klikkelgetéssel történik, hanem egy táblán tologatott bogyók segítségével. Ezeket úgy kell mozgatni, hogy három (vagy több) egyforma legyen egy sorban, oszlopban. Hogy mi történik, ha ez sikerül, az attól függ milyen bogyóról van szó: három halálfej segítségével támadunk („megütjük” az ellenfelet), néggyel-vagy öttel még nagyobbat ütünk. A piros bogyó „piros” színű varázspontjainkat növeli, a zöld a zöldet, és így tovább – természetesen rengeteg varázslat áll rendelkezésünkre az ellen elpusztításához, így a taktikázásnak bőven jut szerep.

Ráadásul a játék elején négy különböző karakterosztályból választhatunk (a jól ismert fantasy-séma: orgyilkos, barbár, varázsló és lovag), ezek mindegyike különböző tárgyakat, és teljesen saját varázslatokat használ, így a játékban lazán benne van minimum ötven (vagy több) óra játékidő. A legszebb az egészben, hogy bár a pályák és helyszínek fixek, a sztori pedig gagyi – a puzzle-csaták olyan mértékű véletlenszerűséget generálnak, hogy a játékot igen nehéz megunni. A újrajátszhatósági értéket növeli az is, hogy bár rengeteg varázslat és képesség van, apró puzzle-hősünk minden csatába csak ötöt vihet magával (ezeket egy varázskönyvből állíthatjuk össze csata előtt) – így egy-egy csatát lejátszhatunk rengeteg „megoldással” és stratégiával. Ha ez nem lenne elég, a klasszikus ARPG alapokra épülve, itt is van „loot”, azaz különböző fegyverek, páncélok és miegymás – természetesen a hozzájuk dukáló színkódokkal (zöld, kék, lila – a’la World Of Warcraft).

A Puzzle Quest folytatása nem annyira sokrétű és bonyolult, mint elődje – cserébe viszont könnyebben kitanulható, jobban látható (végre eltűntek a légypiszok méretű ikonok és feliratok), sok újítás kapott benne helyet, ráadásul ugyanazt a sármos, megunhatatlan játékmenetet nyújtja mint a klasszikus első rész.

Ha olyan játékot keresünk, amivel garantáltan hónapokig forgunk szórakozni, el lehet merülni benne napokra – de akár napi tíz percekre is (köszönhetően annak, hogy van benne „quick battle” mód), akkor tegyünk egy próbát ezzel az érdekes akció/logika hibriddel.