Hatvan évvel ezelőtt, 1950. január elsején létrehozták a Maszobal Rt.-t, amely a Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Rt. rövidítése. A cég létrehozása gyakorlatilag az egész ágazat szovjet kézbe adását, legfontosabb nyersanyagkincsünk totális kiszolgáltatását jelentette. Utólag tudható, hogy nagyjából 1952-ig ez a szovjet érdekeltségű társaság fokozatosan magába szippantotta az összes fontosabb magyarországi bauxitbányászati és alumíniumgyártási kapacitást. (Egyébként már alakulásakor is többé-kevésbé szovjet érdekeltségű cégeket egyesítettek a Maszobalban, hiszen Moszkva már a második világháború után, 1946-ban rátette a kezét a részben német tulajdonú bauxit-, timföld- és alumíniumcégekre.)

Moszkvai nyomás

Az átmenetileg enyhülő légkörben, 1954-ben – Sztálin 1953-as halála után – a magyar állam kivásárolta a szovjet tulajdont a Maszobalból. Addig azonban Moszkva óriási hasznot söpörhetett be a magyar nyers- és alapanyag-szállításokból.

Amikor a szovjet követelésekkel szembeszegülve, 1949-ben egy magyar küldöttség megpróbálta védeni Budapest pozícióit, Vlagyimir Gyekanozov, a szovjet tárgyalópartner – egykori külügyminiszter-helyettes és a sztálini terrort végrehajtó NKVD egyik volt vezetője – azt mondta, hogy „a győztes nemzet követeli: érvényesíthesse jogait, mivel a vesztes ország háborút kezdett ellene”. Minderről Borhi László történész számol be a magyar gazdaság szovjetizálásáról szóló tanulmányában.

Stratégiai fém

Az alumínium stratégiai jelentőségű fém volt ekkoriban – a (katonai) repülőgépgyártás és az ekkoriban fellendülő szovjet űripar és rakétagyártás alighanem egyik legfontosabb alapanyagáról van szó. A szovjet repülőflotta és a magyar alumíniumvertikum összefüggéseire Borhi is rámutat a már idézett tanulmányában, rögtön a második világháború utáni évet vizsgálva: „Érdekes egybeesés, hogy a magyar–szovjet bauxittársaságok létesítése akkor történt, amikor a németországi Junkers elkezdett lökhajtásos repülőket gyártani a Szovjetunió számára, ami miatt a szovjet hatóságok megtiltották az alumínium egyéb gyártmányokra történő felhasználását Németország keleti zónájában.”

A három- és az ötéves terv

Az első hároméves terv befejezésekor közölt adatokból csak következtetni lehet a magyar alumíniumipar felfutására. A Szabad Nép 1950. február 5-én például arról számolt be, hogy „nehéziparunk termelése 1949-ben elérte az 1938-as termelés 174 százalékát”, illetve „1948-hoz viszonyítva 42,4 százalékkal emelkedett a gyáripar termelése”. Ezen belül – bár a hivatalos propaganda a „vas és acél országát” hangsúlyozta – a bauxittermelés is felfutott, méghozzá 1949-ben 17,2 százalékkal nőtt, az alumíniumgyártás pedig még jobban, 59 százalékkal, egyetlen év alatt.

Csak összehasonlításul: az 1950-től nyíltan hangoztatott vasipari jelszavak dacára a vasérctermelés csak 14,8 százalékkal, a nyersvasgyártás mindössze 11,5 százalékkal, az acéltermelés pedig 15,8 százalékkal bővült egy év alatt, 1948-ról 1949-re. Vagyis az alumíniumágazat ezeknél dinamikusabban fejlődött a vasiparra koncentráló ötéves terv kezdete előtt.

Nagyot ugrott a marónátron-termelés

A timföldgyártásról nem jelent meg statisztika a Szabad Népben, de a timföldgyártáshoz (is) szükséges marónátron-termelés – ez az anyag ömlött ki most, 2010-ben Kolontáron és Devecseren – 94,7 százalékkal futott fel 1948-hoz képest. (Marónátront használnak még számos más vegyipari ágazatban, így például az olajiparban is.)

A timföldgyártás és az alumíniumágazat más fejlesztéseinek felfuttatását az első ötéves terv tűzte ki célul. A terv előirányzatait 1950 januárjában ismertette a Szabad Nép: „1950-ben kezdi meg működését az új műkorund-gyár, és részben megindul az almásfüzitői timföldgyár, Európa egyik leghatalmasabb ilyen üzeme”. (A műkorundgyár esetében alighanem a mosonmagyaróvári létesítményre utalt a pártlap, amely a Motim cég honlapja szerint 1951-ben kezdte meg végül a korundgyártást.)

A hatvanas évek

A hivatalos indoklás szerint az 1962. november 15-én aláírt magyar-szovjet timföld-alumínium egyezmény alapgondolata, hogy „a magyar bauxitvagyon további hasznosítását a jövőben a szocialista táboron belüli egyik legkedvezőbb timföldtermelési lehetőség és a legolcsóbb, gazdaságosan elérhető villamosenergia-bázis összekapcsolásával kell megoldani, úgy, hogy ez mind az együttműködésben résztvevő országok, mind a szocialista tábor egésze számára optimális megoldás legyen”.

Az egyezmény szerint Magyarország 1967 és 1980 között fokozatosan évi 330 000 tonnára növekvő timföldmennyiség kiszállítását vállalta a Szovjetunióba. Itt a tervek szerint feldolgozzák a timföldet, és az abból gyártott alumíniumot visszaszállítják Magyarországnak: „így a szovjet fémszállítások – ugyancsak fokozatosan növekedve – 1980-ra évi 165 ezer tonnát érnek el”.

A világ 11. legnagyobb termelője volt Magyarország

A Dobos György és Timár Vilmos által 1963 májusában a Közgazdasági Szemlébe írt tanulmány azt próbálja bizonyítani, hogy Magyarországon nem érné meg a timföldből alumíniumot gyártani, pontosabban, a meglévő alumíniumkohókat nem érdemes bővíteni. (Ekkoriban Magyarország a világ tizenegyedik legnagyobb alumíniumtermelője volt.)

Ezért aztán a szovjet-magyar bauxit-alumínium egyezmény keretében nem a feldolgozáshoz szükséges villamos energiát hozták Magyarországra, ahogy az ésszerűbbnek tűnt volna, hanem a timföldet vitték ki a Szovjetunióba, majd onnan hozták vissza a kész alumíniumot. Más kérdés, ahogy az egyezményből kiderült, hogy a cserearány olyan kedvezőtlen volt e folyamatban hazánk számára, hogy jelentős mennyiségű ipari terméket kellett szállítanunk a bauxit mellett a visszakapott alumíniumért.

Szerencsés adottság?

Ugyanakkor a tanulmány hangsúlyozza, hogy „a bauxitot leggazdaságosabban a bauxitbányák közelében lehet feldolgozni, kihasználva azt a szerencsés adottságot is, hogy a bauxitbányák közelében szénelőfordulások vannak, amelyekből a gyártás hőenergia-szükséglete kielégíthető”. Vagyis a vörösiszapot melléktermékként előállító timföldgyártás itthon maradt. (A környezeti kockázatokról egyetlen szó sem esett az 1963-as szövegben.)

A magyar-szovjet egyezmény nem az első volt a sorban, írja a tanulmány, megkerülve a szovjetek 40-es és 50-es évekbeli szerepét a hazai bauxit-kitermelésben és feldolgozásban. 1951 áprilisában jött létre a magyar-csehszlovák államközi egyezmény, amelynek alapján Magyarország bauxit és timföld szállítására vállalt kötelezettséget, míg Csehszlovákia villamosenergiát, valamint gépeket és berendezéseket szállított, illetve 1960-ban Lengyelországgal kötöttünk timföld-alumínium megállapodást, amelynek alapján egy tonna lengyel alumíniumnak 4,5 tonna magyar timföld felelt meg.

Gyarmatok és félgyarmatok példája

A tanulmány alapján érdekes párhuzam vonható néhány félgyarmati és gyarmati helyzetben lévő Karib-tengeri és afrikai ország, illetve Magyarország között. A cikk szerint az USA hatalmas alumíniumtermelését „csak úgy tudta kifejleszteni és fenntartani, hogy a határain belül rendelkezésre álló két feltételt, az olcsó villamosenergia bőségét és a szükséges tőkét összekapcsolta a Karib-tengeri térség gazdag bauxit-előfordulásainak kiaknázásával. Az ország területén épített timföldgyárakat e térségből szállított bauxittal látják el”.

Kanadában pedig, a tőkés világ akkori második legnagyobb alumíniumgyártó országában egyáltalán nem volt bauxit, de vízenergia-forrásaival és hatalmas működő tőkéjével nagy feldolgozóipari kapacitásokat hozott létre. Ehhez csak megfelelő nyersanyagról kellett gondoskodniuk. „A jamaicai és Brit Guyana-i, suriname-i, guineai bauxit-előfordulások kiaknázásával ez a probléma is megoldódott. A nyersanyag-szállítási költségek csökkentése céljából újabban nagy kapacitású timföldgyárakat létesítettek a Kanadát kiszolgáló bauxitbányák mellett, s arra törekszenek, hogy bauxit helyett timföldet szállítsanak a kanadai alumíniumkohókba” – írta Dobos és Timár. (A karibi térségben 1966-ig még angol gyarmat volt Brit Guyana, Suriname pedig 1954-75 között Hollandia tengerentúli tartománya volt. Jamaica viszont 1962-től lett független Nagy-Britanniától.)

A magyar-szovjet viszony tehát kísértetiesen hasonlított a nyugati féltekén a félgyarmatokon, gyarmatokon zajló, rendkívül környezetszennyező bauxitbányászat és timföldgyártás gyakorlatára.

A magyar bauxittermelés felfutása

A hatalmas szovjet megrendelés miatt bővíteni kellett a magyar bauxitkitermelést és a timföldgyártást. A megnövekedett igényeket a bányászatnak is követnie kellett. Erről a hazai bauxitbányászat néhai első embere, a nemrégiben elhunyt Fazekas János bányagépész mérnök, közgazdász írt 2002-ben tanulmányt. A Bakonyi Bauxitbánya Kft. 1985 utáni vezérigazgatója szerint „a bauxittermelés az ötvenes évek végén 1 millió tonna volt, amit az egyezmény elvárásának megfelelően nagymértékben növelni kellett. A termelés a 70-es években elérte a 3 millió tonnát. Mindez jelentős beruházásokkal, műszaki-technikai fejlesztéssel valósult meg.” Fazekas szerint „a bányászat ugyanakkor jelentős beavatkozást is jelentett a természeti környezetbe. Gondoljunk akár a külfejtések okozta tájsebekre, vagy a mélyművelés biztonságát elősegítő vízszintsüllyesztéses megoldásokra”.

Fazekas szerint a hazai alumíniumipar alapanyag-ellátását a bányászat az 1926-tól – az ágazat születésétől – kezdve 2002-ig eltelt 76 év alatt 104 millió tonna bauxit kitermelésével biztosította. Mindebből levonható az a következtetés, hogy mivel a kibányászott bauxitból jelentős részben itthon gyártottak timföldet, a melléktermékként keletkezett vörösiszap mennyisége is csak millió tonnákban mérhető. Ezt az anyagot hazai tározókban halmozták fel, így Ajka mellett, Neszmélyen, Almásfüzitőn és Mosonmagyaróváron.