Egy brit kutatás szerint az Atlanti-óceán jeges vize abban az évben ideális feltételeket teremtett a légtükröződés egy szokatlan formájának a kialakulásához, amely elrejtette a jéghegyeket az emberi szem elől, és megzavart egy közelben haladó hajót is az óceánjáró azonosításában, órákkal késleltetve a mentési munkálatokat. Amerikai tudósok pedig azt mutatták ki, hogy a Föld közelsége a Holdhoz és a Naphoz olyan árapályjelenséget eredményezett, amely megmagyarázhatja, miért került jégtáblák közé és ütközött jéghegynek a hajó - olvasható a New York Times amerikai napilapban.

Tim Maltin brit Titanic-kutató szerint "a tragédiának nincsenek sem hősei, sem cselszövői", helyettük van sok-sok ember, akik megpróbáltak a legjobban cselekedni az adott helyzetben. A Titanic: A Very Deceiving Night (Titanic: Egy nagyon csalóka éjszaka) című új könyvében, amely ezen a héten jelenik meg e-könyv formájában, Maltin azt fejtegeti, hogy a légtükröződés miként képes összezavarni az ember megfigyelőképességét.

A Titanic történetének kutatói vitatkoznak az új elméleteken: néhányan megkérdőjelezik, hogy a természeti tényezők többet nyomtak a latban, mint az emberi ostobaság, mások viszont elképzelhetőnek tartják a légtükröződés elméletét - de csak korlátozott mértékben. Általánosságban azonban üdvözlik ezeknek az új tényezőknek a bemutatását.

Kezdetektől fogva köztudott volt a sajtójelentésekből, majd a vizsgálat megállapításaiból, hogy azon a tavaszon az észak-atlanti térségben szokatlanul rossz volt a jéghelyzet. A The New York Times a hajó elsüllyedése után nem sokkal amerikai illetékeseket idézve azt írta, hogy a tél "hatalmas jéghegyeket produkált a térségben".

A San Marcos Texasi Állami Egyetem és a Sky and Telescope folyóirat kutatói a közelmúltban utóbbira megtalálni vélték a választ: elsősorban a Föld szokatlan közleállása a Naphoz és a Holdhoz vezetett el az ezerötszáz életet követelő tragédiához.

Szerintük a tragédia előzményei az 1911 decembere és 1912 januárjára közötti időszakra vezethetők vissza, amikor a Hold közelebb került a Földhöz, mint az azt megelőző 1400 év során bármikor. Ráadásul a rekordközelség előtti napon a Föld éves körútja során került a legkisebb távolságra a Naptól. Ez a rekordközelség rendkívüli mértékben fokozta a közeli égitestek egymásra gyakorolt tömegvonzása által kiváltott árapályjelenséget. A szélsőséges árapályjelenség Kanada labradori és új-fundlandi partjainál hatalmas jéghegyeket szakított le, amelyek a tengeri áramlatokkal délre vándoroltak. Csaknem három hónappal később elérték a transzatlanti hajózási útvonalakat, és a Titanic teljes sebességgel belerohant az egyik jéghegybe.

"Nem állítjuk, hogy elméletünk perdöntő" - hangsúlyozta a kutatásokat irányító Donald Olson, a Texasi Állami Egyetem professzora, hozzátéve, hogy folytatják az adatok gyűjtését elméletük alátámasztására. "Ez a jeges tengervíz azon az éjszakán ideális feltételetek teremtett a légtükröződés egy szokatlan típusára" - mondja a maga részéről Tim Maltin, aki már három könyvet is írt a Titanicról. Andrew T. Young, a San Diegó-i Állami Egyetem csillagásza, légtükröződés-kutató segített neki elmélete pontosításában.

A legtöbb ember a légtükröződés délibáb formáját ismeri, amikor a meleg levegő a fénysugarakat felfelé irányítja, és ezáltal a távolságuk miatt egyébként nem látható tárgyakat láthatóvá teszi, amint a látóhatáron lebegnek. Elég felidézni a sivatagban eltévedt utasokat, akik a szomjúságtól elcsigázva azért tértek el eredeti útirányuktól, mert azt hitték, hogy valódi vízfelületet látnak. Másfajta légtükröződési jelenség keletkezik, amikor a hideg levegő a fénysugarakat lefelé irányítja. Ilyenkor viszont a távoli tárgyakat a megfigyelő sokkal távolabb látja a horizonton túl.

Maltin először akkor gondolt a hideg légtükröződésre, amikor 1992-ben a Titanic elsüllyedéséről olvasta a brit vizsgálati anyagot. Ez már akkor felvetette, hogy a jeges víz lehűthette a közeli levegőt, és befolyásolta az észlelést, megtévesztette a közelben haladó Californian nevű hajót, amely a Titanic segítségére siethetett volna, ám kapitánya nem tett semmit.

A tapasztalt hajós Maltin beleásta magát a navigációs adatokba, és kiderítette, hogy mind a Titanic, mind a Californian a Labrador-áramlatban hajózott azon a végzetes éjszakán, és a hideg légtükröződési jelenség ideális állapotával találhatta magát szemben. Könyvében idézi a Titanic őrszolgálatának három tagját is, akik a vizsgálat során elmondták, hogy bár igazi csillagos éjszaka volt, szokatlan párát láttak a horizonton. Egyikük, George Symons meglehetősen párásnak festette le a távoli térséget, egy másikuk kisebb párásságról beszélt a horizonton, mielőtt a hajó jéghegynek ütközött volna. Reginald Lee tengerész a jéghegyet fekete tömegnek írta le, amely váratlanul kibukkant a párából.

Maltin szerint a gyorsan haladó Titanic lelassult volna, ha személyzete tudta volna, hogy miként befolyásolja azon az éjszakán a szokatlan hideg a fénysugár hajlását.