A Call of Duty az Activision játékipari cég aranytojást tojó tyúkja, közel 20 éve jelennek meg hozzá újabb epizódok. Az évtizedes sikernek persze megvan a maga oka: a stúdiók elég gyakran váltogatják a játék témáját, és nem ritkán az is előfordul, hogy a modern hadviselés helyett újra a világháborús időket igyekeznek visszahozni. Ebben a folyamatban a Sledgehammer Games bizonyult kiváló társnak, hiszen az (al)vállalat által készített WWII-t valóban átjárta az újdonság varázsa. A mostani, 2021-es rész is az övék, de a Vanguard néven kiadott munka már közel sem lett olyan jó. És nem azért, mert rövid: a program sok esetben úgy akarja átadni a háború ízét és hangulatát, hogy a játékos lehetőségeit erősen lekorlátozza, a gondolkodást pedig egyáltalán nem erőlteti.

A történet? Na, az felejthető

Mint minden új Call of Dutynak, a Vanguardnak is van története – és hogy, hogy nem, ez is a második világháború borzalmait akarja átadni. A különbség annyi, hogy az egyes karakterek történetén alapuló elbeszéléseket lehet megismerni, amiket, illetve akiket a valóságban is létezett hősök inspiráltak. A játékbéli Polina Petrovát például egy valódi orosz mesterlövészről, Ljudmilla Pavlicsenkóról mintáztak a készítők. De a sztoriban nem csak az orosz szálakat lehet kibogozgatni. Vannak itt németek, franciák, aztán japán anyahajók, meg háztetőkön való settenkedés és dzsungeles körtúra is. A kampányt tehát elég rendesen kiszínezték, a gyakorlatban viszont nagyon kevés izgalom éri az embert.

Ennek egyrészt az az oka, hogy ez a közeg sem mutat semmi olyat, amit ne láttunk volna más videojátékban. Ami azonban ennél is bosszantóbb, az az együgyű megvalósítás:

a Vanguard időközönként – és ez egyáltalán nem túlzás – teljesen hülyének nézi a felhasználót.

Ez alatt azt kell érteni, hogy a történet egy, a szokásosnál is sokkal zártabb, csőszerű pályarendszerben folyik. Így aztán eltévedni tényleg lehetetlen, és nyilván a felszedhető holmikat sem fogjuk nem észrevenni. Eközben pedig az ellenségek tök nyugodtan belefutnak a géppisztolyunkból érkező golyózáporba. Több mint furcsa az is, hogy bár lehet lopakodni, és erre néha fel is hívják a figyelmünket, az egész pár perc múlva értelmét veszti, mert egy olyan részre érkezünk, ahol már képtelenség csendben haladni.

Activision

A fenti fejlesztői anomáliákat valószínűleg a kiadó sem nézte jó szemmel, legalábbis ennek igyekszünk betudni a karakterekhez tartozó képességeket. Merthogy ilyenek is vannak. A Wade Jackson nevű hős például messzebbről is érzékeli az ellent, akiket ilyenkor az idő lassításával lehet szitává lőni. A funkciót persze nem kötelező használni, anélkül is lehet haladni, habár tény, hogy ezzel valamivel érdekesebbé tehető a harc. Ha már puskaropogtatás: a pályák közti átvezető videók kifejezetten jól néznek ki. De olyannyira, hogy ha csak ezeket kellene nézni, még azzal is sokkal izgalmasabban telne a kampányra jutott, nagyjából 4-5 órányi játékidő. Illúzióink pedig egyáltalán ne legyenek, a befejezés felé közeledve is nagyjából olyan minőségben lesz részünk, mint a sztori első indítása utáni fél órában. A minőség egyébként is érzékeny pontja a Vanguardnak.

Vannak ugyanis részek, amik kimondottan „next-gen”-szerűek, máshol viszont olyannyira butított grafikát kapunk, hogy kétszer is meg kellett néznünk, biztosan a PlayStation 5-ös változattal játszunk-e.

‘Hálistennek van multi is

Az aktuális Call of Dutykat persze soha sem csak a kampány miatt veszik meg a felhasználók. Hanem az extra ráfordítás nélkül elérhető, adott esetben hónapokra elegendő kikapcsolódást nyújtó multiplayer, vagyis a többszereplőjű játékmód miatt. Természetesen a Vanguard is rendelkezik ilyen opcióval, és az igazat megvallva ez már sokkal jobban sikerült. Ha mindenképp súlyozni kellene a kettőt, akkor egyértelműen a multi felé dőlne a mérleg, azonban a még jobb értékeléseket szerzett Modern Warfare szintjét nem sikerült megugrani. A Vanguard-béli csaták stílusra egyébként főleg erre hasonlítanak, a tavalyi Black Ops Cold War csak minimálisan köszön vissza.

Activision

Túl éles különbségek ugyanakkor nincsenek: itt is lőni kell, meg néha újratölteni, a fegyverek pedig ugyanúgy állítgathatók, hogy a számunkra legszimpatikusabb összeállítással küzdjünk. A harc maga pedig a CoD multis világára jellemző dinamizmusból építkezik. Ez praktikusan azt jelenti, hogy az ellenségkeresés nem igazán tart tovább néhány másodpercnél, így viszont az elhalálozás esélye is jóval magasabb. Sőt, az egyes pályák olyannyira kicsik, hogy az embert pár pillanattal az újraéledés után fejen találhatja a lövedék. Ez a jelenség minden Call of Duty rákfenéje, amit a készítők általában kódbéli változtatással igyekeznek javítani, de teljesen megszüntetni nem lehet. Amúgy a hivatalos közlés szerint ezúttal már 16 különféle pályán lehet aprítani a másikat, ami csaknem a duplája az előző rész kínálatának. Egy részükön még a rombolás is engedélyezett,

de csak korlátozottan, ez még mindig nem a Battlefield-szerű pusztítás.

A multis élmény másik velejárója a közönségkedvenc zombis mód, melyet szintén nem hagytak ki a fejlesztők. A fő küldetés ugyanakkor még nem érhető el, így a játékosok jobbára az élőholtak folyamatos darálásában kereshetnek elfoglaltságot. Az élmény azonban így is puritánabb, mint szokott, és az is jól érezhető, hogy a készítők már nem csupán a hardcore felhasználókat szeretnék bevonzani, hanem a kicsit ügyetlenebbeket is. Ez persze nem baj, csak így éppen annak a fősodornak nem kedveznek, aminek az egész zombis móka készült.

Inkább leárazva

Kritikánkból bizonyára érzékelhető, hogy a Vanguard sajnos nem az a Call of Duty, amit hosszú ideig emlegetnek majd a rajongók. A multi önmagában nem lenne rossz, de csak azért teljes árat fizetni, hogy az éppen aktuális részben csináljuk azt, amit a már piacon lévő és olcsóbb változatban is meg tudunk, egyszerűen pénzkidobás. Egy leárazáskor viszont több mint ideális vétel lehet. Részben ezért is adtunk neki 10-ből 6 pontot.

Többi játéktesztünket itt találja. Ha rendszeresen szeretne értesülni róluk, lájkolja és figyelje a HVG Tech rovatának facebookos oldalát.