A nap kérdése: vajon az olimpia ideje alatt a közszolgálati média eltalálja akár csak egyszer is azt a sporteseményt, ami éppen zajlik, avagy a dolgot a maguk részéről úgy gondolták elintézni, hogy fölpillanatragasztózzák az „élő” föliratot a képernyő sarkába, és azt a játékok végéig le sem feszegetik onnan? Már nem is gyűjtjük azokat az alkalmakat, amelyeket a közszolgálat „élőben” közvetít, miközben a hírügynökségek már régen közölték az eredményt is. Bár az tényleg bájos, hogy a Duna tévén úgy izgulhatjuk végig Szilágyi Áron tegnap megnyert karddöntőjét, mintha ma is besöpörte volna az aranyat.

Így legalább újból élvezhettük azt is, hogy amikor bevitte a tizenötödik találatot, a riporterhölgy elbőgi magát, majd hosszasan taglalni kezdi, hogy az újdonsült olimpiai bajnok kardozónk mi mindenért vett ezzel elégtételt. A szpíker igazán tudhatná, mivel maga is kiváló (világ- és Európa-bajnok) vívó, hogy a sportoló ilyenkor nem vesz elégtételt semmiért, hanem szimplán nyerni akar. Megérdemelné, hogy neki szurkoljunk, és ne valamiféle nemzeti fátum megtestesülését lássuk eredményében. A sportközvetítés pedig nem vezérszurkolás, hanem egy szakma; nem az alámondónak kell sírnia, hanem – ha érzelmeinek így akar szabad folyást engedni – a nézőnek.

Azonban, úgy néz ki, hogy a magyar közszolgálat a riporterkedés Tabáni Istvánjait gyűjtötte össze, és szakemberből nincs túl jól ellátva. (Ismerőseink váltig állítják, hogy a híres sportriporter-dinasztia leszármazottja, közvetítése alkalmával azt a releváns információt tartotta szükségesnek közölni, hogy ha ő amerikai lenne, akkor a republikánusokra szavazna. Lusták voltunk utánanézni, hogy így történt-e, kérjük, aki tud valamit az esetről, írja meg ide.) Mondjuk, ha azt akarjuk, hogy ne csak az úszástól menjen el a kedvünk egy életre, de víztől is, akkor kövessük az úszóversenyeket Deák-Horváth Péter értő tolmácsolásában, ha viszont izgulni szeretnénk, kénytelenek leszünk lenémítani a készüléket.