„Kétharmad? Shit. Egy rakás idiótával vagyok körülvéve” - szólhat magához Orbán Viktor miniszterelnök őszintébb pillanataiban, s – erről közvetlenül tőle értesülhettünk – neki csak ilyenek vannak. Nyilván ezért jut eszébe időről időre az elnöki rendszer, mint lehetséges megoldás: gyengén teljesít a csapat. Tipródik a pálya szélén, s csak azért engedi el a potroháról megátalkodottan lefelé igyekvő gatyakorcát félpercenként, hogy a fejéhez kapjon: „mér’ kifelé cselezel, Anti, hülyegyerek…”

És hogy éppen Rogán, a pengeagyú, villámgyors szélső miatt lesz az egész blama, ezt nem gondoltuk. Hogy őmiatta kell belebarmolni szégyenszemre politikusi nagyságunk gránitszilárdságú emlékművébe. Leül egy stúdióban, és ravaszkásan csillogó szemmel elmagyarázza, hogy „mindenféle antikommunista mázzal leöntve voltaképpen óriási szemétségekre készültünk, de még ahhoz is hülyék voltunk, hogy eltaláljuk a sorrendet”. Képzeljük el: 2010-ben, a nagy nekibuzdulás nyarán a mi kis üdvöskénk bejelenti, hogy fel kéne számolni a kommunista rendőrállam utolsó maradványát, a központi lakcímnyilvántartást, esetleg egybekötve az önkényuralmi rendszerekhez kötődő utcanevek tilalmával. Két éve még talán a sokkból éppen ébredező ellenzék is megszavazza, aztán idén ősszel előkerült volna a piros ulti, a választási regisztráció: bocs, gyerekek, de beláthatjátok, hogy egy olyan országban, ahol nincs központi nyilvántartás… Török Gábor és Kiszelly Zoltán versenyt nyüszített volna a gyönyörűségtől: a király sakkozik. Ehelyett a Rogán rúgja itt a vérhólyagokat a labdára nekünk. Belebutultunk a kétharmadba.

Ok. Lehet, hogy nem ő volt a hunyó, csak kiküldték lapátolni: „ne legyél már olyan okos, Tóni, a többiek így is fújnak rád, hogy minden alól kibújsz. Menj, aztán csinálj úgy, mintha kettőig sem tudnál dekázni. Hasonló rugalmasságot kérünk tőled, mint te a műemlékvédelemtől a Csipak-féle dózerolás ügyében, érted, ugye?”.

Essünk túl Navracsics Tiboron is, bár korántsem névsorolvasásnak szánjuk e dolgozatot: róla pengeéles elemzés jelent meg e felületen nemrég, mely egyes megfogalmazásaiban amúgy nem kimondottan kényes ízléseket is fel bírt horzsolni. Másrészt az elnöki rendszer ötletének (ekkor még volt annyi önuralma Orbánnak, hogy nem ő maga dobta be a köztudatba) első változatában, a választások környékén, még Navracsics lett volna a miniszterelnök light a – nyilván elsősorban személyi döntési kompetenciákkal upgradelt – kormányzó-elnök alatt. De nem lett, és hogy ma a legfőbb gondja a minisztériumi kávéscsészék biztonsága, azt csakis Orbánnak köszönheti.

Sokféleképpen meg lehet alázni embereket: Deutsch Tamás Tocsik-ügyön szépen épülő karrierjének az vetett véget, hogy Orbán az 1998-as kormányalakítás után nyilvánosan megroppantotta a gerincét. Ha valaki nem emlékezne erre a – Fidesz-belviszonyokra annyira jellemző – tanmesére: Orbán kijelentette: ha Tomi „befejezi az iskoláit”, akkor majd kinevezi miniszternek. Következmények ismertek. Navracsics első miniszteri éve azzal telt, hogy semlegesítse, ill. kitúrja felségterületéről Gál András Levente államtitkárt, aki pusztán azért lett odatelepítve, hogy a Navracsics-Rétvári duó (gyanúnk szerint Navracsics afféle látens KDNP-s) komfortérzetén rontson némileg. Aztán jött az igazi megaláztatás, az azeri ügy és a herendi, amire még érdemes talán vigyázni, ha már a diplomácia porcelánboltjában már mindent sikerült ripityára törni. Konzervatív értékőrzés, haha.

Lázár? Kósa? Egykor komolyan vehetőnek számító politikusokról próbálunk beszélni, nem kerengő dervisekről, kivéve a szigorúan példának megidézett Deutsch Tamást.

Pokorni Zoltánról még sokan hihették-hihetik, hogy őriz valamit régi énjéből és tartásából, hogy az ő kivonulása e mai kocsmából még talán leírható egy Victor Hugo-regényből átemelt fogalmakkal. Azért jegyezzük meg, hogy ő is járt már a zanócban, s ettől hajlamosak vagyunk eltekinteni, mert most épp a saját céllövöldéjében ott van neki Hoffmann Rózsa, akivel kedvünkre szórakozik néha. A „lex turul” néven hírhedtté vált törvényre gondolunk, a hosszú évekig tartó harcra az engedély nélkül a XII. kerületben felállított turulszobor érdekében, mely 2010-ben zárult azzal, hogy Pokorni javaslatára, kizárólag a saját pitiáner igazáért kivették a főváros kezéből a köztéri szoborengedélyezés jogát, és átadták a kerületeknek. Egy biztos: 2002-ben az alig-vesztes Fidesz népszerű elnöke volt, akit sokan Orbán lehetséges alternatívájaként emlegettek, és akiről a legrosszabb pillanatban derült ki édesapja ügynökmúltja, amely miatt le is mondott.

Egyszóval, nem könnyű. A rossz ember rossz, a jó még rosszabb. Akinek a spiccvésőnél komolyabb eszközt a kezébe lehet adni, annak már nem is merünk hátat fordítani. Legyen a gerincetörött, megalázott, megzsarolt, megfélemlített, netán a bosszúszomjas? Vagy az, akivel a legalja képviselői indítványokat is be lehet adatni, és aki szerint a „miniszterelnök úr nagyon sáááármos, és még zseeeniális is…” Vagy az, aki a baráti ügyészségtől megtámogatva ezerből egyetlen büntetőügyet sem tudott produkálni? Jesszus. Tehát Orbánnak a maga gondolkodási horizontján belül nagyon is igaza van: egy elnöki rendszerben felülről, „játszva emelne, s mosolyogva verne le” embereket, indoklás nélkül, közvetlen megválasztatása elefántcsonttornyából, s nem kéne tartania azoktól, akikre rá is lehet valamit bízni.

Egyetlen válasza van a körülötte zajló sokszínűségre: még több hatalmat.

Karcsi bá’nak, a malterkeverő tanszék doyenjének volt a szavajárása: tudjátok, az a baj, szokta mondani gyakorta, hogy nem mindenkit én csináltam. De Karcsikám, szólt le ilyenkor Lajos, a mester az állványról, akkor mindenki olyan lenne, mint te! Ezt nem akarhatod…

(Hozzá akar szólni? Itt megteheti.)