Úgy nem lehet leváltani egy elnyomó kormányt, hogy nem állítunk az ő aljasságaikkal szemben semmit. Az orbántakaroggy borzasztóan kevés. De nem is pártprogramot kell a helyébe lerakni.

Aktív messiásvárás folyik, a görög és spanyol politikai felfordulás mindannyiunk harci kedvét meghozta. Mi is szeretnénk ilyen egészen újszerű, menő és sikeres baloldali pártokat, de egyelőre csak csatakiáltásokra meg összefogdosósdira tellett. Talán jó lenne nem megalkudni. Mondjuk nem egyből. Legalább addig, amíg kiszabunk egy követeléskeretet.

Ha a csapból is a szociális lakások folynának, nem bánnám, hogy szakpolitika címén azon agyalnak emberek, ebből mennyi és meddig megvalósítható. Egyelőre azonban még ott tartunk, hogy magunk előtt is szégyelljük a politikai értékállításainkat – mintha ugyan a társadalmi szolidaritás, az egyenlőség, a tisztességesség, az áldozatok védelme, a minőségi progresszív oktatás, az elérhető lakhatás, a foglalkoztatást támogató adópolitika, a munkavállalói jogok és érdekképviselet valamiféle szégyenteljes, túlzó, önző, de legalábbis idejétmúlt szörnyűségek volnának.

2006-ban hasonló földcsuszamlás történt, mint tavaly: az MSZP méltatlanul túlnyerte magát. Gyurcsány Ferenc úgy szavaztatta meg a pártjával a választási programját, hogy azt nem mutatta be. Megnyerte a parlamenti választásokat, mert még tartott a szörnyű, fémes, rothadt szájíz, amit az első Fidesz-kormány hagyott a szánkban ezüsthajóstul, olajszőkítésestül, koronaúsztatásostul. Még sokan emlékeztek rá, hogy „ne mi nyerjük a legtöbbet”. Aztán szeptember 17-én kitört Őszöd, a rendszerváltás óta az első igazán mély politikai válság, ami a vártnál lassabban ugyan, de végül is elsodorta a végletekig korrupt, magát újbaloldalinak nevező, valójában méltatlan és ostoba rablópolitikát folytató szörnyszervezetet.

Az intézményes baloldal cseppet sem képviselte azokat az értékeket, amikkel kampányolt: üldözte a hajléktalan embereket, szart a nők egyenjogúságára, megnyirbálta a szociális hálót, és nekilátott ideológiailag és szervezetileg is felszámolni a társadalombiztosítást és a hozzáférhető felsőoktatást, miközben hagyta tovább rohadni a közoktatást, és ezeken felül is persze mindent ellopott, ami csak az útjába esett. Szerencsére végül is a saját dugájába dőlt. Utánuk a vízözön.

Nyolc évvel később most ugyanazon a válságon megy keresztül Orbán rémuralma: választási program, érdemi állítás nélkül is hülyére nyerték magukat, mert nem volt értelmes ellenfél, és persze szétverik az országot. Most már hullik is darabokra a kis birodalmuk. Pechjük is van: egy gazdasági válság hetedik évében már nagyon jól kellene kormányozni ahhoz, hogy élni lehessen ebben a szegény, megtépázott országban, ők viszont amilyen pocsékok, annyira még ostobák is.

Ennek a válságnak nincs talpon lévő potenciális nyertese, az egy, komolyan vehetetlen Jobbikon kívül. Nincs olyan ellenzéki párt, amelyikre ráhullhatna a Fidesz kudarcából származó, másodlagos népszerűség. Hálistennek, nincs itt senki, aki megmentsen minket. Amíg nem kerül elő számottevő, progresszív baloldali politikai erő, addig a Fidesz marad – Jobbik-kormány nemigen lesz. Ez persze nem túl megnyugtató. Már így is épp elég szörnyű minden.

Többen, több körben nekilendültek mostanában a képviseleti demokráciának, de ők inkább előfutárok, mint tuti befutók. Őket nem fogja felvetni a siker. Tisztességes munkát végeznek, de a hátországaik elaprózódtak a kamarillázásban és frakciózásban, a realista kompromisszumokban, a magánéletet és mozgalmi hátteret egyaránt felemésztő, úgynevezett, ehmm, politikában. Páran közülük megtapadtak a parlamenti és önkormányzati képviseletben, és most komoly munkát végeznek. A harcostársaik többségét azonban ledarálta ez a munka.

Sokan szédelegnek most szervezet, mozgalom és párt nélkül, kótyagos fejjel, sok tanulsággal és sok megalapozott félelemmel. Felnőtt egy generáció, amelynek a legidősebbjei a kétezres évek globalizációkritikus mozgalmaiban indultak, sokuk civil szervezetekben szocializálódott. A legfiatalabbak hahások, kihások, huszonkevés éves fejjel sokat látott tüntetésszervezők és programszerkesztők.

Ezek az emberek megtanultak kérdezni, emlékezni és elemezni, azaz valódi baloldaliak lettek. Nem fekszenek le senkinek azért, mert annak épp hatalma van, vagy esetleg hatalma lehetne; akkor se, ha éppen akár még jól is jöhetne egy erős kéz a kapaszkodáshoz. Megtanulták, mi meddig tart, mi mennyibe kerül. Tudnak már menedzselni, de nem felejtettek el komplexen gondolkodni.

Ebben a remekül üres politikai térben tehát itt kóvályog rengeteg kompetens ember, akik nem alkotnak egységet, de beszélnek egy többé-kevésbé közös nyelvet és rendelkeznek a megfelelő tudással és akarattal. De nem rohannak most zászlót lengetve programot írni, pártot alapítani és hatalmat követelni, mert nem elég összeszedni a döntéshozásra alkalmas embereket.

Ami igazán hiányzik, az sok rendesen átpolitizált, aktív, érdekeit érvényesíteni akaró és azzal meg is próbálkozó állampolgár. Ezt a munkát kell elvégezni először: közösségeket építeni. Nem megy visszafelé: az összes elsietett próbálkozás, amikor valós, önmaga akaratából tevékeny társadalmi bázis nélkül akarunk valami nagyot lépni, hirtelen pártot csinálni, márciusra leváltani Orbánt, meglovagolni egy tüntetési hullámot, a lényeget véti el, és persze a második lépésnél összeomlik.

Itt nem kiállni kell és mondani egy nagyot, sajtótájékoztatót tartani meg szakmai programokat írni – a programok már réges-rég készen vannak, a területen dolgozó civilek és kutatók már kidolgozták őket.

Most az jön, hogy mindazokat, akiket az elmúlt kormányok összetapostak és megkínoztak, akikről évtizedekre megfeledkezett a politika, akiktől elvették az önbecsülésüket, a megélhetésüket és a beszéd jogát, őket végre meghallgassa valaki.

Az irányelvekkel kitörölhetjük a valagunkat. A beleszólást és a figyelmet, a méltóságot és a végighallgattatást kell visszaadni magunknak és egymásnak. Ez lassú és kemény munka. Aki szervezkedni szeretne, ezzel kell kezdje most.

Sok fáradsággal és szomorúsággal jár végighallgatni egymás nyomorát és megtanulni olyanokat is emberszámba venni, akik amúgy elsőre idegesítőnek tűnnek, útban vannak, vagy a legkevésbé sem szórakoztatóak. Mégis, egy-egy plenáris ülésnél és fegyelmezett vitánál sokkal többet használ most egy vacsora, egy buli, egy találkozó vagy beszélgetés.

Otthon, a melóhelyen, az iskolában, a buszon vagy akárhol. Nem agitálni és szentbeszédeket tartani, hanem egyenragúként kommunikálni.

A Fidesz 2002-ben sikeresen vitte be a pártpolitizálást az addigra a politika iránt teljesen érdektelenné vált hétköznapokba. Családtagok utálták meg egymást a pártválasztásaik mentén. Ennek a fordítottját kell csinálnunk most: szóba kell állnunk egymással és megkeresni mindazokat a dolgokat, amik közösek bennünk. A taxisban, az óvónőben, a pékben és az adjunktusban is.

Majd ha már közösségben élünk; tudunk felelősséget vállalni azokért is, akiket nem különösebben szeretünk, és az egymás iránti tisztelet fenntartását túl marad energiánk pártot alapítani, majd akkor lehet alapító dokumentumokkal bohóckodni. És ha sikerül következetesen és szikáran képviselni azokat a baloldali elképzeléseket, amikről az elmúlt hetven-nyolcvan évben elfeledkezett a magyar közbeszéd, na majd akkor lehet elkezdeni összefogáson meg más, operatív kérdéseken agyalni. De az még odébb van.

Szóval nyugalom, lesz új, rendes, menő baloldali párt. Majd ha itt lesz az ideje. Aztán egy szép napon majd lesznek konzervatívok is.