A Fidesz és elnöke csapdában van. Ha az égetően szükséges lépésekről beszélne, akkor népszerűsége láthatná kárát. Amennyiben viszont arról, amit tömegbázisa hallani akar, úgy a hitelessége lesz oda. Ha nem akarsz hazudni, akkor inkább ne mondj semmit, ne adj támadási felületet, abból nem lehet baj. Gyurcsány úgy tett négy évig, mintha kormányozna. Orbán pedig most úgy tesz, mintha kampányolna.  

Orbán Viktor idei évértékelője nem tartozik a pártelnök-kormányfőjelölt tényekben, konkrétumokban dúskáló retorikai teljesítményeinek sorába. A jobboldal frontemberének szónoklata szimbolikus víziók, politikai közhelyek és általánosságok gyűjteménye. Hogy az ellenzék követeli a változást, hogy önmagát erősnek és irigylésre méltónak, riválisát pedig gyengének és lesajnálni valónak akarja láttatni, aligha jelent falrengető újdonságot. Az Orbán-beszéd külpolitikai bekezdése sem kínál szenzációt. Hisz a Fidesz-elnök szentpétervári vizitje után meg lehetett jósolni, hogy  a gázügyben nyugatos irányt vevő Orbán keletre is nyitni akar. „Ázsia jelentősége és súlya feltartóztathatatlanul nő. Néhány hete Kína lett a világ legnagyobb exportőre. A globalizáció korábbi fő iránya megfordult, immáron Kelet a fő haszonélvezője. Magyarországnak is tudnia kell, hogy bár európai uniós tagországként nyugati zászló alatt hajózik, a világgazdaságban ma keleti szél fúj.” – utalt a diplomáciai hangsúlymódosításra. Kérdés, hogyan egyeztethető mindez össze azzal, hogy korábban pont ő támadta leginkább a Gyurcsány-adminisztrációt, amiért az preferálja Putyin energia-elképzeléseit.

null

Persze a beszéd fókuszában a hazai politika állt. „Magyarországnak olyan vezetésre van szüksége, amely hiszi és tudja, hogy a fennmaradás és a siker forrása valójában az erő, az ész és a szorgalom…Vagyis csak olyan politikának van értelme, amely a magyaroknak anyagi, testi, szellemi gyarapodást, lelki nyugalmat, kiegyensúlyozott, harmonikus életet hoz.” – Efféle fordulatokat a profi szónok természetesen képes úgy előadni, hogy meghatódást csiholjon ki. Csak épp okosabbak nem leszünk tőle. A választópolgárok nyilván örülnek neki, hogy Orbán Viktor bízik életerejük töretlenségében, illetve a józanészre esküszik. Az viszont a magyar politikai kultúra szegénységi bizonyítványa, hogy hosszú percekig lehet beszélni érdemi közölni való hiányában.

Az sem tartalmazott újdonságot, hogy a pártelnök ugyanoly szélsőségesnek tartja a hatalmon lévő kormányt, mint a radikáljobbot. Maga a párhuzam komolytalan. A regnáló hatalomra bizton rámondható, hogy korrupt, dilettáns, bűnösen hanyag volt számos területen. Tehát kijelenthető: lépései hozzájárultak a demokrácia pilléreinek ingataggá válásához, fundamentalista demagógok előretöréséhez. Az viszont nem igaz, hogy a Bajnai-kormány uralma ugyanúgy fenyegetné-feszegetné a pluralista demokrácia alapjait, mint a Jobbiké. A Fidesz mondhatja, hogy korruptak és szélsőségesek között ő az arany középút, a mérvadó centrum. De azt aligha, hogy rajta kívül minden potenciális kormányerő szélsőséges. Hogy a sokat emlegetett felelősségre vonás, elszámoltatás pontosan mit is jelent, azt sem ebből a beszédből fogjuk megtudni. A munkáról, otthonról, családról elmondott pozitív sztereotípiákat átugorva, az egészségügyről olvashatunk, reménykedve valami picike konkrétumban, de hiába.  

„Olyan gazdasági rendszerre van szüksége Magyarországnak, amely elfogadja, hogy nem létezik jólét és fellendülés hatékony pénzügyi rendszer nélkül, áruk és szolgáltatások szabad áramlása és verseny nélkül. De azt is tudja, hogy a pénzügyek, a szabad kereskedelem és a verseny csak eszközök, és nem célok.” – ez maradéktalanul osztható diagnózis. „Amikor a magyar gazdaság – még inkább a magyar politika – elfogadta azt az elvet, hogy a piac mindig helyesen működik, a dolgok kicsúsztak az ellenőrzésünk alól.” – akár ez is helyesnek gondolható, legalábbis részben. Ha nem is feltétlenül úgy, ahogy Orbán hívei értelmezik. A piacot, a piacgazdaságot természetesen ugyanúgy emberek működtetik, mint akármi egyebet. Ezért nem tökéletes, éppúgy jelen van benne a kapzsiság, a téves helyzetmegítélés, az irreális célkitűzés. Annyit mondhatunk csupán, hogy a tervgazdaság, a túlszabályozott újraelosztás alternatívájaként a verseny-és bankjogilag ellenőrzött szabadpiac a kisebb rossz. Ugyanakkor, ha a piac semmibe vett törvénye válsággal büntet, az fájdalmas, ám szükséges következmény. A produktív és spekulatív gazdaság szembeállítása viszont – amit Orbán ismét megtesz – hamis és szakállas lózung. Hiszen gyáripar és tőzsdevilág nem kizárják, hanem feltételezik egymást.

…tűzzük ki célként magunk elé, hogy az elkövetkező tíz év alatt egymillió munkahelyet hozunk létre. Ezért mindenekelőtt a hazai kis- és középvállalkozásokat kell támogatnunk, mert most is ők adnak munkát a legtöbb embernek.” – Végre egy szám, amihez viszonyulni lehet! A következő ciklusban ez időarányosan négyszázezer állás. Melynek a fele-harmada is csak akkor reális, amennyiben a világgazdaság agya által vezérelt láthatatlan kéz is felfelé lendít bennünket. Tartós foglalkoztatottságot nem az állam, hanem csak a piac képes generálni – ha engedik neki. Tőkeinjekciókkal, haveri cégek, baráti ágazatok kiemelt, adóforintokból működő támogatásával az állam is tud ideig-óráig prosperitást szimulálni. Látványberuházásokkal, kirakatprojektekkel, mesterségesen felpörgetett növekedéssel. De az csak addig tart, míg kaszinóban a hazárdjáték: a bankot adó hitelezők türelmének végéig.

„Az embereknek csak akkor lesz munkájuk Magyarországon, ha őszintén kimondjuk: ha megvédjük a magyar termékeket, ha megvédjük a magyar árukat, ha megvédjük a magyar földet és megvédjük a magyar vízkészletet.” Ha valamit/valakit meg akarok védeni, először az tisztázandó: kitől is? Tényleg – mint a sorok közötti, ki nem mondott, de zsigerileg előugró jelentésből kikódolható - a nemzetközi tőke, a multik, a globalizáció fenyegetik a kisvállalkozót, a földet, az ivóvizet? (Legalábbis a hallgatóság egy része így dekódolja majd a meg nem nevezett ellenségképet.) Tényleg az számít, az minősít, milyen anyaországú egy befektető? Nem az, hány munkahelyet teremt, hogyan viselkedik, mit tesz? Rosszabb ízű lesz a liszt, a gyümölcs, a hús, a víz, amennyiben a hazai őstermelők külföldi vetélytársat kapnak? Vagy ha a létező termelő-szolgáltató cégek külhoni tőkebevonás révén válnak potensebbé? Lába nő a termőföldnek és elszalad, ha külföldi tulajdonolja? Akkora bűn, ha ez ember nem a termék származását, hanem az árát és minőségét nézi a címkén? Nem lehet, hogy az államnak először önmagától – a korrupciótól, az inkompetenciától, az adópréstől, az öncélú bürokráciától – kéne megvédenie a vállalkozót?

„Ahhoz, hogy az egészség mindenki számára elérhető legyen, meg kell mentenünk a magyar egészségügyi rendszert, amit a Gyurcsány-korszak módszeresen szétvert.” .- folytatja Orbán. Szétverni – kulcsszó. Mégpedig 1989-90 óta valamennyi ellenzéknél. Az Antall-kormány szétverte a mezőgazdasági szövetkezeteket, a keleti piacokat! – mondta hajdanán az MSZP. A Horn-kormány szétveri a tandíjjal a felsőoktatást! - vette föl a szálat a jobboldal. Az Orbán-kormány szétveri a társadalom-és nyugdíjbiztosítási önkormányzatokat, a társadalmi-politikai konszenzust! – kapta meg újra a stafétát a szocialista térfél. Végül: a Gyurcsány-kormány szétveri az egészségügyet! Az a gonosz kormány mindig, mindent szétver. A valóság azonban prózai, kevéssé összeesküvés-elméleti. A közszolgáltatások, az állami újraelosztás szent tehenei, a költségvetésből dotált ágazatok Kádár óta beálltak egy alacsony nívójú, vegetatívan romló pályaívre. A honi agrárium, a könnyűipar sikertörténeti mítosza is azon nyugodott, hogy a szocializmus önmagát a piac fölé helyezni akaró („…nem gyűrűzik be!…”) miliőjében bármit el lehetett adni. A minőséget valutáért nyugatra, a selejtet, a szemetet rubelért (vagy ugyanolyan csapnivaló csereáruért) keletre. Hogy ez az állapot sok helyütt (pl. az egészségügyben) csak tovább romlott, az nem valamiféle démonian ártó cselekvés, hanem az érdemi reformtettek hiányának számlájára írható.

Papp László Tamás