Tisztelt Fekete György, kedves Gyuri! Ezúton alulírott kifejezem azon nagyon határozott szándékomat, hogy tagja szeretnék maradni a Magyar Művészeti Akadémiának, nyomatékul.

Te, Gyuri bátyám, nem ismerhetsz engem, nem vagyok sem a szavak embere, sem az a szereplős fajta, sosem volt kenyerem a hangoskodó figyelemfelhívás, a kérkedő kivagyiság. Az egyszerű, kétkezű, többnyire meg nem értett Művészek keserű kenyerét eszem, akik szorgos apró munkájukkal, ki-ki a maga szakterületén, hozzáteszik a magukét a Nemzet megmaradásához.

Művész-emberkeként és államilag felkarolt, alanyi jogú Akadémikusként úgy érzem, eljött az ideje, hogy visszaadjak valamit a Köztestületnek abból a megannyi Jóból, amit tőle, tőletek kaptam: a hallgatag, ámde biztonságot adó jóváhagyását mindannak, amit a fejünk felett eldöntötök. Én, Gyuri bátyám, már letettem valamit az asztalra. Legutóbb egy pohár mentes vizet, miután elolvastam Ekler akadémikus tagtársunk kilépését az MMA-ból.

Ekler művész urat, ezt mindenki láthatja, kizárólag a sértettség vezérli, mint mindannyiunkat. Én is elmondhatnám itt ugye, hogy engem bezzeg nem hív telefonon Gyuri bátyám, ha meg akar konzultálni valamit, amit már rég eldöntött magában. De nem mondom, mert a mértékletesség, a jó ízlés, a finom disztingválás rögös talaján állok és álltam mindig, a járt utat a járatlanért el nem hagytam, a ló túloldalára soha át nem estem, hű gyermeke voltam hazámnak és - évente két hétig - a balatongüzmicei alkotóháznak.

Na most én tényleg igyekszem normális, konstruktív viszonyt, akár párbeszédet is fenntartani mindenkivel, álljon a politikai spaletta bármely oldalán, de Ekler művész úr, azt kell mondjam, nemcsak akadémiánkat, de egész nemzetünket, hazánkat árulta el, dobta oda az ellennek. Márpedig jól tudjuk, hogy az ellen nem válogat a fegyverekben: liberalizmus, iPod, neoavantgárd, úgynevezett modern építészet, abortusz, pop árt, meg ez a tvitter vagy mi – megannyi tőr a nemzet szívében. Fő az öncélú provokáció, ami valamilyen szinten azt jelenti, hogy ellenvéleményeket mondanak, semmibe veszik a Nemzeti kultúrát, a hagyományt és az üdülési csekket.

Ekler művész úr lépése után már szinte meg sem lepődtem Cserhalmi művész úr árulásán. Cserhalmi művész urat legutóbb a nyolcvanas években láttam egy taxis filmben, elég durva volt, nem tudom, miért engedélyezték ezt akkor, de tény, hogy Cserhalmi tagtársunkat ugye előbb jól beválasztottuk levelező tagnak, még megtisztelve is érezte magát, majd pár nap múlva beleharapott annak a kígyónak az ujjába, amely a keblén melengette, rájött, hogy mégis inkább kilépne közülünk. Hirtelen zsenánsak lettünk Őművész Uraságának, nyilván.

Pedig együtt csináltuk végig a nyolcvanas éveket, amelynek a köpenyéből mindannyian előbújtunk. Nem tudom, neki mi baja lehet. Én akkor is a helyemen voltam és relatíve jól éreztem magam, amikor a Nép uralkodott, és most is, amikor a Nemzet. Akkor is és ma is azt kéri a miniszter, hogy "az akadémikusok műveikkel erősítsék a nemzeti összetartozást". Ez a dolgunk nem, ha már megvan a felhatalmazás?

Tényleg, minek nekünk levelező tagozat, Kedves Fekete elnök Úr? Írtak ezek valaha egy árva levelet is nekünk? Egy Rost Andrea? Aki egyébként – itt hívnám fel a figyelmét – csak felfüggesztette a tagságát, úgyhogy óvatos duhaj a művésznő, jöhet még olyan idő, amikor visszakéredzkedik a Köztestület akolmelegébe, persze csak a kellő önkritika után, ahogy kell. Na erre talán jó a levelező tagság. Mi is volt a cél '92-ben? "Megteremteni a szuverén méltóságú kertet, mely független a földi hatalmaktól." Na, hát pont ezt csináljuk. Jó, a mostani földi hatalomtól nem teljesen függetlenül, de ugye nincs olyan, hogy teljes függetlenség, tértől és időtől.

Az úgy tényleg nem megy, hogy egy Műcsarnok igazgatója az együtt nem működést gyakorolja. Vagy hogy egy Szörényi Levente kibeszél minket a saját közeli hetilapunkban. Ahogy Balog humánminiszter úr helyesen mondta, "Az autonómia, az önálló, szabad gondolkodás soha nem volt ellenfele az elkötelezettségnek", bár szerintem a gondolat szabadsága ott ér véget, ahol mások gondolatai elkezdődnek. Ezt sosem szabad figyelmen kívül hagyniuk a Konrád-féléknek, akik kívülről magyarnak látszanak, ezzel persze senkit sem szeretnénk megbántani.

Én bizony benn szeretnék maradni az MMA-ban, Gyuri bátyám. Egy olyan korban, amikor ingadoznak az értékek, amikor torát üli a nihil, amikor percemberkék dáridóznak, akkor nekünk, az átlagos kisembert szolgáló szürke Művészeknek és államilag felhatalmazást nyert, elkötelezett Akadémikusoknak az a feladatunk, sőt missziónk, hogy ott maradjunk, ahol éppen vagyunk, és eme csöndes, konstruktív bennmaradásunkkal adjunk súlyt a mindenkori állapotoknak. Az MMA bennünk él, általunk, önnön konform hallgatásunk tartja fenn. Én azt szeretem, ha stabilitás van, biztonság van, kiszámíthatóság van. Ehhez az kell, hogy dolgok ne változzanak.

A lényeg a lényeg: ezúton erősítem meg, hogy megbízható, kiszámítható ember vagyok, de néha mérges vagyok, és erre utastársaimat is figyelmeztetem. A legutóbbi közgyűlésünkön én mutattam a kezeimmel, hogy a betolakodó tüntetők nem normálisak. Én voltam nagyon régen az egyik, aki azt kiáltotta, hogy "feszítsétek meg!". Én is kinéztem az ablakon '44-ben, amikor elvitték a zsidókat, de nem láttam semmit. Én is írtam vezércikket a Szabad Népbe a kulákok ellen, és sürgettem az akkori NER-t, hogy kicsit seperje már gyorsabban a padlásokat. Én is csöndben maradtam, amikor Berecz János felszólalt az Írószövetségben, és akkor sem szólaltam fel, amikor kiment.

Elnök úr, Gyuri bátyám: számíthatsz rám!