Jan Gross. Kellemetlen igazságokat tárt fel

A történészt egy olyan, tavaly jóváhagyott törvényi rendelkezésre hivatkozva szándékoznak perbe fogni, amely tiltja, hogy a lengyel államot nyilvánosan felelőssé tegyék a nácik illetve a kommunisták által elkövetett bűnökért. Ügye ismét felszínre hozhatja a vélemény- és kutatásszabadság határairól folyó örökzöld jogfilozófiai vitát. Emellett ádáz disputa várható a Gross művében felvetett dolgokról is. Jelesül, hogy a második világháború – a 3 milliós lengyelországi zsidó közösség 90 százalékának kiirtása után – hogyhogy újjáéledt az antiszemitizmus, és ebben mekkora felelősség terheli – egyénekre lebontva – a lengyel társadalmat. Mindenesetre baljós jel, hogy a varsói hatóságok nem a szakmai és össznemzeti kibeszélést, hanem a rendőri eljárást választották.

Gross tényfeltáró munkája a lengyel „nemzeti énkép” felülíródásához vezethet. Olyannyira, hogy – rémítő vonásaival szembesülve – a lengyel nemzet egy része máris a tükör összetörésén ügyködik. Több mint hatvan éven át igyekezett a hivatalos varsói politika sulykolni: Lengyelország a náci megszállás áldozata, a zsidók kiirtása pedig kizárólag Hitler műve volt. Mi több, a lengyelek éppúgy szenvedtek, mint a zsidók. E hamis közmegegyezés a rendszerváltó Szolidaritás győzelme után is fennmaradt. Holott nemcsak Gross, de más kutatók is publikálták: 1939 őszén, a Wehrmacht bevonulása után jónéhány településen spontán pogromok törtek ki.

Grosst egyebek közt amiatt tették indexre a lengyel nemzeti fundamentalisták, hogy pár éve, Szomszédok című históriai oknyomozásában a világ elé tárta Jedwabne történetét. Ebben a kelet-lengyelországi falucskában nem az SS, hanem a helyi lakosság java része rendezett tömegmészárlást. A bosnyák ház- és kertszomszédjaikat öldöklő szerbekhez hasonlóan az ottani lengyelek többsége is őrjöngő pogromvérengzésbe fogott. A háború után a németekre próbálták hárítani a felelősséget.

Ugyanilyen tény: a haláltranszportokkal deportált zsidók vagyonából nemcsak a Harmadik Birodalom kiváltságos polgárai részesültek, de lengyel kollaboránsok tömegei is. Gross – a könyvismertetők szerint – bizonyítani próbálja, hogy az 1945-47 közti pogromokat – egyebek mellett az 1946-os, 37 halálos áldozattal járó kielceit –kiválthatta a zsidók vagyonát zabráló kollaboráns lengyelek félelme: a hazatérő túlélők visszakövetelik értéktárgyaikat. A szülővárosaikba visszatérő túlélőket a csalódott „maga még él?” köszöntéssel fogadták. (Pogromok voltak Rzeszowban és Krakkóban is 1945-ben.)

Mindazonáltal a totalitárius hódítókkal való együttműködés aligha lengyel-specifikus. A Baltikumtól Ukrajnán és hazánkon keresztül a megszállt délkelet- és nyugat-európai országokig mindenütt voltak, akik együttműködtek a népirtókkal. De az utóbbi időben mindez Lengyelországban kavarta a legnagyobb vihart.

Tanulságos, hogyan reagált Gross oknyomozási eredményeire a katolikus egyház. Nagyjából ugyanolyan semmitmondó elkenéssel, mint a Wielgus-ügyben. Akkor a varsói érsek ügynökmúltjának morális következményeit szerették volna megúszni. Most pedig Stanislaw Dziwisz bíboros, Krakkó érseke – II. János Pál valahai jobbkeze – gondolja úgy, hogy „a könyv nem a megbékélést, hanem a megosztást szolgálja”. Amivel közvetve a vallásüldöző pártállami diktatúrák funkcionáriusainak önigazolását is segíti. Hiszen a kommunista rendszer felelősei ugyanezt szajkózzák Jaruzelski (és Kádár) rezsimjének védelmében. Hogy fő a megbékélés, ne tépjük fel a sebeket kínos adatok publikálásával. Tény, hogy a keresztény hívők közössége sem egységes a dologban, a Gross-kötetet ugyanis a tekintélyes katolikus kiadó, a Znak jelentette meg.

Mindenesetre a peresített könyvügy aligha szűkíthető történelmi diskurzussá. Egyben fontos jogelméleti és morálfilozófiai kérdés ez. Amely főként nem arról szól, Grossnak igaza van-e, helytállóan interpretálja-e a dokumentumokat. Hanem arról, hogy egy tudós – vagy a kutatásait publikáló laikus – elítélhető-e jogilag azért, ha tévesen, ostobán, netán rosszindulatú elfogultsággal sáfárkodik a múlt törmelékével. Meggyőződésünk, hogy nem. A pályatársak feladata, hogy rácáfoljanak, nem a bíróságé. Ha művében valakit személyeskedve rágalmaz, az illető természetesen beperelheti, de magánemberi, nem pedig közhatósági minőségben.

Idekívánkozik David Irving esete. Akit – mint notórius holokauszttagadót – osztrák földön börtönbüntetésre ítéltek. Gross és Irving relációjában aligha tehető egyenlőségjel. Előbbi faktumokkal dolgozik, utóbbi konfabulál. De létezik valami, ami összeköti a személyüket. Mégpedig, hogy a véleménymondás és a tudományos szabadság csorbítása – bármily jó szándékú is – megbosszulja magát. Gross ügye azt bizonyítja, a Soá tagadását, a gyűlöletbeszédet jogilag büntető logika a saját farkába harap. Mert ugyanazon oksági tőről fakadnak azok a paragrafusok is, amelyek alapján azokkal szemben járnak el, akik a gyakran kellemetlen történelmi igazságot megpróbálják előásni a a múlt beomlott tárnáiból, a legyilkolt zsidók tömegsírjaiból.

Papp László Tamás