Tőkés László – akire jórészt az erdélyi magyarságpolitika radikális(abb) személyiségeként hivatkoznak az itthoni médiában – nemrég groteszk szituációba került. Mérsékeltté lett kénytelen válni, amikor egy marosvásárhelyi rendezvényen „összeeresztették” az Európai Szabad Szövetség (EFA) vezetőivel. Akik „olyan európai modelleket mutattak be, amelyekben a kisebbségi közösségek az elszakadást, az önálló államalapítást tekintik céljuknak”. Mindettől viszont az európai képviselő Tőkés kénytelen volt udvariasan elhatárolódni, mondván, „az erdélyi magyarság Románián belül szeretné kivívni a maga számára az autonómia bizonyos formáit”. Felszólalása józan megnyilatkozásnak tekinthető. Ugyanakkor igazuk van azoknak, akik úgy vélik: efféle politikusok társasága eleve kompromittálja a jogos autonómiatörekvéseket. A nemzetiségi elszakadás ugyanis a XXI. század Európájában irracionális ábrándkép. Hisz megvalósulásának olyan ára van, amit egyetlen demokratikus politikus sem kívánhat megfizetni.

Tőkés kijelentése sok vonatkozásban hasznos volt, de a jelenléte összhatását tekintve inkább negatív. Mint az Erdélyi Krónika vezércikkírója papírra vetette, „az előadások a román közgondolkodás sodrába kerülve azt üzenhetik, hogy a népek, népcsoportok telhetetlenek, sem a kulturális autonómiával, sem a társnemzeti státussal, sem az önálló parlamenttel nem érik be, mindig többet akarnak, végső céljuk pedig a teljes elszakadás, az önálló államiság megteremtése…Ha ezzel a következtetéssel marad a román társadalom, akkor kár volt elhozni Marosvásárhelyre a nyugat-európai szövetségeseket. Jelenlétük nemhogy előremozdítaná az erdélyi magyar belső önrendelkezés ügyét, hanem inkább beoltja a román társadalmat a magyar közösség törekvései ellen”. Persze tegyük hozzá: jelenleg – anyaországon innen és túl – a gyakorlatban a militáns irredenták sem gondolhatják komolyan, hogy a szomszédos országok magyarlakta részei elszakadásának (vagy pláne hozzánk történő csatlakozásának) bármilyen realitása volna. Mindehhez hiányzik a világpolitikai akarat, a nagyhatalmi szándék, sőt. Jelen pillanatban az összes, nemzetközileg jelentős demokratikus állam ellenérdekelt a határok ide-oda tologatásában, új államok létrehozásában.

Cáfolatként Koszovót szokták felhozni, de ha Koszovó valamilyen példa, akkor inkább elrettentő. Története azt bizonyítja, hogy a nyugati hatalmak csak akkor hajlandóak a szeparatizmust támogatni, ha vér folyik, s egyértelműen látható, hogy egy nemzeti kisebbség létét végveszély fenyegeti. Nem valószínű, hogy épelméjű politikus azt kívánná az erdélyi magyaroknak, hogy járják végig a koszovói albánok polgárháborúban, etnikai tisztogatásban, légicsapásokban bővelkedő útját. Arról nem is beszélve, hogy a gazdaságilag életképtelen törpeállam, Koszovó lakói is meg fogják tapasztalni: a nemzeti önállóság magában nem teremt jólétet, demokráciát és biztonságot. Ráadásul a mindent elöntő korrupció, a gerillából drogbáróvá vált hadurak ténykedése, a képzetlen, nyomorgó tömegeket manipuláló saját nemzeti-vallási fundamentalizmus ugyanolyan véres fináléba torkollhat, mint az idegen elnyomás. Ugyanakkor pont a mögöttünk hagyott évtizedben lezajlott „szerb Trianon” a legjobb bizonyíték arra, hogy „ebül szerzett föld ebül vész el”. Tehát a kizárólag fegyverrel elfoglalni (vagy megtartani) próbált országrészek végül dicstelen módon hullhatnak ki a megszálló kezéből.

Szerencsére hazánkban, elenyésző kisebbséget, bizarr politikai szubkultúrákat leszámítva nem hirdeti senki az országgyarapítást. Viszont tény: lelkileg rengetegen képtelenek a status quo államjogi realitását elfogadni. Aminek érzelmileg persze méltányolható okai vannak. Ugyanis való igaz: a valahai Kisantant utódállamai közül egyik sem hajlandó maradéktalanul biztosítani azokat a jogokat – szabad hivatali nyelvhasználat, önálló felsőoktatás, közigazgatási és kulturális autonómia –, amelyek bármely etnikai közösséget megilletnek. Ezek az államok eleve nem is adnak ilyeneket, vagy a korábban odaítélt vívmányokat csorbítani igyekeznek. Bürokratikus kifogásokkal, átlátszó ürügyekkel nyesegetik a helyi magyarság önkifejezési szabadságát. A román, szerb, szlovák nacionalista diszkrimináció légköre pedig azoknak kedvez a magyarság sorain belül, akik nem uniókonform követelések – legális nemzetiségi joggyakorlás – teljesülésében, hanem valamiféle ellen-nacionalista mitológia terjesztésében látnak perspektívát. De ami emberileg érthető, az politikailag öngyilkosság. Így nagyon is helyénvaló, hogy pont a román államhatalommal szembeni kapituláns hozzáállással aligha vádolható Tőkés László tette le a garast a szeparatizmus ellen. Más tészta, hogy az ottani nagyromán soviniszták (és a voksaikra számító „reálnacionalisták”) valószínűleg nem hagyják ki a ziccert, amit a nemzeti elszakadást hirdető nyugat-európai kisnemzeti etnopróféták között vizézkedő erdélyi politikus felkínált nekik. Ezért fontos, hogy a határon túli magyar sajtó is tudatosítsa olvasóiban: a skót, korzikai vagy baszk függetlenséget hirdető politikust odahaza szalonképtelen csodabogárnak tekinti a demokratikus brit, spanyol és francia közvélemény – és rajtuk keresztül az unió. Azokat pedig, akik a szeparatizmusnak fegyverrel adnak nyomatékot, rendőrileg üldözi valamennyi jogállam.

Nem az ő útjukat kell tehát követni, hanem azt a józan erdélyi, vajdasági, felvidéki és kárpátaljai kisebbségpolitikát, amely a sérelmekre nem verekedéssel, zavargással, lövöldözéssel, merénylettel, hanem demokratikus hazai és nemzetközi nyomásgyakorlással válaszolt. Ez strapásabb, de hosszú távon kifizetődőbb.