Radován Karadzsics egykor, és elfogása idején. © AP

Mint az lenni szokott, az élet gyakran überolja a fikciót. Richard Shepard Rókavadászat c. 2007-es thrillerében egy Richard Gere alakította oknyomozó riporter kezd a háborús bűnösként körözött volt szerb politikus felkutatásába. Ebben a mozifilmben Radovan Karadzsics a boszniai hegyvidék egyik falujában rejtőzik, fegyveres testőrök védelme alatt.

A valóság azonban még a forgatókönyvírók képzeletét is túlszárnyalta. A Boszniában végrehajtott tömeggyilkosságokért felelős egykori államfő ugyanis a szerb fővárosban vitt orvosi magánpraxist. Tömegközlekedéssel utazgatott, szakmai rendezvényen mondott beszédet, folyóiratcikkeket közölt, pszichiáterként is dolgozott. Úgy tűnik, csöppet sem rettegett attól, hogy a belgrádi kormány feladja a Nemzetközi Törvényszéknek. Valahai protektora, Milosevics lefogása után ő hét évig maradhatott háborítatlan nyugalomban. Eme abszurdum megértéséhez szükséges dióhéjban feltérképezni a balkáni reálpolitika útvesztőjét.

A körözött, toplistás náci gyilkosok közül egyik sem lett volna olyan arcátlan és elbizakodott, hogy Berlin szívében nyisson üzletet. Leghírhedtebb példányuk, a Karadzsicshoz hasonlóan orvosi diplomával rendelkező Josef Mengele Argentínában, majd Paraguayban bujkált. Kérdés, mire utal a srebrenicai vérengző pimaszsága: a realitásérzék elvesztésére vagy jogos önbizalomra?

Tény, hogy az anyaországi és boszniai szerb hatóságok – finoman mondva – nem szakadtak bele a Hágával való együttműködésbe. Az is valószínű, hogy nemzete bűnüldöző és belbiztonsági szolgálatainak bizonyos – akár vezető tisztségben lévő – emberei segíthettek neki a menekülésben. „Legendájának” felépítése profi hírszerzőnek is dicséretére válna. Szabotálhatták a körözési munkát, leadhatták neki a drótot, hogy üldözői a nyomában vannak.

Hogy a kormány csigalassúsággal adogatja ki a gyilkosokat, annak persze pragmatikus okai is lehettek. Úgy is mondhatnánk, Szerbia legjobb exportcikke a háborús bűnös, akivel demonstrálni lehet az ország unióérettségét. Vétek lenne gyorsan elpazarolni őket, s nem tartalékolni belőlük szűkös időkre. De hiba volna a dolgot pusztán a vezetőkre hárítani. A kormány passzivitásának (vagy cinkosságának) társadalmi okai is vannak.

1945-ben Németországban a szövetséges csapatok lényegében megsemmisítették a náci államgépezetet. A hitleri birodalom romjain stabil demokrácia épült, amely szembe mert nézni a totalitárius diktatúra bűneivel. Ráadásul a nemzetiszocialista állampártot törvényen kívül helyezték, vagyonát lefoglalták. Léteznek ugyan militáns neonácik, de törpe kisebbségben vannak. Szerbiában ilyesmi nem történt. Milosevics halott, de a pártja zavartalanul működik, most éppen kormányra került. S azon javakhoz sem nyúltak, amelyeket a vezérek bűntársai az etnikai tisztogatás, a háborús káosz időszakában jogtalanul harácsoltak össze.

A szerb politikai kultúrában nincsenek erős hagyományai a többpártrendszerű parlamentáris jogállamnak. Hiszen nyugati kultúrkör helyett a bizantinus despotizmus nyomta rá bélyegét történelmi fejlődésére, amelyet tovább súlyosbított az ötszáz éves török uralom. Az 1878-ban visszanyert függetlenség után zsinórban követték egymást az államcsínyek, belpolitikai gyilkosságok, összeesküvések. Már az I. világháború előtt gombamód szaporodtak a félkatonai szervezetek, merénylő-csoportok. Később sem sikerült teljesen elszakadni a nemzetállami sovinizmus, a kisebbségüldöző mentalitás, az etnikai vérbosszú hagyományától. Abban, hogy Jugoszlávia, mint államalakulat végül működésképtelennek bizonyult, a szerb nacionalizmusnak döntő szerepe volt.

Sokan vannak Szerbiában, akik a mai napig nem látják be, hogy az ország kisebbségpolitikája a szomszédos nemzeteknek rengeteg fájdalmat, sérelmet, kártételt okozott az elmúlt évszázadban, hogy a délszláv polgárháború kirobbantásában Belgrádnak óriási felelőssége volt. Legtöbbjük a hazáját kizárólag áldozatnak tekinti, amely a kereszténység és a nyugati civilizáció védőbástyájaként állt helyt az Oszmán Birodalommal szemben. Az országukat a hálátlan, kozmopolita Nyugat és az áruló, jugoszláv eszméhez hűtlen horvátok, bosnyákok, albánok, magyarok fel akarják darabolni. Akik így gondolkodnak, azok a honfitársaik által elkövetett bűnöket bagatellizálják, illetve nem kívánnak szembesülni velük. Netán egyenesen helyeslik, jogosnak tartják azokat. Azonkívül ne feledjük: a gyilkosságokat Milosevics, Karadzsics és Mladics rendelték el, de végrehajtásukban sokan vettek részt.

A verőlegények, a nőket erőszakolók, a kivégzőosztagok tagjai, a besúgók, a koncentrációs táborok őrei sejthetik: amennyiben a górékat elszámoltatják, lehet, hogy ők is sorra kerülnek. Ennél jóval szélesebb kört érintenek a háborús fosztogatások, a megöltek vagy elüldözöttek javainak szervezett lopása, a rezsim alvilági kapcsolatai, az embargó alatt nagyüzemivé duzzadt csempészet és feketegazdaság ügye.

Az újgazdagok - de még a kisebb mértékben jómódúak - közül is számosan szerezték vagyonukat bűnös úton. És ez alatt nem a magyarországi simlis-joghézagos, de békés privatizációt kell érteni. Hanem gengsztermódszerekkel zajló, véres zsákmányszerzést. Nem csoda, hogy ilyen légkörben Karadzsics úgy érezhette: nem kell lelepleződéstől tartania. Ahol sok embernek van háborús cselekedeteit illetően titkolnivalója, ott a kis bűnös nem a nagy bűnösre haragszik, hanem az ilyen vétkek feltáróira.

Ez az oka, hogy a kormány csak habozva, késlekedve mer szembemenni a közhangulattal, de a tisztességes szerbek is félnek a tömegtámogatást élvező nacionalisták bosszújától. A Kurucinfo belgrádi változatainak olvasói nem benzinespalackkal, hanem távcsöves puskával és távvezérlésű bombával dolgoznak.

Ugyanakkor felelős a vérengzésekben a beavatkozást halogató és dilettáns módon kivitelező nyugati világ is. Ahogy a többi balkáni kisállam politikája se teljesen ártatlan. S nemcsak annyiban, hogy, ha kisebb mértékben is, de a horvát, albán, bosnyák fél szintén követett el atrocitásokat. Hanem atekintetben is, hogy Milosevics és alvezérei ideig-óráig sok vonatkozásban beleillettek a szomszédok nacionalistáinak terveibe. 1993-94-ben volt olyan elképzelés, hogy Tudjman Horvátországa és a pánszerb irredenták felosztják egymás közt Bosznia-Hercegovinát. Így az ottani muszlimok semmit nem kaptak volna. Micotakisz görög kormányfőnél 1991-ben felmerült a lehetőség, hogy Kis-Jugoszláviával „társbérletben” szétdarabolják Macedóniát. Ettől függetlenül, a maga albánjaival konfliktusban lévő skopjei vezetés is örülhetett, hogy Szlobo vaskézzel tartja féken az etnikai rebelliót. (A macedóniai albán önrendelkezési mozgalom Koszovó 1999 nyári NATO-felszabadítása után kapott lendületet.) De az irracionális gyűlöletre alapozó koszovói albán, horvát és bosnyák nemzeti fundamentalisták is sokat köszönhetnek szerb kollégáinak. Nekik hála, pozícióikat meg tudták szilárdítani a szerb agresszió sújtotta országaikban.

Papp László Tamás