A miniszter lényegében Gyurcsány árnyékában egzisztál, nyilvánvalóvá téve, hogy nemzetközi relációinkat valójában – szinte botkormányos kézi vezérléssel - a kormányfő irányítja. Tulajdonképp csak végrehajtó, elődjeinél nagyságrenddel kisebb mozgástérrel. Most viszont olyan javaslattal állt elő, mely saját munkásságából táplálkozik. A Népirtás Elleni Nemzetközi Központ tervéről van szó.

Minisztériumának honlapján közölt életrajza szerint „1994 és 2002 között a Partners Hungary igazgatójaként dolgozott. A szervezet egy amerikai alapítású nemzetközi hálózat része, amely a konstruktív konfliktus-kezelési kultúra megteremtését, a demokrácia-, a tárgyalástechnikák és a változás-menedzsment oktatását tűzte ki célul. Ennek keretében dr. Göncz Kinga Albániában, Bulgáriában, Romániában és a volt Jugoszláviában a társadalmi konfliktusok megelőzését és kezelését végző központok felállításán dolgozott.” Evidens, hogy ugyanennek folyománya a javaslat, miszerint „Magyarország a népirtás bűntettének megelőzése és megbüntetése tárgyában kötött 1948. évi Egyezmény 60. évfordulója alkalmából elhatározta, hogy megvalósíthatósági tanulmányt készít Nemzetközi Népirtás Elleni Központ budapesti felállításáról. Reményeink szerint – mondta - az új, független intézmény a nemzetközi közösség támogatásával hozzájárul majd az erőfeszítések összehangolásához ezen a téren.”

A felállítandó új intézmény célja tehát nem (csak) a már lezajlott népirtások tanulmányozása. Megjegyzendő, ha ilyen céllal hoznák létre, akkor se feltétlenül jó ötlet. Hazánkban ma is jó néhány tanszék, kutatóintézet, alapítvány, programiroda, folyóirat céljai között szerepel a világon (és idehaza) bekövetkezett genocídiumok széleskörű feltárása, bemutatása, elemzése. Hazai közpénzből (és nemzetközi forrásokból) inkább ezek – a megszorítások miatt amúgy is csonkolt – büdzséjének felpótlásáról kéne gondolkodni. Nem pedig (főleg a mostani, szűkös időkben) újak kreálásán gondolkodni.

Csakhogy a grandiózus projekt nem elégedne meg a népirtás definiálásával vagy analízisével. Hanem – a miniszteri nyilatkozat alapján – „a budapesti intézet célja egyebek mellett a világban kialakuló konfliktusok előrejelzése lenne.” A kritikus írástudó számára mindig csapdahelyzet, amikor efféle felvetések bírálatának gyürkőzik neki. Ugyanis szkepszisének ellenében kijátszható a morális sugalmazás, hogy lám, hiányzik belőle a tömeggyilkosságok áldozatainak irányában gyakorolt empátia. Holott természetesen nem erről van szó. Inkább olyasmi a kétkedés gyökere, hogy az elképzelés valahogy tervgazdasági ízűnek cseng. Mivel a szocializmusban gondolták azt, hogy a jövő megtervezhető, előre jelezhető, pontosan felrajzolható. De az utópizmustól megcsömörlöttek jól látják: a bekövetkező történéseket annyiféle faktor, változó, hatás összeadódása produkálja, hogy lehetetlen (illetve rendkívül nehéz) modellezni. Főként igaz ez olyan kiszámíthatatlan, irracionális folyamatokra, melyeknek végpontja egy nemzeti(ségi), faji, vallási, társadalmi, politikai közösség megsemmisítésére tett próbálkozás.

Az előítélet, diszkriminációs szándék, gyűlölködés persze tetten érhető, kézzelfogható. Azt viszont, hogy pontosan mikor csap át fizikai erőszakba, aligha lehet borítékolni. Még ha feltételezzük is: a népirtás konkrét előkészülete lelepleződik, nem gondolhatjuk, hogy ez egy ilyen szervezet munkájának lenne köszönhető. Haláltáborok tervezett felállítását, tömeges üldözés előkészítését vagy likvidálás realizálásának szándékát titkosszolgálatok operatív felderítése képes kimutatni. Megelőzni pedig csak katonai erő bevetése (illetve a vele történő nyomásgyakorlás). Ráadásul a Göncz-javaslattal szembeni kételyeket éppenséggel nyomatékosítja, hogy „az ENSZ képviselője jelezte: támogatja az elképzelést”. Hány genocídiumot tudott a világszervezet megelőzni vagy előre látni? Jelenleg az ENSZ a konfliktuskezelési impotencia szimbóluma lehetne. A külügyminiszter által óhajtott létesítmény finanszírozásáról egyelőre nem sokat hallani. De akár a nemzeti költségvetés, akár az ENSZ (vagy az Unió) finanszírozná, mindenképp közpénzből üzemelne. (Mindkét szervezet a tagállamok befizetéseiből gazdálkodik.) Ilyen célra olyan magánszponzort találni, hogy állja a költségek egészét vagy oroszlánrészét a kezdetektől; nemigen lehet egykönnyen. Ha a kormány célja a népirtások prevenciója, akkor hadseregünk modernizálására kellene fordítani a pénzt. Hogy több békefenntartót állíthassunk ki. Emberek halálát megakadályozni a NATO-ban való fokozottabb szerepvállalással, a diktátorokra és fundamentalistákra nyomást gyakorló egységes euro-atlanti külpolitikával lehet. Nem pedig azzal, hogy bizonyos személyeknek jól fizető intézeti sportállásokat hozunk létre. Mindez cselekvésnek édeskevés, látszatnak viszont túl drága volna.