Kósa Lajos ügyvezető alelnök a Fidesz 2010. szeptember 9-én megtartott önkormányzati kampánynyitó rendezvényén arra intette helyi politikustársai gyülekezetét, hogy „eszébe se jusson felülni szirénhangoknak, bonyolult nemzetközi összefüggéseknek”.

AP

A fenyegető államcsődöt vizionáló júniusi szavai, és ennek nyomán bekövetkezett forintgyengülés sajátos hangulatot kölcsönöz ezeknek a – bővebben meg nem magyarázott – szavainak, amelyeket akár úgy is lehetne értelmezni, hogy ő és a Fidesz vezetősége nem nagyon tud mit kezdeni a „bonyolult nemzetközi összefüggésekkel”. Pedig muszáj. Az ország létérdeke, hogy az ország mindenkori vezetése tisztában legyen azzal, hogy a külső hatások, befolyásoló erők fényében milyen mozgástere van.

Kósa mostani megnyilvánulásával némiképp ellentétben, Orbán Viktor több megszólalásában (így például a kormányprogram vitájában) hangsúlyozta a világfolyamatok megértésének fontosságát. Ehhez képest az a benyomás keletkezett a külföldi partnerek, hitelfolyósító nemzetközi szervezetek (IMF, EU), befektetők bizonyos köreiben, hogy az Orbán-kormány gazdaságpolitikája nem kialakult, nem eléggé kiszámítható, és veszélyezteti az ország azon képességét, hogy megbízhatóan törleszteni tudja a felvett hiteleket. Valami fátum ez, esetleg összeesküvésre kell gyanakodnunk, vagy pedig a politikai folyamatok következményéről van szó?

A kérdésre adott válasz előtt érdemes átgondolni, hogy a mindenkori magyar kormánynak és miniszterelnökének milyen külső tényezőket, illetve korlátokat kell figyelembe vennie döntései meghozatalakor.

Külső korlátok

A legfontosabb külső korlát és tényező, hogy Magyarország a világpolitika euroatlanti rendszeréhez, azaz az Európai Unióhoz és a NATO-hoz tartozik, a jogok mellé komoly kötelezettségeket is vállalt. Országunk osztozik e szövetségi tömbök sorsán, amelyek közül gazdasági vonatkozásban az Európai Unió a meghatározó. Külkereskedelmünk nagyobbik része bonyolódik az EU országaival (a legnagyobb súlyt Németország jelenti), az EU-ba való 2004-es belépésünk óta az európai uniós szervek (különösen az Európai Bizottság, a miniszterek tanácsa és az Európai Parlament) a magyar államra nézve (is) kötelező erejű döntéseket hozhatnak, igaz, a magyar kormány az országnak jutatott szavazataránya révén – ha erősen korlátozott mértékben is – befolyásolhatja ezeket a döntéseket. Egyértelmű, hogy a legnagyobb befolyása – gazdasági erejénél fogva – Németországnak van, amelyik Franciaországgal együttműködve továbbra is az EU motorjának számít, de Nagy-Britannia is képes bizonyos döntések blokkolására, vagy azok alól való felmentés kiharcolására. A magyar szuverenitás tehát kívülről erősen korlátozott, és igen fontos lehet, hogy a német, brit, vagy francia kormánykörök miként viszonyulnak a magyar kormányhoz.

A második komoly külső korlát Magyarország államadóssága, amely mára meghaladta a 20 ezer milliárd forintot, és ezzel elérte a GDP 80 százalékát. Fontos, hogy az államadósságnak csaknem fele (46 százalék) devizaalapú, és jelentős részt tesznek ki az állampapírok is (14 ezer milliárd forint). A forint gyengülése tehát nemcsak a devizában eladósodott tömegeknek igen kellemetlen, hanem az államháztartásnak is, mert a külföldi valuták erősödése tovább növeli az állam törlesztési kötelezettségeit. Ráadásul a májusi kormányváltás óta megemelkedtek az állampapírhozamok, azaz az állam nagyobb felárat kénytelen ígérni az állampapírok vevőinek. Konkrét példával szemléltetve: a 3 hónapos állampapír-piaci referenciahozam 2010 márciusában még csak 5,12 százalék volt, augusztusra már felment 5,52 százalékra.

Egy ilyen helyzetben nagyon fontos a finanszírozóknak (pl. az állampapírokat megvásárló befektetőknek) az ország gazdasági teljesítőképességéről alkotott véleménye. Ezt az is befolyásolja, milyen a kormány viszonya a Nemzetközi Valutaalappal. Tekintettel arra, hogy az Európai Unió eddig az IMF oldalára állt az Orbán-kormánnyal folyó vitában, nem kizárt, hogy a kormány előbb-utóbb kénytelen lesz valamiképpen kiegyezni a Valutaalappal.

A tanulságok összeurópai levonása nyomán szorosabbra fűzik az európai integrációt, ami tovább korlátozza majd a magyar állam (és persze a többi tagállam) döntési szabadságát. Az EU pénzügyminisztereinek szeptember 7-i ülésén elfogadták, hogy a jövőben a tagállamoknak egyeztetniük kell költségvetéseiket az Unió szerveivel, emellett javaslatot tettek az európai pénzügyi rendszert felügyelő Európai Rendszerkockázati Testület (ESRB) felállítására is. Az Orbán-kormány belement a mozgásterét korlátozó döntésbe, legalábbis nem érkezett hír arról, hogy az ülésen részt vevő Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter ellenvetéssel élt volna. Görögország válsága és kényszerű közös európai megsegítése újfent világosan bebizonyította: az EU csaknem félmilliárdos lakosságot befogadó területén már jó ideje lejárt a szűkebb értelemben vett belpolitika és belügy szavatossági ideje.

Ki védi jobban a magyar érdekeket?

A rendszerváltozás óta a politikai színtér baloldali térfeléről a jobboldali kormányokat szalonképtelenséggel, nemzeti bezárkózással, a külföldi hatalmak és szervezetek oktalan és hasztalan elidegenítésével vádolják. A baloldali-liberális kormányokat és pártokat ellenben a jobboldal illeti szemrehányásokkal: tevékenységüket simulékonyan alávetik a külföldi befolyásnak, sőt, rosszabb esetben hazaárulást követnek el. Az effajta adok-kapok kizár minden értelmes vitát (esetleg konszenzust), hiszen egy mucsai vagdalkozóval mit kezdjen egy világra nyitott gondolkodású politikus, és viszont: a magyar haza nemes üdvét semmibe vevő ellenfelet ugyan miért kéne tisztelni?

Pedig hogy ez a diskurzus nem sokat hozott az ország konyhájára, sőt, gyengítette az ország erejét a külpolitikai csatatereken, azt több történelmi példa is bizonyítja. A dualizmuskori véderővita idején a mainál durvább hangnem uralta a képviselőházat, amikor is annak bizonyítására sorakoztattak fel érveket, hogy ki a jobb magyar, ki a Habsburg-bérenc, és ki nem az. Azután, amikor Tisza István miniszterelnök a törvényjavaslat elfogadása érdekében 1904-ben áterőltette a házszabályok módosítását, az ellenzék szétverte a parlament üléstermét. A vita egyik következménye mindenesetre az lett, hogy tovább tolódott a magyar haderő fejlesztése, és megállíthatatlanul tovább mentünk az ország területének kétharmadát elveszejtő trianoni békéhez vezető úton.

A rendszerváltozás óta eltelt időszak azt bizonyította, hogy egy párt népszerűséget szerezhet azzal, ha hangsúlyozza az ország érdekeiért való harcos kiállást. Orbán Viktor 1997. június 12-i zeneakadémiai beszédében kölcsönvette a Deák Ferenc által megszerkesztett 1847-es Ellenzéki Nyilatkozat azon félmondatát, miszerint: „A magyar kormány alkotmányos törvényeink ellenére idegenszerű, és nem nemzeti befolyás alatt áll”. Az IMF-fel való tárgyalások mostani megszakadásakor a Fidesz-kommunikáció előszeretettel és sikerrel szorította az MSZP-t a külföldi érdekek kiszolgálójának hálátlan szerepébe. A politikai színtér felosztása világra nyitott, illetve nemzeti alapon való bezárkózókra, azaz nemzetietlenekre és hazafiakra az elmúlt 160 évben szinte mindig segítette azokat az erőket, amelyek ezzel a retorikával operáltak. Nem csoda, hogy ez olyan mélyen belevette magát a magyar politika gondolkodásmódjába, hogy aligha számíthatunk gyors kimúlására.

A politikai kommunikáció fogásaitól függetlenül a második Orbán-kormány a minap vállalta, hogy 2011-ben a költségvetési hiányt 3 százalék alá szorítja. Más szóval, ebben a nagyon fontos kérdésben az új kormány halad tovább a Bajnai-kormány aktualizált konvergencia-programjában kijelölt úton. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy egyenlőségjelet tehetnénk az új és a régi kormány gazdaságpolitikája közé, azt azonban igen, hogy a külső elvárásokat egyetlen magyar kormány sem hagyhatja figyelmen kívül.