A magyar ugar: kamarillapolitika és politikai valóságshow
Ahogy az ellenzéki pártok nem ellensúlyai a kormánypártoknak, úgy a pártok mostani arcai (Schiffer, Mesterházy, Vona) sem látszanak olyan politikusoknak, akiket el tudnánk képzelni Orbán Viktor érdemi vitapartnerének. Még az is kérdéses, hogy a saját pártjukban alkalmasak-e arra a szerepre, amelyet a választások után megkaptak vagy megszereztek maguknak. Ugyanakkor a kormánypártok és Orbán Viktor miniszterelnök, a kétharmados többségre hivatkozva, egyfajta „irányított demokrácia” keretében, lényegében kamarillapolitikát folytatva gyakorolják a hatalmat.
Stadionok népe szokta kiabálni, „Bohócok vagytok!”, amikor a jól megfizetett, ám hétről-hétre gyenge teljesítményt nyújtó sztárfocisták, illetve pancser edzőik kivonulnak a pályára egy kis mintha-focira, egy újabb alibimérkőzésre. A múlt héten elkezdődött őszi ülésszakot nézve aligha véletlenül tettek a fentihez hasonló megjegyzéseket annak a társaságnak a tagjai is, akiknek körében volt szerencsém látni, amint előbb Orbán Viktor monologizál ismét hosszan és semmitmondóan az ország dolgairól, majd a gyatra hozzászólások ürügyén leiskolázza az ellenzéket néhány keresetlen mondattal.
Az őszi ülésszak tévéközvetítéseit látva nyugodtan nevezhetnénk akár politikai valóságshow-nak is a Tisztelt Házban zajló színjátékot. A kiüresített parlamentarizmus keretei között kiüresedő pártok képviseletében, igen mérsékelt tehetségű politikusok „alakítják” a politikai életet.
A szánalmas parlamenti „meccset” elnézve ismerőseim nincsenek egyedül a dühükkel, a kiábrándultságukkal, a csalódottságukkal. Jártamban-keltemben gyakran tapasztalom, hogy egyre népesebb azoknak a tábora, akik az elmúlt száz nap ismeretében vagy oda se figyelnek a politikában zajló eseményekre, vagy különböző formában hasonló mondatokat kiabálnak – egyelőre csak otthonukban – a politikai élet résztvevőinek.
Kormánypártok: nyomd meg a gombot és mi megszavazzuk
A mai magyar politika ugyanis kínosan kezd emlékeztetni egy olyan valóságshow-ra, amelynek a választásokat követően kialakították a parlamenti kereteit, gondosan felépített dramaturgia szerint célorientáltan, folyamatosan előre megírják a forgatókönyvét, a szereplők pedig a kialakított feltételekhez, körülményekhez alkalmazkodva eljátsszák a nekik osztott szerepeket.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a jogállami struktúra továbbra is létezik – van parlament, Alkotmánybíróság, Állami Számvevőszék, médiahatóság stb. – de a hatalom megszállta a demokratikus berendezkedés kulcspozícióit, ezek a továbbiakban a „nemzeti együttműködés rendszerének” részeként, vagyis a „többségi akarat” szolgálatában működnek, élükön olyan vezetőkkel, akiknek többsége Orbán Viktor kegyéből került az adott közhivatal élére. Vagyis az intézmények függetlensége papíron továbbra is létezik, de a „szavazófülkék forradalma” után már az ország- és népérdekkel azonosított pártérdekeket szolgálva, kézi vezérléssel működnek.
A demokratikus működést garantáló ellensúlyok kiiktatásával egy időben a parlamentarizmus átalakítása (kiüresítése) is elkezdődött, s az őszi ülésszakra a jelek szerint be is fejeződött. A kormánypártok a kétharmadra hivatkozva a Parlamentben is kényük-kedvük szerint törvénykeznek. Beüzemelték és immár a „közönség” számára is nyilvánvalóan működik a "törvénygyár", ennek következtében a dolgos plenáris ülésnapok képmutató szócséplésbe és az üres padsorokat látva sokszor érdektelenségbe fulladnak. Az ellenzéki pártoknak pedig éppoly kevés eszköze és lehetősége volt a törvénykezés eddigi alakításához, mint lesz a költségvetés vitájánál, az érdekegyeztetésnél, vagy az alkotmányozásnál. Mindez a kiszámíthatóság természetesen önmagában sincs jó hatással a közönségre, de még kiábrándítóbb, hogy a kiüresített parlamentarizmust egyre inkább kiüresedő pártok,s igen mérsékelt tehetségű képviselők gyakorolják.
A Fidesz-KDNP-re nem érdemes sok szót vesztegetni. Nyilvánvalóan egy központilag vezérelt, megrendszabályozott párt országol, amelynek gondosan ki-, majd megválasztott képviselői nagy többségben - leszámítva kéttucatnyi nyilvánosság előtt szereplő, belső körhöz tartozó bizalmast - arc és karakter nélküli, fegyelmezett pártkatonák, akik engedelmesen szolgálják a pártvezetőség és személy szerint Orbán Viktor hatalomról vallott elképzeléseit, miközben rutinszerűen működtetik a törvénygyárat és a hozzá rendelt szavazógépet.
Ez a hatalomtechnikai szempontból mára precízióssá alakított rendszer feltehetőleg a továbbiakban is hibátlanul fog működni, biztosítva a kívánt eredményeket. Efelől Lázár János frakcióvezető szeptember elején Tapolcán nem hagyott kétséget. Világosan megmondta, hogy a Fidesz-tábor egységes, mert „a tavaszi és a rendkívüli ülésszak alatt minden kényes kérdésben hozta a frakció száz százalékban a szavazatokat. És ez a frakció nemcsak személyi kérdésekben képes erre, hanem gazdasági döntések esetén is.” Kijelentette továbbá, hogy „csattogtatni fogja az ostorát”, amire szükség is lesz, hiszen a helyhatósági választások utáni időszakban, a költségvetés vagy az alkotmány vitája idején a korábbinál is nagyobb szükség lesz a fegyelemre, a parlamenti jelenlétre, a gombnyomó aktivitásra.
Ez a kérlelhetetlen szigor természetesen a KDNP-frakcióra is vonatkozik majd, mert csak így legitimálhatók a kívánatos döntések, amelyek révén – a háttéralkukat követően – a központi akarat a későbbiekben is zavartalanul valósíthatja meg a szándékait.
Ellenzék: a túlélés minden, a végcél semmi
Saját kisebb-nagyobb létszámú „kemény magos” bázisuktól eltekintve, az ellenzéki pártok erőtlenek és hervasztó teljesítményüket látva, a szavazók többsége számára immár érdektelenek is. Nemcsak konstruktív ellenzékként, de ma már protestpártként sem jönnek számításba. Igazi alternatívát ugyanis ezek a pártok az elmúlt hónapokban nem mutattak fel. A bizonytalan választók döntő többségének ezért nincs képe sem a pártokról, sem a jelöltjeikről, sem a programjukról.
Ezek a pártok az elmúlt hónapokban a parlamenti vitákban sem bizonyítottak. . Az Orbán-féle centrális erőteret nem tudták megbontani, s a parlamenti közvetítéseket nézők számára nyilvánvaló, hogy nemcsak létszámuk okán nincsenek egy súlycsoportban az ellenféllel. Ezért sok esetben alibi politizáláshoz folyamodnak, de jelenlegi érvkészletükkel, hozzáállásukkal, a frakciótagok szónoki képességeivel minimális befolyásuk sincs az események vagy az ország sorsának alakulására. Eegyébként is inkább csak pártalakulatok, érdektömörülések, de nem kiforrott ideológiával, tapasztalt vezetéssel, kiérlelt programmal rendelkező, alulról építkező pártok. A frakciókban döntő többségben listáról bekerült megélhetési politikusok ülnek, akik közül sokan szemlátomást „a túlélés minden, a végcél semmi” szlogen jegyében tevékenykednek.
A pártokban érdemi munka helyett egyfelől szimbolikus, másfelől média-, azonbelül is trash-politizálás folyik. Elvszerű politizálással alig találkozhatunk, annál inkább pragmatista megnyilvánulásokkal, ügyetlen rögtönzésekkel, indulatos, nem ritkán ostoba reflexiókkal. Ebben az is szerepet játszhat, hogy az elmúlt száz napban kiderült, a pártok komoly káderhiánnyal küzdenek. A tapasztalt megélhetési politikusok mellett a frakciókba politikában járatlan, tapasztalatlan „zöldfülűek”, vagy utcán és kocsmákban szocializálódott „vadbarmok” is beülhettek, akikkel a profi hatalomgyakorlók két pofon nélkül is könnyedén elbánnak.
Aligha véletlen tehát, hogy a választásokat követően mindegyik ellenzéki párt egyre mélyülő belső válsággal, identitás-problémákkal küszködik. Nehezen tudják eldönteni, hogy az eddigi kudarcokat elkönyvelve a továbbiakban magukat minek mutatva próbáljanak meg az új hatalmi, parlamentáris viszonyokhoz alkalmazkodni.
MSZP, Jobbik, LMP: arculatvesztések
Az MSZP sorsa, úgy tűnik, megpecsételődött. A választási vereség után ugyanis látványosan szétesett a hatalmi helyzetben még összetartó, érdekvezérelt pártelit. Az arctalanná, jellegtelenné váló demoralizált pártban a pártszakadás egyre markánsabb előjelei mutatkoznak, s az is nyilvánvaló, hogy Mesterházy Attila alkalmatlan a párt megújítására. Mesterházy nemcsak a párt salgótarjáni kampánynyitóján csinált bohócot magából, de az őszi ülésszak kezdetén a miniszterelnök is - mondjuk így – csúfosan nevetségessé tette. De ő – Szanyival és még néhány párttársával – legalább vállalja magát és a pártot.
A frakció többsége – köztük számos „nagy név” is – hallgat, sunyít, nem vállal feladatokat. Ez azt sugallja, hogy ez az MSZP feladta a harcot, már csak alibizik, s a frakciótagok felkészülnek – mire is? – a négy év túlélésre, a vegetálásra, a „megélhetési politizálásra”? Merthogy érdemi újrakezdésről a PR-dumák ellenére – szó nincs, ám arra várni, hogy a Fidesz becsődöl (az országgal együtt), s ők majd visszatérhetnek a hatalomba, politikai programnak kevés, s végzetes tévedés. Ez a pártmaradék (a „bóvlisták”), s vele a szebb napokat látott brand ugyanis jelenlegi formájában már sem a Bikicsunájjal, sem az Internacionáléval nem eladható a magyar politika piacán.
A Jobbiknak – amelynek elnöke kétharmados többséget (!) vizionált a parlamentbe kerülés előtt – szintén nincs oka a melldöngetésre. A Fidesz hetek alatt ellopta tőle a show-t, s vele a szimpatizáns szavazók jelentős részét is.
Pedig a választások után a Jobbik látszott a legjobban kitalált és leghatékonyabban politizáló ellenzéki erőnek. Ám a kifelé harsány, „egyszólamú” párton belül hamarosan repedések, törésvonalak mutatkoztak, s ma már egy pártszakadás lehetősége is fennáll, amennyiben a párt a vártnál sikertelenebbül szerepel az önkormányzati választásokon.
Vona Gábor energiái egyre nagyobb részét kénytelen a lavírozásra fordítani, hogy megpróbálja összetartani a belső viszályoktól szétzilálódó, s ezáltal gyengülő pártját, amelynek ultraradikálisai időközben kiiratkoztak a hazai és európai politikából, még ha az ezzel kapcsolatos „ügyeket” a pártelnök megpróbálja bagatellizálni. A Jobbik másik nagy baja, hogy a korábbi ígéreteik ellenére a parlamenti patkóban vajmi kevés érdemi, innovatív ötlettel álltak elő.
Ugyanakkor az utcán sem voltak képesek megújulni. Továbbra is sokszor minősíthetetlen hangon cigányoznak, zsidóznak, szapulják a multikat, a komcsikat, ez a Best of Jobbik lemez azonban mostanában már korántsem akkora siker, mint volt a választások előtt. Nem csoda, hogy az a mítosz, ami a pártot körbevette, sikerre vitte, tovatűnni látszik. Ráadásul az a bizonyos mellény is lötyög Vona elnökön, aki a politikusok meddő verbális szkanderezése közepette megint elszólta magát, amikor kijelentette, hogy pártja az őszi ülésszakban be akarja bizonyítani, hogy a Fidesznél is alkalmasabb az ország irányítására. Az eféle nagyhangú és üres kijelentések azonban csak arra jók, hogy egyrészt a radikálisok kiváltotta megbotránkozások mellett ki is röhögjék a párt vezetőit (parlamentbe kerülése óta az „ellenzékieskedő” Jobbik meglepően sokszor szavazott a Fidesz mellett), másrészt tovább apasszák a párt megcsappant hitelét, rombolják a hozzá kapcsolódó mítoszokat, várakozásokat.
A várakozásokkal ellentétben az elmúlt hónapokban az LMP sem tudta érdemben tovább építeni azt a brandet, amellyel feltűnést keltett a politikában. Az utóbbi hetekben zavarosan kommunikáló, s ezért (is) hitelét vesztő LMP-ről kiderült, hogy korántsem tud más politikát megvalósítani, mint a többi párt.
Igazodnia kell és igazodik is a rendszerhez, az establishmenthez, s ezáltal rohamtempóban amortizálja azt a másságot, amiben meglepően sokan hittek a választások előtt. Tovább rontja az összképet, hogy a médiapárttá vált LMP vezetősége az elmúlt hónapokban elfelejtkezett a pártépítésről, a karakteres arculat kialakításáról, a kislétszámú vidéki szavazóbázisok bővítéséről, egy országos logisztikai rendszer felállításáról, működtetéséről.
Az is nyilvánvaló, hogy jelen állapotában a párt nemcsak belterjes, de kialakult egy vízfeje is, mert a két-három húzónév (Schiffer, Karácsony, Jávor) mögött a frakció tagjainak nagy többsége fantomizálódott, s jellegtelensége okán eltűnt a politikai homályzónában (Vajon mit csinál Kukorelly író úr?) Ez pedig azzal a következményekkel járhat, hogy az okos politikai marketing ellenére a jövőben nem lehet sokáig életben tartani a protestpártként is kiüresedett pártot. A kopogtatócédula gyűjtéskor tapasztaltak már most is azt sugallják, hogy a párt máris lélegeztető készüléken van, mert valódi ismertsége, elismertsége jelenlegi állapotában csekély ahhoz, hogy egyáltalán életképes politikai erővé váljon.
Mi lesz, ha kidurran a politikai lufi?
A magyar politikai elit a másod- és harmadvonalban, sajnos, még ennél is siralmasabb állapotot mutat. A Kapolyi, Thürmer, Schmuck nevével fémjelzett politikai alakulatok jelentéktelenek, a Kétfarkú Kutya Párt valójában csupán egy jópofa blöff, a Civil Mozgalom megrekedt a homályzóna határán, s gyakorlatilag láthatatlan a Petrasovits Anna által életre keltett történelmi SZDP is. Új, számottevő politika erő pedig sajnálatos módon egyáltalán nem mutatkozik a láthatáron.
Ám ha a politika paravánja mögé nézünk – szakszervezetek, érdekegyeztető tanácsok, civil kezdeményezések, szellemi, tudományos élet csoportosulásai stb. –, akkor az ottani tájkép is hasonlóképpen ködös, üres, sivár. Aligha véletlen, hogy ennek az elitnek szinte semmilyen érdemi kapcsolata nincs a szélesebb tömegekkel, a civil szférával, a fiatalabb és idősebb generációkkal.
A magyar politikai és szellemi elit hitelvesztését és népszerűtlenségét (politikusok, újságírók, szakszervezeti vezetők stb.) az elmúlt években felmérések, közvélemény-kutatások, statisztikák igazolták, és minden bizonnyal a mostani helyhatósági választások is bizonyítják majd. A választók közül sokan ezért (is) gondolják azt már-már vakhittel, hogy az elmúlt nyolc (húsz) év után ez a mostani kormánykoalíció az utolsó esély az ország talpra állítására, az emberek sorsának jobbra fordítására.
Ezért aztán most minden másoktól megvont bizalom Orbán Viktoré. Csakhogy a nevével fémjelzett szimbolikus és vizionér politika hatására az évek során egy olyan hatalmas politikai buborék képződött a hazai politikai erőtérben, amelynek kipukkadása (Orbán hívei ezt a lufit még mindig tovább fújják, lásd „megszorítások nélkül is tartani tudjuk a 2,8%-os hiánycélt”, „2030-ra elérjük az Európai Unió átlagát” stb.) akár tőzsdekrachhoz hasonló politikai összeomlással is járhat. Ez azonban csak egyike a lehetséges – kevés jó és számos rossz – forgatókönyvnek.
Orbán jelenleg még minden ellenállást leküzdve, minden akadályt maga alá gyűrve felfelé lépdel a lépcsőkön. A csúcson pedig, ahova október 3-án felér, zajosan fogják ünnepelni a hívek, a szimpatizánsok. Aztán pedig minden elcsendesül, s várják az Igét. A csodát. A mannát. A sok beszéd után a teljesítményt. Azt, hogy valóra váltsa a magyar álmokat. A fentebb vázolt politikai ugart könnyedén legyőzhette, de vajon mit kezd a magyar ugarral? Ez a kérdések kérdése.
Az a másnap, és az azt követő néhány hónap minden bizonnyal sorsdöntő lesz Orbán Viktor, az ország, a magyarság életében.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
