Kőbányai János: Pokorni Zoltán könnye

Kőbányai János: Pokorni Zoltán könnye

Utolsó frissítés:

Kőbányai János Szerző:

Kőbányai János
Kőbányai János
Tetszett a cikk?

A kibeszélés megszabadít a traumától, de nem a társadalom kollektív emlékezetének hiányából fakadó traumától. A társadalom többségi közössége pedig nem beszélte ki betegsége okát. És ezért nem kaphat feloldást. Sem gyógyulást.

A holokauszt 75. emléknapját – mivel fizikai megpróbáltatás is – Claude Lanzmann Shoah című filmje (tíz)órás vetítésén töltöttem – a gyászmunkát rituálisan is megélendő. Miközben a Goethe Intézet és az Izraeli Kulturális Intézet szervezésében pergett a film (a körülbelül tízfős közönség előtt) asszociációk sorát hozta elő belőlem. Megannyi fájó, a pályám során már örökre elmulasztott, föl nem tehető kérdést, el nem végzett munkát, de a frissen belém mart élményt és annak diskurzusát is, amelyet Pokorni Zoltán könnyei indítottak el. Annál is inkább, mert Lanzmannál is katarzisos szerepet kaptak a könnyek. Azonban a páratlan értékű, és – joggal – trükköket is bevető, németekkel készített interjúi dacára egy dolgot nem produkált – könnyet, az elkövetői oldalról.

Egy hete a zsinagógám szombat köszöntőjén a soros előadó az alagsori helyiségekben rituális keretek között elfogyasztott vacsora után, a szokásos Dvár Tórája (heti szakasz magyarázata) előtt megemlítette Pokorni Zoltán könnyeit, s nemkülönben a kételyeit, hogy azok őszintén csordultak-e ki a szeméből, avagy azt, ami történt, egy rutinos politikus megnyilvánulásának kell-e tekinteni kényszerhelyzetében. Sőt: olthatatlan tudásvágya okán – a rabbi ellenkezése dacára – kézfeltartásos szavazásra tette fel a kérdést. Futó ránézésre a körülbelül ötvenfőnyi gyülekezet kétharmada szavazott az őszinteségére, s egynegyede kételkedett a megbánás valódiságában. Ezután elszabadultak az indulatok, röpködtek az érvek pro és kontra, s már nem lehetett visszakanyarodni magának Mózesnek sokkal mélyebben számító kételyeire – lévén a Smot szakasz volt a terítéken, melyben az Örökkévaló a csipkebokorból felcsapó tűz formájában folytatott párbeszédet kiválasztottjával, annak kishitűségét eloszlandó. A Pokorni-dilemma feszegetője, a vihart már nem tudván elcsitítani, asztalához menekült, mire egy másik hittestvérünk pattant az előadói pulpitushoz, azzal, hogy a „szokásaink előírják, hogy ahol esznek, ott a Tóráról is beszélni kell”, ezért ő mond néhány szót, ha nem is készült. A nagy nehezen levezényelt bencsolás (étkezés utáni áldás-ima) után többen is kifejtették, hogy igenis, az effajta események megvitatása a közösség ügye, s legalább olyan húsbavágó, mint eleink megszabadulás-történetei. Ez a mi történetünk! Mások szerint, akkor sem itt, a szent napon kellene ennek megtörténnie, hanem inkább szervezzünk külön összejövetelt, s ott beszéljük meg.

Szerintem is a szervesen kialakult közösségekben tanácsos a diskurzusokat lefolytatni, s nem az „elitek” Olümpusza ködös és (ön)kijelölte magaslatain, mint azt most György Péter számonkéri. („Az antiszemita bejegyzések önmagukban véve sem voltak különösen vonzóak, ráadásul csak felmerült bennem a gyanú, hogy lehetséges némi összefüggés azok, s a politikai elitek hallgatása között. Az egy Karácsony Gergelytől eltekintve sem Pokorni Zoltán politikai ellenfelei, sem jeles elvbarátai nem érezték szükségét annak, hogy ugyancsak a nyilvánosság előtt juttassák kifejezésre megrendültségüket, együttérzésüket és egyetértésüket” “Őszinteség, bátorság, politika”, Index, 2020.január. 16.).  Ugyanis Pokorni Zoltán könnyét mélyen beágyazódott közösségből – végre! – fölszivárgott nedvként kell elkönyvelni. Ezért van e könnyeknek oly ritka (helyi)értéke. Éppen azért, mert nem a politikus, de a gyilkos leszármazottja szemében csillant meg. A gyilkos véréből való szembesült a gyilkossággal.

Szembesült – vagy szembesülni kényszerült (ez fontos distinkció), amire társadalmi szinten eddig nem került sor. Ez a tény a jelenség hasadó, s a végtelenségig osztódó anyaga, ezért kerültek e könnyek fontos történelmi dimenzióba. Ugyanis Pokorni József nem volt egyedül a magyar zsidóság „kiszántása” műveletében – noha, mint az Rab László eseménysort elindító történelmi szociográfiájából („Pokorni József kabátja”, Mozgó Világ 2019. július-augusztus) kiderül, az 1944. végi budai (rabló- és kéj)gyilkosságsorozat a magyar, s talán az egész európai holokauszt legaljasabb mozzanatának számít, De Sade és Kafka legapokaliptikusabb vízióit fölülmúlva.

Vajon a rokonszenves oktatáspolitikusként megismert férfi tudhatott-e nagyapja életéről? Valószínű nem, mert akkor nem lép politikusi pályára, annyira zsarolhatóvá válik. (A zsinagógában is összecsaptak a vélemények – majdnem itt is szavazásra került a sor – ki tudta születésekor, hogy zsidó, s ki csak élete későbbi szakaszaiban? Ugyanis egyesek nem akarták elhinni, hogy a családon belül legalább ilyen meghatározó események és körülmények titokban maradhatnak.) Amihez kiadóként, folyóirat-szerkesztőként annyit tehetek hozzá, hogy a magyar zsidók rögtön a holokauszt után ontani kezdték az emlékezéseiket, s nem sokra rá irodalmi feldolgozásaikat, mostanában pedig divattá vált, hogy a holokausztot átélt idős emberek a családjuk számára összefoglalják túlélésük krónikáját, sőt: a túlélők másod-harmad generációjának tagjai interjúk formájában kutatják és rögzítik a nagy („minden”) eltörés valamennyi részletét. Mert a túlélés, és vele a lehetőségekhez képest egészséges élet elengedhetetlen kulcsa a trauma kibeszélése.

A Pokorni-felfedezés kapcsán fölburjánzó kommentek többsége azt harsogja: unják a megszámolhatatlan és leállíthatatlan zsidó kibeszélést.

Ezzel az aránytalansággal, s akár nehezen viselhetőségével egyet kell érteni. Hiszen nem áll az áldozati traumaoldás-gyógyulással – szemben? mellett? – az elkövetők hasonló el- és kibeszélése. Sem szóbeli és írott emlékezésben, sem szociográfiai jellegű feltárásokban, sőt, a szépirodalomban is szórványosan, az ún. kánonban biztosan nem. Nem protokolláris beszédekre, politikai nyilatkozatokra gondolok, hanem a kollektív elbeszélésbe szövés természetes reprezentációjára. Ebben a keretben a kibeszélés kórosan egyoldalú. Csak az a kérdés, hogy ez kinek a betegségére világít rá?

A történelemtudomány szerint 200 000 (magyar) ember hajtotta végre tevőlegesen a deportálásokat, ami egy átlag családot számítva egy millió embert érint. Az is köztudott, hogy a Világ igazai díjból – amit a zsidómentésért ad ki a Jeruzsálemi Jad Vasem Intézet – a magyarok kapták a legkevesebbet. Miközben majd minden női deportált nemi szervébe fölnyúltak ellenőrizendő, hogy nem rejtett-e el benne (magyar) értéket, hogy magával vigye nem választott külföldi útjára, egyetlen bábaasszony emléke nem ismert e gyakorlatról, ahogy a magyar kiskatonáké sem, akik a kassai állomáson fölkapaszkodtak a vagonokba, s az utasok (egykori) magyarságára hivatkozva, vagy csak ivóvízért cserébe elkérték értékeiket. (Ez a magyarságtól való búcsú-leitmotiv szerepel minden irodalmi feldolgozásban Ember Máriától Kertész Imréig, vagy megannyi családnak átadott memoár-könyvben.) Mintha csak az áldozatok népével (a zsidókkal, zsidónak minősülőkkel) esett volna meg mindaz, amit a magyar zsidók Nobel- és Oscar-díjig emelkedően megörökítettek tapasztalatukról.

A hermetikusan elzáródott-fojtott elkövetői „kollektív emlékezet” páncélján ütött át a Pokorni Zoltán szeméből kibuggyant könny. Ami több, mint a bármilyen szépen, vagy pontosan, sőt igazul kimondott szó. Erre a legjobb példa – vajon alakját, történetét nem az Örökkévaló küldte tanulságul? – éppen maga Pokorni Zoltán. A történelmi léptékkel is cselekvő politikus. Jellemzően megdöbbentő, hogy a vele kapcsolatos friss diskurzus nem emlékezik a holokauszttal kapcsolatos Parlamentben elmondott, a mostaninál bátrabb, fundamentálisabb szavaira, különben nem kóstolgatnák az újdonság erejével. Lehet, erről csak közvetetten tehetnek, de ez valóban az „elit” – ha médiumok irányítása hozzájuk tartozik – szakmai és erkölcsi bűne. Amely pártpolitikai-hatalmi alapon iktatta ki az egész magyar társadalom közdiskurzusát a rendszerváltás korában (1988–2018) az ún. „oldalaktól” függetlenül. Hadd idézzem fel, hogyan bukkantam Pokorni Zoltán szavaira, „véletlenül”, pedig nem népbírósági poros akták közül kellett kikotornom. (Korántsem „véletlenül”, éppen akkor is György Péter ellenében. Akkor egy riportban interjúalanyként a Fideszt vádolta a holokausztmúzeum Páva utcába sinkófálásáért. Valaczkay Gabriella „Messze van e Cegléd Auschwitztól?” Népszabadság, 2012. augusztus 26.)

György Péter emlékezet-eltérítése még „az igazat mondd, ne csak a valódit” szintjén sem hajazza a valóságot. Ugyanis a ma is aktív Fidesz-politikus, Pokorni Zoltán 2001-ben felvette a hivatalos állami emlékünnepek sorába a Holokauszt Emléknapot (az év április 16. napját, az első Auschwitz-váróterem-gettó – az ungvári – fölállítása napját). Azaz: hiteles dátummal szakralizálta a magyar holokauszt emlékét – ami az e napon tartott Élet Menete rendezvénnyel spontán hagyománnyá szervesült. Szakminiszterként bevezette a középiskolákban a kötelező holokauszt-oktatást. Eredményessége hagy maga után kívánni valót, de intézményi lehetőséget nyújt a benne megfogalmazott cél betöltésére. (E keretben minden évben középiskolai tanárok egy csoportja a Jad Vasem kéthetes történelmi és módszertani tanfolyamán vesz részt.)

Érdemes felidézni Pokorni 2003. április 16-án, az első Holokauszt Emléknapon, a Parlamentben mondott beszédét – annál is inkább, mert ma valóságos gyógyírként hat ahhoz képest, hogy frissen munkába állt, szimpatikus gesztusokkal indító államelnökünk - igencsak szakrális helyen: Jeruzsálemben - a magyar állam és társadalom szerepét a holokausztban tétlen, „nem megvédő” nézőként pozícionálta, ellentétben a tapasztalattal és emlékkel, mely e szerepet az „elkövetői” oldalon tudja.

„Április 16-át jelöltük ki erre a napra, mert ezen a napon állították föl 1944-ben, az akkori Magyarország területén, Kárpátalján az első gettót. Nem egy távoli kisváros a világtörténelem zugába száműzve, nem mások ügye a holokauszt, hanem a magyar nemzeti történelem része. Akiket megöltek, magyar emberek voltak. És akik ebben a munkában segédkeztek, nem kevesen, szintén magyarok voltak. Ahogyan egy felnőtt ember, úgy egy felnőtt nép is őszintén szembe kell, hogy tudjon nézni a saját hibáival, sőt bűneivel, ahogyan büszke lehet a saját erényeire és dicsőségére is. Ettől leszünk felnőttek. Azt gondolom, Magyarország ebből a szempontból felnőtt. Nem azért alkottuk meg, vagy nem azért javasoltuk a holokauszt emléknapját, hogy bűntudatot keltsünk a felnövekvő fiatal generációkban, hanem azért, hogy felelősségérzetet. Nincs más reményünk; a technika semmilyen újdonsága, fejleménye nem óv meg bennünket attól, hogy holokauszt vagy ahhoz hasonló népirtás előforduljon. Nincs más reményünk, csak az, ha minden egyes felnövekvő generációban és a saját lelkünkben újraépítjük az egyéni felelősségtudatot és tartást. Ehhez kívánok magunknak, önöknek néhány másodpercnyi csendet. Ahogyan szédereste az apák parancsa: »Beszéld el fiadnak!«, úgy tegyük ezt meg mi is ezen a héten, a holokauszt emléknapján. Kérem, hogy a fölszólalás után ne tapsoljanak, használják ki azt a néhány másodpercet, ki-ki, hogy végiggondolják saját személyes teendőiket, felelősségüket ebben az ügyben.”

„A holokauszt-emléknap csak részben arra való, hogy tisztelegjen az áldozatok előtt. Nagyobb részben, talán én személy szerint ezt tartom a fontosabbnak, arra való, hogy a saját gyerekeinkben, minden egyes felnövekvő korosztályban fölépítse, újraépítse azt a gátat, erkölcsi tartást, ami ahhoz kell, hogy ellenálljon a gonosznak (…) ez véd meg minket a következő évtizedekben, semmi más.” – nyilatkozta egy évvel később Pokorni a Napkeltében.

A közelmúlt történelme – mindig ez a leghomályosabb – felidézése mellett hadd említsek meg egy jelenhez fűződő megvilágítást. Hozzászólásom írása közben a Google keresőprogramban ellenőrzöm rendszeresen az emlékezetemet, amely természeténél fogva végzi a maga tényektől elmozdító emlékmunkáját. E műveletnek nemcsak az az előnye, hogy nem hagy elvonatkoztatni a tényektől, hanem más tényeket és összefüggéseket is felkínál. Pokorni beszédére is így találtam. (Amely beszédre nem emlékeztem, csak arra, hogy szerepe volt a holokauszt-oktatás bevezetésében.) Lényeges társadalomtörténeti adalék, hogy a számomra oly üdítően azonosulásra késztető idézetekre nem baloldali és liberális médiumokban – politikai és kulturális erőterekben –, de a legszélsőségesebb jobboldali fórumokon bukkantam:2003. április 16-i beszéd Pokornitól, amelyet a parlamentben mondott el, azon a napon, amelyen mindannyiunknak emlékeznünk kell – és Pokorniék törvénnyel köteleztek is erre minket – az áldozatokra. Természetesen nem a sok százezer magyar honvédre, akik meghaltak az I. vagy a II. világháború harcterein. Nem, nekünk a zsidókra kell emlékezünk ezen a napon.” Az ilyen és hasonló mondatokkal azt dörgölték a Fidesz orra alá, hogy miért vesztette el 2002-ben a választásokat. Ha a párthoz kötődő holokauszt-emlékezettel kapcsolatos tevékenység miatt egyetlen szavazó is eltántorodott a Fidesztől az igen kevés szavazattal elvesztett választásokon, azt a maga helyiértékén kell kezelni. („Kitörölhetetlen rádióhullám az éterben” Múlt és Jövő, 2012/3, de rövidebb változata a Népszabadságban is megjelent.)

Vajon a 2003-ban elmondott, általam 2012-ben felfedezett, s rám komoly hatást gyakorló szavait befolyásolta-e a minapi, 2019-es leleplezés háttér-, vagy akár tudatalatti ismerete vagy sejtése? – horgadt fel bennem a gondolat Rab László szociográfiáját olvasva.

S most, a könnyek mediatizálása során ez: vajon csak a könny, a brutális örökség szelencéinek személyre szabott fölnyitása fakaszthatja-e fel ama végzetesen elmaradt gyászmunka lehetőségét? Amelyet nem lehetett hitelesen elvégezni, amikor a holokauszt elkövetői és áldozatai közöttünk éltek. Hiszen a kibeszélés megszabadít a traumától, de nem a társadalom kollektív emlékezetének hiányából fakadó traumától. A társadalom többségi közössége pedig nem beszélte ki betegsége okát. És ezért nem kaphat feloldást. Sem gyógyulást.

Nem voltam még nem-zsidó, de írói mesterségem kötelez a mások helyzetébe való beleélésre. „Ne kívánd azt felebarátodnak, amit magadnak nem kívánsz” – ez a judaizmus alaptétele és igazsága. Én szívesebben pusztulnék el – az Ernst Nolte szerint amúgy is humánus – gázkamrában, vagy akár Pokorni József kezei között, mint hogy egy Pokorni József kínzó örökségétől próbáljak megszabadulni nap mint nap. S akkor hogyan kívánhatom ezt a szembesülést társadalmi szinten? Társadalom-társaimtól, akiknek nemcsak gyilkos örökséget kell cipelniük, de még olyat is, amiért az eredeti elkövetők, szüleik, nagyszüleik nemzedéke nem vállalta az elszámolást. A felelősséget értük utódaikra hagyta.

A Pokornik három nemzedékének sors(talanság)a ezért rám is nehezedik. A megkövetés-megbékélés hiányától ellehetetlenült magyar zsidó jövőt is egzisztenciálisan sújtja. (A szereplőket azonosíthatatlanná oldó, polkorrekt „magyarok magyarokat” mantra csapdáját kikerülve.) Az eddig világosnak tetsző elvárásaimat, amiért vagy harminc éve szólok – szembenézés, közös gyászmunka, megbékélés –, ez az érzelmi kitörés alapjaiból forgatja ki. Ugyanis a történelemkönyvekből ismert valódiság-valóság ezekben a könnyekben más igazságot nyert. Az elveszettekért kiontott tengernyi könnyet ismerem, s nemegyszer az én szememet is megrezgette – ezt a fajta könnyet azonban eddig nem ismertem, de katarzishoz el nem vezető gyötrelme most megmutatta magát.

S ezért nem kívánhatom egyetlen felebarátomnak sem.

Hozzászólások