A rabbik szerint a katolikus egyházfő intézkedésének antiszemita jellege van. A Vatikán elutasítja a feltételezést. Nyilvánvaló, hogy felekezeti vitában a kívül álló laikusnak gyakorlatilag reménytelen a hívők által is respektálható igazságot tenni. Hogy ezúttal azért is megkíséreljük a dolgot, fontos oka van. Konkrétan az, miszerint egy fájdalmas témáról van szó, amelynek kihatásai a vallástalanokat és máshitűeket is érinthetik.

Cikkíró szükségesnek véli leszögezni: nem híve egyetlen (így a katolikus és zsidó) vallásnak se. Amiben hisz, az a józanész, a szkepszis és a hitetlenség – vallásszabadsággal egyenértékű – joga. Publicisztikai munkásságomból kiindulva az is világos, hogy szinte mindenben (abortusz, homoszexualitás, eutanázia, óvszer- és tablettahasználat, cenzúra, cölibátus, női papság, válás, házasság előtti nemiség, egyház-finanszírozás) elvetem és bírálom a Vatikán nézőpontját. Mégis, ezúttal akképp gondolom: az imádság engedélyezése után támadt vehemens tiltakozási hullám a dolog túllihegése, a pápa szándékának rosszindulatba hajló félreértelmezése.

A kereszténység univerzalista, térítő vallás, amelynek nyilvánvalóan az a célja, hogy mindenkit (így a zsidókat is) kebelébe fogadjon. S mint valamennyi hit, önmagát tartja a boldogság és a túlvilági lét kizárólagos zálogának. Aki nem hisz, elkárhozik. Így hát minden kereszténynek „munkaköri leírása” a tévelygő hitetlenek (vagy máshitűek) jobbra bírásáért tevékenykedni. Önmagában ebben antiszemitizmust látni: tendenciózus belemagyarázás. (Legrosszabb esetben is „csupán” újszövetségi antijudaizmusról beszélhetünk.) Egy hithű keresztény szerint a zsidó (buddhista, hindu, iszlám) vallás tévút, zsákutca, az egyetlen igaz ösvény Jézus. Mivel pedig a kereszténység zsidó gyökerekből született, érthető, hogy magát a judaizmus meghaladásának, ugyanakkor továbbfejlesztésének gondolja. A zsidó istenhit egyetlen népnek a teremtővel kötött szövetségén nyugszik. Jézus követői mindezt kiterjesztették a teljes emberiségre. Az izraelita vallás a Messiás jövőbeli eljövetelében való reménykedésre épül, a keresztény viszont a Megváltó eljövetelének múlt idejű bizonyosságára.

Természetszerű hát, miszerint a keresztények az összes embertársukat megtéríteni akarják, de a zsidókat különösen. Hisz az ószövetségi zsidóság a kereszténység ősatyja. Logikus, hogy a „fiú” apját az idegeneknél jobban győzködi hitének érvényes voltáról. Így önmagában az, ha bárki az izraelita felekezet tanításait helytelennek, elvetendőnek, meghaladottnak gondolja, s áttérésre buzdítja a zsidókat, nem tekinthető antiszemitizmusnak. Ez éppenséggel befogadó, invitáló gesztus lehet.

Persze a dolog nem ilyen egyszerű. A vatikáni gesztust negatív olvasatban interpretáló zsidó teológusok ugyanis bőven hivatkozhatnak reális és szomorú történelmi hagyományokra. A középkori vagy a koraújkori Európában a Vatikán egy ideig lehetővé tette ugyan a zsidók kikeresztelkedését, ám utána a betérteket (konvertiták, conversók) a legdurvább módon kitaszította. Róma igencsak tudathasadásos módon viszonyult a zsidósághoz. Egyfelől, a lelke mélyén rettenetesen szerette volna, ha ők is befogadják Jézust. Ugyanakkor a hitet felvevő zsidókra gyanakvással, bizalmatlanul tekintettek. Azzal vádolták őket, hogy csak be akarnak furakodni az egyházba. (Sok áttérőt valóban nem az őszinte hit, de nem is a rosszindulat vezérelt. Csupán szabadulni akartak az őket sújtó korlátozásoktól.)

Vitathatatlan továbbá: a zsidók keresztségre való buzdításának lehetnek egykorvolt baljós mellékzöngéi. A pápa értelemszerűen húsvétra időzítette a nyilatkozatát. Mint azt történészek bizonyították, a legtöbb vérvádas pogromhisztéria Európában húsvét idején tört ki. Nemcsak a „sötét középkorban”, de még a XIX. században is. Ráadásul a koncepciós vérvádperek hamis tanúi legtöbbször a kikeresztelkedett zsidók voltak. Akik túlkompenzáló beilleszkedési kényszerből a leggyalázatosabb rágalmakat szórták hitsorsosaikra. Mindezek társaságában az is felvethető, ugyan mi végre nem ad ki a mozlimok (hinduk, buddhisták) áttéréséért is külön fohászkodásra biztató körlevelet is a pápa?

Mindezen felvetések igazak. Csakhogy egyáltalán nem teszik helyessé a XVI. Benedek elleni nyilatkozatokat. Ahogy hamis, abszurd, és rasszista felfogás a jelenlegi zsidókat (vagy általában a zsidóságot) felelőssé tenni Jézus Bibliában leírt állítólagos megfeszítéséért, ugyanúgy előítéletre vall, ha úgy véljük: a jelenlegi keresztények ugyanúgy hátsó szándékkal, őszintétlenül (netán erőszakkal) térítenék a zsidókat, mint középkori elődeik.

Egy kétezer éves tradicionalista intézménytől aligha várható, hogy kibújjon a bőréből. Ha azonban tantételeit nem kívánja kötelezővé tenni, erőszakkal vagy törvénytelen nyomásgyakorlással másokra oktrojálni, bírálhatatlanná tenni, akkor nyugodtan hirdethesse, legyenek azok a kívülállónak bármilyen bigottak, merevek, abszurdak. Amennyiben a térítés és az áttérés egyaránt önkéntes, szabad döntés végeredménye, úgy nem lehet vele szemben kifogás. A zsidó papságnak érthetően fáj, ha közösségüket némelyek elhagyják, s más valláshoz csatlakoznak (esetleg ateisták lesznek.) Ám a hívő egyetlen felekezetben sem minősülhet hitbizománynak. Hiszen autonóm személyiség, amelynek megtartásáért küzdeni illik. Mellesleg szólva: az izraelitáknak szóló „pápai behívó” tulajdonképpen a zsidóság öntudatlan dicséretét jelenti. Ugyanis ez annak beismerése, hogy a zsidóknál nyugodtan lehet térítéssel próbálkozni. Minimális rá az esély, hogy emiatt vallási fanatikusok keresztény templomokat robbantsanak, misszionáriusokat gyilkoljanak. Egyértelmű, hogy ilyesmit az izraeli kormány se támogatna. Ellenben számos iszlám országban bűncselekménynek tekintik a keresztény hitterjesztést. S aki „lebukik”, gyakran bestiálisan szankcionálják. De még azokban az arab országokban is, amelyekben papíron legális a keresztény hitoktatás, az ott lévő papok, szerzetesek és apácák úgy is komoly rizikót vállalnak. (De Kínában se feltétlenül barátságosak a messziről jött papokkal.) Hogy Mekkába zarándokló tömegeket nem biztatja exkluzív kikeresztelkedésre a pápa, azon a Mohamed-karikatúrákból rakott máglyák és az ürügyükön rendezett pogromok óta nincs mit csodálkozni. Ugyanazon gesztus az egyik civilizációból szimpla morgást, másikból viszont lincshangulatot vált ki.

Vagyis ami az euroatlanti kultúrkörön belül egy jelentős törésvonal, az odakintről nézve tornádó egy pohár vízben. Ha cinikusan akarnánk megnyugtatni a felháborodott rabbikat, azt mondhatnók: ettől még a fundamentalista sejkek ugyanúgy zsidóbérenc kereszteshordának látják a Vatikánt.