Az amerikai tévé-forgatókönyvíró, Suzanne Collins, saját bevallása szerint otthon, a sok csatorna között kapcsolgatva arra lett figyelmes, hogy az adók, a nézői igényekre reagálva, felváltva adnak haditudósításokat és valóság showkat. Ekkor tudatosult benne, hogy talán nem is vagyunk olyan messze a kettő összekapcsolódásától.

Az éhezők viadala egy olyan speciális helyzetet rögzít, ahol ez a társítás nem csak lehetséges, de kötelező. Az Amerikai Egyesült Államok egy globális gigaháború keretein belül megszűnt létezni, romjain felépült Panem országa. Ebben a diktatórikus államban a gazdag, minden jóban dúskáló, abszolút katonai hatalommal rendelkező Kapitólium irányítja az USA korábbi területén elhelyezkedő 12 „Körzetet”. A körzetek egy-egy termelési, gyártási területre specializálódtak: van, ahol állattenyésztés, van, ahol halászat, van, ahol textilgyártás folyik. A körzetek lakói nyomorban élnek, az élelem nagy kincs.

A könyvtrilógia lapjain egyre többet tudunk meg a 13. körzetről is, amelyet 74 éve a Kapitólium elpusztított: ekkor ugyanis általános lázadás tört ki a körzetekben a főváros ellen, amelyet az véresen megtorolt. Hogy elejét vegye az újabb próbálkozásoknak, a Kapitólium nem csak kegyetlen rendfenntartóit állomásoztatja a körzetekben, hanem évente emlékezteti a lakókat arra, hogy gyermekeik a vezetők tulajdonát képezik, és bármikor elhurcolhatóak.

A szerző, Suzanne Collins

AP / Matt Sayles

Megihlette az ókori Róma

Ez az évenkénti rituálé az Éhezők Viadala. Minden aratási ünnepen körzetenként kisorsolnak egy 12 és 18 év közötti fiút és lányt, hogy részt vegyenek a jövő gladiátorjátékán. Mivel az extra élelemért (tesszeráért) folyamodó kiskorúak neve többször is bekerül a kalapba, a legszegényebbek vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben. Collins nem csak így emlékezik meg a kortárs amerikai hadi- és kultúrpolitikáról. Az Éhezők Viadalát ugyanis mindenkinek kötelező élőben nézni. Mindegy tehát, hogy egy szülőnek, körzetlakónak éppen nem lenne kedve megnézni gyermeke, szomszédja, barátja lemészárlását, mert akárcsak az előkép 1984-ben, itt sem lehet kikapcsolni a tévét.

A trilógia főhőse, Katniss Everdeen, a halmozottan hátrányos helyzetű sorsolandók egyike. Ő a legszegényebb 12. körzet szülötte, ahol szánbányászattal foglalkoznak. Mivel az apja egy bányarobbanásban meghalt, ő a családfenntartó: illegális vadászattal szerez élelmet 12 éves húgának és depressziós anyjának. Amikor az Aratáson a kishúga nevét húzzák ki, és ő önként jelentkezik a Viadalba helyette, elég komoly motivációja van tehát életben maradni. Még akkor is, ha tudja: 23 másik panemi fiatal fog mindenre elszánt küzdelmet folytatni, hogy megölje egymást – és így Katnisst. Csak egy maradhat életben.

A főhősnő vadásztudománya később jól jön a hatalmas, Arénának nevezett, gyilkos díszletben, a Kapitóliumba érkezve kezdi el felfogni, milyen országban is él. A vágóhídra vezetett 24 gyereket stylistok hada fogadja, az asztalok pedig roskadoznak a jobbnál jobb ételektől. Katniss hamarosan elkezdi megtanulni, hogyan lehet manipulálni a rendszert, és még az Arénában is talál magának szövetségeseket… Panem et circenses – kenyeret és cirkuszt a népnek.

Jelenet a filmből

AP / Lionsgate

Collins az ókori Rómát használja a bukásra ítélt új birodalom jelképeként. Az esztelen fogyasztás, a centralizált hatalom, az örök elégedetlenségbe kényszerített, perifériára sodort nép nem alkotnak fenntartható modellt. A tanulatlan, elszánt Katniss remek narrátor. A könyvtrilógia sikerének egyik oka az ő éles, szűz szeme: egy 16 éves lány, aki számára nem evidens a rendszer és nem is fél megkapargatni a csillogó felszínt. A trilógia folyamán esélye van egyre messzebb merészkedni – hiszen ellene is egyre brutálisabb megfélemlítési kísérletekkel lépnek fel.

A pusztulás közelről

A könyvtrilógia sikerének másik oka, hogy Collins nem csak idézőjelben építi történetébe a valóság-showk és haditudósítások módszereit. Annak ellenére, hogy ifjúsági irodalomnak minősül, Az éhezők viadala-trilógia végtelenül naturalista és őszinte munka. Persze van benne akció, meg tiniszerelem, a Battle Royale-t megidéző kollektív vérfürdők, de végeredményben egy Spartacus-történet, amely a hősiesség határait vizsgálja. Egy harcos története, plasztikusan megírva. Olvasás közben végig átérezhető a háborúra jellemző minden fizikai diszkomfort, fájdalom és veszteségtudat.

Collins trilógiája nem csak médiakritika: Az éhezők viadala maximálisan pacifista mű. A túlélés csak a kezdetekben érdem – a végére szép lassan fájdalmas kötelesség lesz, amely megköveteli a maga helyrehozhatatlan és maradandó testi-lelki sérüléseit. Mintha Collins azt kérdezné: biztos, hogy háborúsat akarsz játszani? Menj, de tudd, hogy te és mindenki, aki hozzád tartozik el fog veszíteni valamit. Örökre.

Hollywood markában

Ahogy Collins bestseller-íróvá avanzsált, elkerülhetetlen lett, hogy a sikertrilógiát megfilmesítsék. Már egy éve lehetett tudni, hogy Katniss szerepét a A hallgatás törvénye című filmdrámából megismert Jennifer Lawrence kapta. Aztán pár hónapja kijött az első trailer, és a rajongók aggódva összenéztek: jaj ne, ez egy hollywoodi maszat lesz. Hol a vér, a bűz, a szenvedés? Hol vannak az éhezők, a lázadók? A haldokló szerelmesek?

Most, hogy végre bemutatásra került az első film, tudjuk, hogy azért ekkora baj nincsen. Bár Gary Ross rendezőről (Pleasantville, Vágta) kevésbé lehetett feltételezni, hogy jól megfogja a 21. századi Legyek ura sötét mondandóját, korrekt munkát végzett. A körzetek működéséről relatíve keveset mond a filmben, és általában jellemző a dramaturgiai módszerére ez a kihagyás, de a naturalizmus visszaadásán láthatóan sokat fáradozott. Bár nem látunk közelről minden vágást és lövést, a független filmeket idéző remegő kézi kamerás felvételek egész jól visszaadják a könyv feszültségeit: a félelmet, a bizonytalanságot és a spontaneitást.

A trilógia olvasói egyetértenek, hogy az első könyv a legizgalmasabb, a második a leggyengébb, a harmadik, befejező rész pedig a legmegrázóbb. Hogy ez a filmekkel kapcsolatban miként lesz, az majd csak 2013 őszén, a második film premierjekor derül ki.