hvg.hu: A legtöbben a tévéből ismerik önt. Nem ellentmondásos, hogy a legújabb könyvében mégis sokszor a média negatív hatásairól ír?

Belső Nóra: Szerintem nem. Az, hogy szerepelek a médiában, nem jelenti azt, hogy mindennel egyet is értek, amit az sugall. Az a probléma, hogy a média irreális mintákat közvetít a szépségről vagy a gazdagságról. A legtöbben például nem tehetik meg, hogy egzotikus helyekre utazhassanak. A depresszió egyik fő gyökere az elvárások és a lehetőségek közötti hatalmas szakadék. Azonban a médiát pozitív dologra is lehet használni. Ha megszólalok a tévében, megpróbálok mindig szakmailag megnyilvánulni, lehetőleg felvilágosítani és tévhiteket eloszlatni.

hvg.hu: Milyen hatással van a munkájára a tévés szereplés? Többen mennek el önhöz például azért, mert ismert személyiség?

B. N.: Teljesen semleges ennek a hatása. Azt látom, vannak olyan pácienseim, akik már régóta ismernek, és büszkék, hogy megint láttak a tévében. Nagyon sokszor megkérdezem, melyik műsort látták, erre sokszor az a válasz, hogy „nem emlékszem, csak arra, hogy nagyon jól állt magának az a csinos virágos blúz”. Sokan azt gondolják, több páciensem lesz attól, hogy ismert vagyok, de ez nem igaz. A betegeim nagy része azért jön, mert egy ismerős ajánlott engem.

hvg.hu: Miért adta azt a címet a könyvének, hogy Depresszió? Nem félt attól, hogy elveszi ezzel az emberek kedvét attól, hogy elolvassák?

B. N.: A depresszióról akartam írni, tehát nem adtam volna más címet a könyvemnek. Az alcím, hogy Betegség vagy úri huncutság pedig szerintem nagyon jól kifejezi a könyvnek azt az üzenetét, hogy a társadalom egy része úgy vélekedik a depresszióról, mint egy nem létező dologról, sokan azt gondolják az egész csak a nyavalygásról szól – pedig valójában egy súlyos betegség. Azt is leírtam, hogy, aki szeretne a depresszióról mint pszichiátriai fogalomról olvasni, az felmehet a netre, és rengeteg alcímen megtalálhatja a betegség diagnózisát, osztályozását, tüneteit, de találhat önkitöltős kérdőíveket is. Ennél a könyvnél nem ezeket akartam leírni ezredszerre, hanem egy teljesen más aspektust bemutatni, tulajdonképpen érzékenyíteni szeretném az olvasókat a problémára. Amellett, hogy a téma mindig időszerű, sajnos, több százezer embert érint jelen pillanatban Magyarországon. A WHO adatai szerint 2020-ra a depresszió második leggyakoribb rokkantsághoz vezető állapot lesz az egész világon. Ugyanakkor fontos célom az is, hogy bemutassam az áltudományos nézetek negatív hatásait.

MTI / MTVA / Zih Zsolt

hvg.hu: Mit ért áltudományos nézetek alatt?

B. N.: Eleve van egy kiábrándultság, az orvostudományban sokan csalódtak az elmúlt években, sokan fordulnak emiatt alternatív gyógymódok felé. Nagyon sok hozzám eljövő ember meséli el, hogy tudás és hiteles múlt nélkül, magukat lélekgyógyásznak, természetgyógyásznak nevező „csalók” – boldogságot, gyógyulást ígérnek nekik. Persze sok-sok pénzért. Számos áldozata van a jelenségnek, amiről nem is tudunk, erről nincsenek is statisztikák. Vannak olyanok is, akik ártalmatlannak tűnő természetes gyógymódokhoz fordulnak, például gyógyfüvek, gyógyító ágyak, mindféle kencék, esetleg, akár legális drogokhoz is. Sokan nem tudják, hogy ezeknek a szereknek számos káros mellékhatása lehet. Éppen ezért mindig kérem a betegeimet, hogy osszák meg velem is, hogy milyen „alternatív” gyógyítószereket használnak.

hvg.hu. Kiknek szól a könyv?

B. N.: Nyilván az érintetteket érdekelni fogja majd a téma, remélem nekik is tudok vele újat mondani, és szeretném bemutatni a másik oldalt, hogy egy pszichiáter miket gondol a terápia közben. Valamint szól a könyv az érintettek családtagjainak, akik gyakran tehetetlenek. Nekem is gyakran gondom, hogy hogyan vonjam be a családtagokat a terápiába – úgy, hogy hasznos legyen, ne csak egy felvilágosításon essenek át, hanem, hogy értsék, mi a valós probléma. Egyébként gyakori, hogy a páciensek hozzátartozói is eljönnek egy-egy alkalomra hozzám. Fontos, hogy a környezet, aki látta az érintettet eddig valamilyennek, követni tudja azt a folyamatot, amelyben ő megváltozhat majd.

hvg.hu: Rengeteget idéz a könyvében, többek között József Attilától, Ottlik Gézától, de még Semmelweis Ignáctól is. Ezt a módszert a terápia közben is alkalmazza, szokott felolvasni a betegeknek?

B. N.: Igen, nekem vannak benn a rendelőmben könyveim, sokszor elővesszünk egyet-egyet beszélgetés közben, és olvasgatunk vagy javaslok olvasnivalót. Azt látom, hogy a depressziós személyek gyakran fogékonyabbak, érzékenyebbek a befogadásra, de az alkotásra is. Érdekes kutatásokról számolok be a könyvemben, azzal kapcsolatban, hogy gyakran pszichiátriai betegségekkel küzdő emberekből lettek a nagy művészek. Nyilván egy súlyossági fok után már egy újságot sem vesz szívesen a kezébe, aki igazán mély depressziós.

hvg.hu: Számos konkrét esetet ír le a könyvében, ezek a valóságban is megtörténtek? Megbeszélte a pácienseivel, hogy írni fog róluk?

B. N.: Bármilyen meglepő is, a legtöbb páciensemtől felhatalmazást kaptam, hogy nyugodtan írjak róluk. Alapvetően mindegyik eset valóságon alapul, nyilván úgy próbáltam megfogalmazni ezeket, hogy még a páciens se ismerjen rá könnyen, mert, ha ő ráismer, akkor a szűkebb vagy tágabb környezete is rájöhet, ami problémát okozhatna számára. Neveket természetesen nem írtam le.

hvg.hu: Több nemzetközi kutatás szerint is a világ élbolyában vagyunk az öngyilkossági rátát tekintve, egy 2010-es Eurostat által végzett felmérés szerint az Európai Unióban a második Magyarország, csak Litvánia előz meg minket. Mi az oka annak, hogy itthon ilyen magas arányban vetnek véget életüknek az emberek?

B. N.: Valóban, sajnos még mindig magasak a számok Magyarországon, egy két évvel ezelőtti felmérés szerint százezer lakosra 21,7 öngyilkosság jut. Ennek számos oka van, például az egyéni, családból hozott minták, genetikai tényezők, illetve társadalmi dimenziók, például a magyar nép pesszimista gondolkodása. Erről hosszan lehetne beszélni.

MTI / MTVA / Zih Zsolt

Ugyanakkor – a könyvben is beszámolok arról – hogy Magyarországon az utóbbi 25 évben jóval kevesebben vetnek már véget az életüknek, 1990 és 2010 között majdnem a felére csökkent az öngyilkosságok száma. Úgy látom, hogy ez többek között annak köszönhető, hogy a rendszerváltozást követően a feszültségek egy bizonyos köre megoldódott társadalmi vagy családi szinten, az emberek szabadabbak lettek, lehetőséget kaptak rengeteg mindenre. Igaz, sok mindenben viszont bizonytalanságot hozott a változás. Másrészt pedig a kilencvenes évek elején azonnal bejöttek a pszichiátriát érintő legmodernebb diagnosztikai és terápiás lehetőségek. Az mindenhol bizonyított a világon, hogy ahol megfelelően felismerik és kezelik a pszichiátriai problémákat, ott jóval kevesebben vetnek véget az életüknek. Azt lehet mondani azonban a válság hatására, ha kismértékben is, de ismét növekedni kezdett az öngyilkossági ráta.

hvg.hu: Azt írja, hogy az emberek nagyon előítéletesek a pszichiátriával kapcsolatban. Mi igaz a hálóságyból, a gumiszobából, a kényszerzubbonyból és a kikötözésből?

B. N.: Ezek közül sok dolog tévhit, amelyet sokan a filmeken látnak. Számos módszert alkalmaztak száz évvel ezelőtt a pszichiátriákon, amiket mostanra már rég elvetettek. A rendszerváltást követően rengeteget fejlődött a magyar pszichiátria, az orvosi képzésen a belül a rezidensképzés például a pszichiátrián indult be legelőször. Mára azt lehet mondani, a hazai pszichiátriáról, hogy abszolút a világ élvonalában van, mind a kutatások szempontjából, mind a szakemberek szempontjából nemcsak, hogy felvesszük a versenyt, de keresik a magyar pszichiátereket szinte mindenhol. Amellett, hogy hazánkba is eljutottak a legmodernebb gyógyszerek, pszichoterápiás eljárások.

hvg.hu: Akkor nincs gumiszoba?

B. N.: Gumiszoba soha nem volt, még Lipóton sem. Hálóságy azonban még néhány helyen van az országban. Az eszközt – nagyon ritka esetekben  – elsősorban, annak érdekében alkalmazzák, hogy például a demens idősember ne kóborolhasson el, vagy az epilepsziás rohamokkal küzdő beteg, ne essen le az ágyról. A kikötözés is túlzás, leszíjazásra nincsen szükség – azonban előfordul, hogy valakinek egy infúziót be kell kötni, de remeg a karja, vagy folyamatosan el akarja hagyni a kórtermet, ilyenkor szoktak például egy elég nagy mozgásterű, bőrcsuklópántot felrakni a beteg karjára.

hvg.hu: A könyvéből kiderül, hogy a Lipótmezei Elmegyógyintézetben is dolgozott, és azt írja, hogy jól érezte magad ott. Bánja, hogy megszűnt?

B. N.: Amikor ezeket a nagyintézményeket létrehozták – a XVIII–XIX. században – egészen más volt még a pszichiátriai betegek ellátásának a lehetősége – nem tudták mik a betegségek okai, és hogyan lehet ezeket gyógyítani. Egyetlen lehetőség volt, hogy kivonják őket a társadalomból, és egy olyan helyre vigyék őket, ahol nem tehetnek kárt másokban. Azóta sokat változott a helyzet: a betegségek többségét gyógyszerrel jól lehet kezelni, úgy, hogy a páciens maradhat a családjában, a munkájában, és éli tovább az életét. A régi formájában tehát ezekre a gyűjtőintézményekre már nincsen igény, így bezárták őket. Ugyanakkor éppen arra a szanatóriumi jellegre szükség lenne, amikor egy lelkileg kimerült ember szeretne egy-két hétre elvonulni a külvilágtól, családjától, vagy, hogy a terápiát nyugodt légkörben tudja elkezdeni. Lipót ugyan nem működött gazdaságosan, azonban rengeteg pozitív feladatot ellátott – annak idején uszoda, sertéshizlalda volt, a betegek maguk termelték a káposztát. A saját pácienseim is elmondják, hogy egy-két hétre bemennének egy olyan helyre, ahol virágot metszhetnek vagy ültetgethetnek.

hvg.hu: Ön szerint mit szólna Freud a mostani kezelésmódokhoz, a gyógyszerekhez?

B. N.: Szerintem tetszene neki, Freud nagyon jófej volt. Az más kérdés, hogy később a követői és a pszichiátriai irányzatok képviselői jelentős része félreértette a tanításait. Ugyanis ő neurológusként megmondta, hogy az a módszer, amivel most munkálkodik, azt egyszer egy tabletta fogja megoldani.

hvg.hu: Sokat hallani, hogy a pszichiáterek feleslegesen is gyógyszereket írnak fel. Ön erről mit gondol?

B. N.: Sajnos, van ilyen gyakorlat is. Ugyanis, amikor naponta hatvan beteg van egy zsúfolt ideggondozóban, akkor nagyon sok lehetőségük nincsen a kollégáknak. Azt látom, hogy valóban hatékony módszerek állnak az orvosok rendelkezésére, és néha könnyebb út felírni gyógyszert, és bízni abban, hogy a páciens beleesik abba a 70 százalékba, akiknél használ. Azonban nyilván ez nem jó módszer, mivel szerintem minden egyes páciensnél végig kell venni, hogy mi a leghatékonyabb vagy éppen a legelfogadhatóbb megoldás. Van olyan, hogy lenne egy gyors megoldás, mégis a beteg a lassabb mellett dönt, és így fog tudni jobban együttműködni. Bizonyos betegségeknél azonban – a nemzetközi közmegállapodás szerint is – műhibának számít, ha a pszichiáter nem ír fel gyógyszert – ezt ahhoz lehet hasonlítani, mint amikor egy szülésnél minden a császármetszés mellett szól, de az orvos mégsem amellett dönt.

hvg.hu: Említi a könyvében, hogy eltérő a férfi és női depresszió.

B. N.: Eleve más a férfi és női biológia, a nemi hormonok hatása, és az agyi működés is eltérő – ebből következik, hogy a két nem esetében más a betegség megélése, felismerése, de még a tünettan is, és a velük való terápiás együttműködés is.  A férfiaknál sokkal nehezebb felismerni a depressziót, gyakran előbb produkálnak testi tüneteket, nem szívesen fejezik ki a lelki problémáikat. Éppen ezért nagyon sokszor tévúton van a férfi páciens maga is – gyakrabban kezd öngyógyításba, alkohol-, drogfogyasztásába. Ezzel szemben a nők inkább szóvá teszik, ha valami nem teszik nekik, hamarabb fordulnak segítséghez is.

hvg.hu: Melyek azok a tipikus tünetek, amelyeknél érdemes szakemberhez fordulni?

B. N.: Azt tapasztalom, hogy maguk a páciensek érzik, hogy mikor kéne elmenni, csak sokan struccpolitikát folytatnak, és húzzák az időt. Olyan esetekben mindenképpen érdemes elmenni legalább egy konzultációra, amikor valaki úgy éli meg, hogy összeomlik az élete, vagy krízishelyzet alakul ki a párkapcsolatában, a családi életében, netán a munkahelyén. Sokszor ugyanis saját magunk sem tudjuk megítélni, hogy valójában egy komoly problémával, betegséggel nézünk szembe, vagy éppen csak rossz helyzetbe kerültünk a körülmények miatt. Sokan nem csak a kezeléstől félnek, hanem attól is, hogy ha kiderül a munkahelyükön, hogy pszichiátriai kezelés alatt állnak vagy gyógyszert szednek, akkor kirúghatják őket. Sajnos ezek a félelmek nem alaptalanok, ugyanis több páciensemnek kellett már a kezelés miatt elhagynia a munkáját.

hvg.hu: A könyv végén azt írja, hogy a jövőben újféle depressziókkal kell szembenéznünk, melyek ezek?

B. N.: Maga a depresszió valószínűleg ugyanaz lesz, csak egy másfajta környezetben jelennek majd meg a tünetek. Az orvosoknak is fel kell készülniük arra, hogy nem azzal jön valaki, hogy két hete ki sem mozdult otthonról, hanem, hogy fel sem ment a Facebookra vagy más kedvenc közösségi oldalára, vagy mindenkinek gorombaságokat írt ott. Más stresszfaktorok is lesznek, például az internetes játékok hatásai. Mára már lehet tudni, hogy ezek a játékok kialakíthatnak olyan állapotokat, mintha a valóságban megtörténne a virtuális helyzet – előidézhetek például poszttraumás stressz szindrómát is, szorongásos állapototokat vagy félelmeket.

Csatlakozzon a hvg.hu Élet+Stílus Facebook-oldalához!