Meg is ihlették a szerzőt, aki miután a hűvös szobában olvasgatott, nem volt rest tűzhelyhez állni, sőt begyújtani a konyhában a sütőt. S hogy mindjárt lelőjjük a poént, miközben pirult a másnapi sörözéshez a pogácsája, azon töprengett, mikortól is számít antikvárnak egy szakácskönyv?  Felgyorsult „gasztroforradalmi” világunkban lehet, hogy már tegnaptól?

Lehet. De a gasztronauta olvasónak minden kötet új, ami eleddig nem került a kezébe – és ha azok jók, ki is állják az idők, meg főleg az evés próbáját.

Hát persze olyan nagyot nem kell forgatni az időkeréken az első, Fördös Zé a konyhában című kötetig. Akkor sem, ha a debütálása óta eltelt bő másfél évben Zé már kirukkolt egy újabbal (83 kedvenc magyar receptem), mi több, saját magazint is indított.

Engedtessék meg a teljesen szubjektív hozzáállás, hogy e sorok elkövetője a trendekkel szemben úszva, menthetetlenül nem szereti a főzőversenyeket és a tévés konyhavetélkedőket. Mert rémes látni, hogy a főzésből, amely mindennapos örömforrás lehetne, stresszes, nem egyszer megalázó helyzeteket hoznak ki, drákói szigorral előadott bírálatokkal, VV- meg BB-szinten mindent a show-nak alárendelve. Coming out: ezért feküdt el a polcon az ismert zsürör, Fördös Zé első könyve. Hogy aztán végül mégiscsak előkerülve, döbbenetesen kellemes csalódást szerezzen. A könyvben nyoma sincs frusztrálásnak, vidáman, lazán és nyugisan sorakoznak egymás után a kiválóbbnál kiválóbb, nem túl bonyolult, de igencsak ígéretes eredményekkel kecsegtető receptek. A borsos marhasült szinte pótolni képes a nem túl egyszerűen elkészíthető pastramit, a tonhalkrém az egyik legjobb, amellyel valaha találkozhattunk, a citromos borjúszelet az olasz vitello tonnato továbbgondolt és remek változata. Aki pedig gyorsan akar egy remek sütit, készítse el – ráadásul viccesen gyorsan – Fördös Zé fahéjas csigáját, egy elitpékségben sem fog jobbat találni.

A következő nagyon kellemes meglepetés a nagyjából szintén másfél évig a „majd belenézek” könyvtorony aljára került, Déri Szilvia: Házisáfrány- Főzni szexi című kötet. Erre nincs is mentség. Legfeljebb az időhiány, meg a kor, amelyik kóros feledékenységet okozhat… A menő, s mi tagadás, tényleg szexi gasztroblogger – remélhetőleg azóta már újabbra készül – könyve mikor végre terítékre került, kiütéses győzelmet aratott. A kötetlenül, de mégis ritkán tapasztalható személyes hangon megírt receptbevezetők nem csupán Déri Szilvia igencsak jó ízlésvilágába, konyhájába vezetik be az olvasót, hanem életébe, családjába. Márpedig a legjobb szakácskönyvek egyik fő titka az, hogy képesek többet nyújtani puszta recepteknél, életfelfogást adnak át, mesélnek, és szinte összebarátkozunk olvasás közben a szerzővel. Itt pontosan ez történik, s miközben sokat megtudunk az egyik nagypapa kalandokban és feleségekben egyaránt dús életéről, sokat megtudunk például a panna cotta-variációkról (feketetea ízesítéssel), a skót omlós kekszről (amelyet vagyonokért lehet kapni nálunk, holott könnyen elkészíthetnénk mi magunk is), s végül a csirkemájpástétomról – amely örökre le tud szoktatni minket a fölöttébb vitatható alapanyagokból készült bolti májasokról.

Végül a könyvespolcról a konyhaasztalra került Rupáner-Gallé Margó: Rupáner-konyha című szakácskönyve (úgyis, mint a Rupáner-sorozat egyik darabja, mert ő elég termékeny szerző és blogger). S hogy ez miért pihent a „majd egyszer” csomagban? Talán, mert azzal az ajánlással kaptam tavaly(?), hogy az év legjobb szakácskönyve. Még az is lehet, hogy az évtizedé. Ilyenkor az ember csak hümmög, és automatikusan elővigyázatos lesz, mert a szuperlativuszok napjainkban úgy szaporodnak, mint az olvashatatlan gasztroblogok. Vigyázni kell velük, hiszen abban a korban élünk, amikor akár az évezred eseményének kiáltanak ki valamit, noha igencsak esélyes, hogy a maradék szűk kilencszáz valahány évben felülmúlja valami.

A Rupáner-konyha kicsit ódivatú külseje váratlanul jó belbeccsel párosul: már a receptek első soraiból is süt a tapasztalat. Rutinos receptkönyvolvasó ugyanis nagyon hamar meg tudja állapítani, hogy melyek a divatszakácskönyvek, szinte soha el nem készített receptekkel, s melyek azok, amelyek sokszorosan reprodukált fogásokat írnak le, egyszerűen, de érezhető szeretettel és gyakorlattal. Ez a szakácskönyv pont ellentétje a mesélőseknek, itt nem tudunk meg szinte semmit, csak a recepteket, nem is sokat, azokat ellenben nagyon, mégis úgy érezzük „beavatottak” lettünk.

Olyannyira, hogy ez ihlette alábbi az receptet, amely mindössze annyiban különbözik a könyvben szereplő eredetitől, hogy az ott javallt mák és szezámmag helyett sajt került a pogácsákra is, tésztájukba pedig füstölt pirospaprika – ezektől nem lett jobb, csak kicsit más. Kánikulában süssük, ha leszáll a csendes éj. Nagyon megéri, jéghideg sörökhöz, fröccsökhöz.

Marton Levente

Sajtos-túrós pogácsa

25 dkg reszelt trappista vagy ementáli sajt
25 dkg zsíros túró
15 dkg liszt
10 dkg vaj
1 tojás sárgája
1-1 teáskanál só és füstölt pirospaprika

Az összes hozzávalót – 2 evőkanálnyi reszelt sajt kivételével – gyúrjuk össze. A puha és ruganyos tésztát nyújtsuk 2 cm vastagra, majd szaggasunk belőle apró pogácsákat. A sütőt melegítsük elő 180 fokra. A felvert tojássárgájával megkenjük a pogácsákat, meghintjük a maradék sajttal, és 20-25 perc alatt készre sütjük.

Az eredi-receptgazda(asszony) szerint nem szárad ki másnapra, sőt harmadnapra sem. Ennek a mondatnak az eleje bizonyítást nyert, a további nem, mert harmadnapra nem maradt belőle.