A Charlottesville-ben felvonulók skandálásai közül az egyik legrejtélyesebb volt az, hogy „Nem fogtok lecserélni minket!” („You will not replace us!”). Kiket? Kik tennék? És miért? Mikor? A megfogalmazás csak látszólag általános, lévén, hogy egy a fehérek felsőbbrendűségét hirdető és féltő megmozdulásról volt szó, az üzenet a nem fehéreknek szólt: feketéknek, mexikóiaknak, muszlimoknak, és a náci karlendítésekből és szlogenekből ítélve természetesen zsidóknak is.

Csak a rend kedvéért: eddigi történelme alatt az Egyesült Államokat a fehér férfiak uralták, és még ma is ők vannak felül, ha vagyonról, oktatásról, politikai befolyásról vagy úgy általában a boldogulás esélyeiről van szó. Végső soron a 45 amerikai elnök között csak egy feketét találunk, nőt pedig egyet sem.

A Twitteren valaki fel is vetette, képzeljük csak el, mi lenne, ha ezek az emberek tényleg megtapasztalták volna valaha azt az elnyomást, amely miatt most fáklyákkal, baseball ütőkkel és dühödt üvöltéssel tiltakoznak. Ha tényleg lenne okuk arra, hogy tiltakozzanak. @JuliusGoat hosszú Twitter-folyamban sorolta azokat a sérelmeket, amelyeket a Charlottesville-ben felvonuló fehér férfiak még hírből sem ismernek.

Imagine if these people ever faced actual oppression. pic.twitter.com/dhPCbtfEjO

— Julius Goat (@JuliusGoat) 2017. augusztus 12.

Senki nem akarja például elvenni tőlük a jogot a házasságra, senki nem akarja megnyirbálni a szavazati jogukat, a nagyszüleik nem voltak rabszolgák, nem tiltja törvény, hogy a vallásuk miatt utazzanak, a templomaikat nem gyújtották fel, az őseik nem lógtak felakasztva a fákon. „Szeretném látni, hogy ezek az emberek csak egy évig átélik azt a sok elnyomást, amiről azt állítják, hogy sújtja őket. Csak kíváncsiságból” – zárta a hosszú felsorolást.

A kérdés tehát az, hogy mégis miért ilyen dühösek.

Veszélyben a többség

Van abban valami zavarba ejtően abszurd, hogy ezek a fehér férfiak, akik egyébként a világ legerősebb csoportjához tartoznak, azért rasszisták, mert úgy érzik, hogy veszélyeztetve vannak. Több olyan kutatás is van azonban, amely azt támasztja alá, hogy épp ez az áldozati szerep az, amely tüzeli a mozgalmat.

Az amerikai sajtót Charlottesville után elég intenzíven kezdte el foglalkoztatni, hogy mi motiválja a fáklyákkal skandáló fehér embereket. Így került elő egy még 2000-ben készült felmérés. Egy szociológus, Mitch Barbier vette a fáradtságot, hogy beleássa magát a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportok sajtómegjelenéseibe és kiadványaiba, és az áldozati ideológia körültekintően megrajzolt mintázatát fedezte fel. Az áldozatiság volt az az motívum, amellyel ezek a fehér férfiak meggyőzték magukat arról, hogy nem rasszisták, hiszen ők is szenvednek, ezért jogos a felháborodásuk és a tiltakozásuk.

AFP / Anadolu Agency / Samuel Corum

Természetesen a fehér felsőbbrendűség és a neonácizmus messze nem ismeretlen az Egyesült Államokban, de az elmúlt években felerősödött a hangja és az elérése is ezeknek a csoportoknak. Egy 2016-os felmérés szerint a fehér neonáci csoportok alig négy év alatt 600 százalékkal növelték követőik számát a Twitteren.

A pszichológusok és a társadalomkutatók is próbálták feltérképezni, hogy mi mozgatja ezeket a gyűlöletcsoportokat. A kutatások arra jutottak, hogy az úgynevezett alternatív jobboldalba tömörülő, fehér felsőbbrendűséget hirdető nacionalisták esetében hangsúlyosabb az agresszióra való hajlam, illetve olyan személyiségjegyekben is erősebbek, mint a pszichopátia, a nárcizmus vagy a machiavellizmus, vagyis hajlamosak másokat manipulálni a saját hasznuk érdekében.

Az alternatív jobboldal híveinek pszichológiai profilja egy egészen friss tanulmányból rajzolódik ki. A feladatra két pszichológus, Patrick Forscher és Nour Kteily vállalkozott, és ez előzetes eredményeket alig egy hete publikálták. Az egyik legnyugtalanítóbb felismerésük az, hogy a magukat az alternatív jobboldalhoz sorolók milyen nagy mértékben képesek dehumanizálni a többi embert, egész pontosan mennyire tekintik kevésbé embereknek a más csoportokhoz tartozókat. Ez azért veszélyes és ijesztő, mert a dehumanizáció az a pszichológiai trükk, amely aztán egyfajta felhatalmazást ad arra, hogy bántsunk másokat – hiszen könnyebb fájdalmat okozni annak, akit nem tekintünk embernek. Ha a történelmet nézzük, ez volt a népirtások és tömeggyilkosságok egyik mozgatórugója.

AFP / Anadolu Agency / Samuel Corum

A kapaszkodókat természetesen megtalálják a politikában és a közéletben is. Különösen az affirmative actionként emlegetett esélyegyenlőségi programokban látják a fehérellenességet és a számukra hátrányos megkülönböztetést, de érzelmileg szintén ki vannak hegyezve azokra a helyzetekre, amikor a privilégiumaikat emlegetik, vagy éppen az őseik által elkövetett atrocitásokat vetik a szemükre. Innen tulajdonképpen már csak egy lépés, hogy bűnbakot találjanak sérelmeik magyarázatára.

Belső bizonytalanság, külső erő

Ezek az áldozati narratívák kiegészülnek a személyes sebezhetőséggel. Ahogy Sammy Rangel, a rasszista csoportokból szabadulni próbálók segítésére létrehozott Life After Hate nevű szervezet egyik alapítója fogalmazott: a fehér felsőbbrendűség eszméjével kacérkodók olyanok, mint „az atomok, amelyekből hiányzik egy proton. Társadalmilag és érzelmileg is hiányt szenvednek, és a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportok kitöltik ezt a hiányt. Ezek az emberek érzékenyek ezeknek az ideológiáknak és narratíváknak az üzeneteire. Egyszerűen illeszkednek a szükségleteikhez, és amint kielégülnek ezek a szükségletek, erősnek érzik magukat. Felébred bennük a kalandvágy. Részei lesznek valaminek, amely nagyobb és értelmesebb náluk”. Fontos szempont az is, hogy Rangel szerint az aktivizmus és az erőszak között sok csoport egyenlőségjelet tesz: „ha nem vagy erőszakos, nem is igazán vagy aktivista”.

Nem elhanyagolható az sem, hogy amikor ezek a csoportok kapaszkodókat keresnek az ideológiájukhoz, a demográfiai adatok sokat segítenek a feltüzelésükben. A népszámlálási adatokból ugyanis az olvasható ki, hogy az Egyesült Államokban 2050-re a kisebbségek fogják kitenni a lakosság 50 százalékát, vagyis a fehérek elveszítik többségüket, Ha pedig már a számok is kisebbségként tüntetik fel őket, akkor rögtön jogosnak érzik a veszélyeztetett, áldozati szerepet. És itt megint megérkeztük a Charlottesville-ben skandált szlogenhez: „Nem fogtok lecserélni minket!”

A csoportok népszerűségét többek között azzal magyarázzák, hogy a tagjaiknak egy közösséghez tartozás érzését adják. És ezt a hovatartozást végül is a tudományos logika sem ingathatja meg számukra. Így történhetett meg például, hogy amikor a rasszisták a genetikai tisztaságukat kutatva arra jutnak, hogy valójában nem is tisztán fehér származásúak, sőt egy részük még szubszaharai felmenőkkel is rendelkezik, akkor egy kis felháborodás után simán megtagadják a tesztek eredményét, és megmagyarázzák, hogy az egész egy zsidó trükk.

Ezeknek a csoportoknak a rasszizmusa tehát ebben az értelemben nem nagyon követi a logikát, a felsőbbrendűségbe vetett hit sokkal inkább az egyéni és kollektív psziché terméke: az emberek megtalálják a módját annak, hogy azt higgyék el, amit akarnak. Ha azt akarják hinni, hogy az Egyesült Államokban a fehérek népirtása zajlik, akkor számukra ez lesz a valóság.