Danubia Szimfonikus Zenekar
km.: Fenyő László (cselló), karmester: Héja Domonkos
december 9., Zeneakadémia

Héja Domonkos Fiatalságból erényt © Gramofon

Az 1993-ban, egykori konzervatóriumi diákokból alapított, két lemezt maga mögött tudó, de ma már lét és nemlét között hánykódó együttes még most is fiatalságából kovácsol erényt. Ennek szellemében az ifjonti hév és az önfeledt örömmuzsikálás látszatát igyekeztek kelteni, ami elegendő is lenne abban az esetben, ha a zenekar nem tartana igényt a professzionális titulusra. Ez a produkció azonban nem győzött meg arról, hogy a fellépést a rendkívül nehéz műsornak megfelelő, intenzív próbaidőszak előzte meg. Az egykori versenygyőztes, Héja Domonkos most is esztétikus, lekerekített mozdulatokkal vezényelt, s ezúttal is az volt az érzésem, hogy – fogalmazzunk visszafogottan – ezek a mozdulatok nem a zenei kifejezést szolgálják. A koncert második felében elhangzott Bartók-mű, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára nem a laza csuklómozdulatokról szól. Legyen bár a dirigens mozgása nyers és koordinálatlan, de az nem lehet, hogy ne legyen érezhető az igény a gondos hangképzésre, az artikulációra – főleg, ha akcentusokban és erőteljes gesztusokban gazdag zenéről van szó! Bár sokszor nem tudtam szabadulni a karmesteri vizsgakoncert érzésétől, azért a biztos ütéstechnikának is megvolt a gyümölcse a bonyolult ütemmutatók világában, ahol a művet indító brácsadallam és a tömbszerű hangzások is egységesen szólaltak meg.

Egy olyan viszonylag egyszerű előadói feladatot jelentő műnél is, mint amilyen Weber A bűvös vadász-nyitánya, feltűnt a kidolgozottság és az aprólékos műhelymunka teljes hiánya. Ebből az interpretációból nem derült ki, miről szól az opera; kaleidoszkópszerű színesség helyett inkább afféle szürkeárnyalatos egysíkúság jellemezte ezt az előadást. Hogyan lehet például ilyen érzéketlenül elsiklani a harsonák hangjai felett, amivel a lelkesen szárnyaló hegedűdallamba „rondítanak” bele? Schumann a-moll csellóversenyét a szintén fiatal és rendkívül tehetséges Fenyő László közreműködésével szólaltatta meg a Danubia Szimfonikus Zenekar. A szólistának a kritikus előtt most nem volt könnyű dolga, mivel legutóbb Perényi Miklós tolmácsolásában hallhattam a művet. Fenyő László csellóhangja vékony és testetlen, de ami igazán zavart: sokszor nem jól tagolta szólamát. Mintha egy színész olyan szavakat kapcsolna össze monológjában, amelyek nem ugyanahhoz a mondatrészhez tartoznak. Ezáltal a schumanni dallamok hangjai manírok martalékává, és nem beszédes gesztusokká váltak. Fenyő játékát azonban megkérdőjelezhetetlenül magas szintű technikai tudás és makulátlan intonáció jellemezte. Utóbbi talán észrevehetetlen minimumnak tűnik az egyszerű zenehallgató számára, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ritka és rendkívül értékes tulajdonság ez.

Zavaró körülmények ide vagy oda – és ezt az ünneprontó kritikus is „kénytelen” elismerni –, ezen a koncerten még inkább feltűnt, milyen különös, ugyanakkor csodálatos mű Schumann csellóversenye. A második tétel gyönyörű duettjének erotikus fűtöttségére ezelőtt soha nem figyeltem fel; itt a szólista a csellószólamot vezető hölggyel játszott. S még egy beismerő vallomás: a Bartók-mű második tételének cselesztával, hárfával zsongó szakaszát sem hallottam soha ezelőtt ilyen dúsnak, ennyire varázslatosnak.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely