Brecht, a magyarok, felemelkedések és bukások
A színházi legendák szerint Helene Weigel – Brecht özvegye és helytartója – a hatvanas években Budapesten járt. Megnézett egy-két, hatalmas közönségsikerrel játszott magyar Brecht-előadást. Nem volt elragadtatva: túl érzelmesnek, túl „klasszikusnak” találta a honi büszkeségeket. Márpedig Brechtet játszani kell – még akkor is, ha az iskolázottság nem túl erős e tárgyban. Így gondolták az Operaház vezetői is. Vajon jól?
Rendező: Szikora János, karmester: Kesselyák Gergely
február 21-22., Thália Színház
A Mahagonnyt tehát elővette, bemutatta az Operaház, de egyelőre csak mérsékelt sikert jósolhatunk a produkciónak. Furcsa világ ez a mostani: miközben a mű minden sora egy az egyben érvényes a jelenlegi társadalmi helyzetre, valahogy nehezen viseljük, ha ezt direkt a fizimiskánkba mondják. Operabarátok közt szeretünk andalodni…
A Mahagonny az 1920-as évek terméke; a zenéjét a Kesselyák Gergely, a kettős premier karmestere remekműnek tartja. Nehéz vele egyetérteni. 1929-ben mutatták be például Bartók III. és IV. vonósnégyesét, Schönberg befejezte a Máról holnapra című operáját – vajon ezekre a művekre akkor milyen jelző illik? Kurt Weill kipróbált egy utat, egy stílust, ami érdekes volt. Történetileg nélkülözhetetlen alkotásokat hozott létre, éppúgy, mint a bécsi klasszika úgynevezett kismesterei, akiknek kompozíciói nem mérhetők az óriások munkáihoz.
 © Éder Vera |
Mi végre játszani tehát a Mahagonnyt? Logikus magyarázat természetesen adódik. Gyakorlatnak nagyon jó egy ilyen darabot kitűzni. Hogy a színház nem nyilvános tanterem? Nem elsősorban, de az is. A zenés színház olyan műfaj, amelyben a közönségnek fontos szerep jut. Érzékelhető volt a bemutatón, hogy egyeseknél a valódi brechti elidegenítés hiánya, másoknál a majdnem pucér go-go görlök verték ki a biztosítékot. Volt, aki kevesellte a primer utalást a devizahitelesek várható nyomorára. Másokat az LCD tévé kifüggesztése bosszantott. Én az erős idézőjeleket hiányoltam inkább: azt a pengeélt, amit iróniának gondolok, és amin jól egyensúlyozva ez az előadás biztos siker lehetne.
A magam részéről mégis sokkal több türelmet szavazok meg a háznak, mert bukdácsolva, néha orra esve, de mégis elindult az együttes a tavalyinál, tavalyelőttinél és azelőttinél intenzívebb és érdekesebb operajátszás irányába. Még messze vannak a céltól, de történik valami. Az például, hogy a kórus képes játékosként részt venni az adott műben. Nem mindenki azonos színvonalon; egyikük túljátssza a figurát, a másiknak suta még a mozgása, de senki sem lézeng céltalanul a színen – tudják, miről szól a játék.
© Éder Vera |
Biztonsági okokból két szereposztással tűzik ki a bemutatókat, pedig némelyik produkció jó, ha egy garnitúrával perfekt. Nem az egyikkel vagy másikkal, hanem ma még vegyesen, de talán ez is változni fog. Herczenik Anna Jenny Smith-e például reveláció. Anita Page-re, a némafilmek sztárjára emlékeztet a sminkje, bár nem szőke – fantasztikus jelenség. Ő teszi ki legvilágosabban azokat az idézőjeleket, amelyektől a karakter teljessé válik; a hangja akkor is meleg, ha a szövege kegyetlen. A városalapító özvegy Begbicknéből Wiedemann Bernadett formál izgalmas figurát; az első szereposztásból Wendler Attila, Tóth János, Cser Krisztián, a másikból csak Kiss Péter képviseli Szikora János elképzelését. Kevés lírával, több nyerseséggel, amit az általa kitalált színpadkép is jelez.
Legyen az opera igazi színház! A cél elérésében nem a Mahagonny a legjobb az eszköz, mert nem elég időtálló mű. A lelki vadkelet bemutatásában a dalszínház még adósunk Puccini valódi remekével, A Nyugat lányával.
Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely
Kislány a nagybőgőnél
Már 2006-ban lenyűgözte a budapesti közönséget, amikor a MOL Jazz Fesztiválon lépett fel zenekarával. Akkor még inkább mint cirkuszi látványosságra voltak rá kíváncsiak az egybegyűltek. A két és fél évvel ezelőtti koncert után maradt bennem hiányérzet: úgy éreztem, Esperanza Spalding lenyűgözően tehetséges színpadi jelenség, de még nem zenél. Most viszont már szemernyi hiányérzetem sem volt.
Szilárd alap, pazar építmény az Andrássy úton
A kilencvenes évek elején valaki szemérmetlenül ellopta Békés András egyik rendezését. Békés egy napilap szerkesztőségéhez fordult, de a nyilvánosság sem jelentett sokat, mert a rendezői koncepció akkoriban nem volt jogvédett szellemi termék. Ez ma már másképp van. 1986-os Sevillai borbélyát kellő tisztelettel újította fel az Operaház. Az eredmény: siker a négyzeten.
Szimbólumok erdejében, Bécsben
Claude Debussy Pelléas és Mélisande című operája rejtélyes mű. Minél többször hallgatja az ember, minél jobban igyekszik elmélyülni benne, annál kevésbé megfejthető. De talán ez volt a szerző szándéka is: nyájas néző engedd, hogy hasson rád ez a jelképek szövevényéből álló zenedráma! A bécsi Theater an der Wien előadása rabul ejti a közönséget.
Érzelmes húrok pengetése válság idején
Ma már zord közgazdászok is érzelmes húrokat pengetnek: az emberiség paradigmaváltás előtt áll. A természeti környezetet, a klímát rongáló fogyasztást abba kell hagyni, és az életet megreformálni. A reform ez esetben a hagyományos értékekhez való visszatérést is jelentheti. Purcell A tündérkirálynő című művének előadása a Művészetek Palotájában e tekintetben példaadó volt.
Luganszkij jó zongorista, de nem nagy művész
Igazán nagy vad volt A Zongora című bérletsorozat legutóbbi fellépője. A híres-neves orosz zongoristát koncertről és lemezekről jól ismerjük; ezúttal az is kiderült, hogy nem ismertük félre. A pályaadatok fényessége nem vakította el a kritikust, Nyikolaj Luganszkij jó zongorista, de nem nagy művész.
