Mintha csak tegnap lett volna, hogy bemutatták a Gorkij-trilógia utolsó darabját, a Barbárokat a Katonában Ascher Tamás rendezésében, pedig több mint öt éve volt. A Kispolgárokat pedig – ezt Zsámbéki Gábor rendezte – csak két éve játsszák. És most a Fényevők került színre ugyancsak Ascher rendezésében – A nap gyermekei című darab alapján írta és fordította Radnai Annamária. Remek munkát végzett: lazán átsimítja a művet a magyar hetvenes-nyolcvanas évekbe, mindazonáltal ott marad rajta a mélylélektanból finom fordulatokkal dolgozó csehovos hatás, és a markánsabb, dinamikusabb, hamisítatlan Gorkij is.

Életképpel indulunk: Khell Zsolt szürkében tartott, szinteltolásos díszletében a kertbe nyíló szalont látjuk, a családfő által alaposan belakott állapotban, hiszen megszállott vegyészkedése beteríti a házat. És hamarosan felvonulnak a szereplők: a zsémbes-zsörtölődő dada, aki persze imádja két egykori neveltjét, a vegyész Protaszovot és ideggyönge húgát, Lizát; aztán jön Csepurnoj, az állatorvos, aki Lizának udvarol; aztán a proletáriátus egy baltával faragott képviselője, a feleségverő Jegor lakatos; aztán a háztulajdonos, aki építgetné tovább némi gyárépítéssel a birodalmát; aztán az ő nyalka fia, Misa; aztán Melanija, az állatorvos húga, aki vagyonos özvegy és lelkesülten rajong a vegyészért; aztán Vagin, a festő, Protaszov barátja és Protaszovné imádója; aztán a feleség, Jelena – de mire idáig elérünk, már egy bonyolult, rétegzett, finom viszonyrendszer és az abból fakadó konfliktusok tanúi vagyunk.

MTI / Koszticsák Szilárd

A klipszerű színházi fogalmazásmód zenitje idején kell némi befogadói empátia Ascher alapos, részletező, érzékeny és a mélységeket megmutató rendezéséhez – de nagyon megéri fékezni a nézői habzást. Nemcsak azért, hogy élvezni tudjuk a pompásnál pompásabb színészi alakításokat, hanem hogy elérjen bennünket az értelmezés minden rétege, ha tetszik, a dilemma maga.

Kik ezek a „fényevők”? Hát azok az emberek, akik úgy gondolják, nem „úri huncutság” a tudomány és a művészet, hanem a világ jobbításának fontos eszköze, és ezért nemcsak helyénvaló, hanem kifejezetten magasztos dolog az életük középpontjává tenni. Akár a köz javára, mint a vegyész, akár önmaga kedvére, mint a festő. A közvetlen környezet pedig intelligensen respektálja vagy ösztönösen tiszteli ezeket az ambíciókat, amelyekhez magától értetődően társulnak az úgynevezett általános humanitárius elvek; például hogy az asszonyt nem verjük, vagy hogy együtt érzünk a szenvedőkkel, a kiszolgáltatottakkal. Ezek az elvek pompásan megélnek a teória szintjén, de a valóság próbáját már kevésbé állják ki – így vannak ezzel Protaszov kísérletei is.

MTI / Koszticsák Szilárd

Nemcsak azért, mert a valóság nem tiszteli a laboratóriumot, és a történelem a maga erőszakos módján összetöri a lombikot, vagyis ezt a finom és zárt életformát, hanem mert például a társadalmi hierarchia – a személyzet, a „munkásosztály” alsóbbrendűsége – számukra is evidencia. Meg amúgyis: az élet őket is próbára teszi, szerelmi bonyodalmak, kapcsolati válságok, egzisztenciális zsákutcák formájában.

Ascher rendezése mindezt nagyon látványosan és érzékenyen tárja elénk. Nem ítél, csak leír és megmutat; szépen levisz bennünket a simának látszó felszín alá. És ezen az úton, egészen a szenvedélyek-indulatok mélyéig, remek partnerei a színészek – a Katona mindig újat mutatni tudó, együtt és külön is folyamatos megújulásra képes csapata.

Kocsis Gergely a megérdemelt főszerepben, Protaszovban egy igazi „jó embert” tesz elénk, akinek a jósága maga a zsigeri önzés, már nem is tehet róla, annyira egocentrikus. Nagy Ervin állatorvosa szinte kapaszkodik a rémes „diplomatatáskájába”, csupa téblábolás – és akkor egyszercsak egy rövidke monológban a teljes kilátástalanság süvít ki a figurából. Pálmai Anna Lizája a tehetetlenségből előbb idegbetegségbe, majd őrületbe menekül – mindenki szereti, és mégsem tud vele kezdeni senki semmit. Bezerédi Zoltán Jegor lakatosa az egyik legjobb alakítás: az „egy tömbből faragott” rá van kitalálva, erre a kétségbeesett öntudatra, az artikulálatlan megalázottságra, a proli becsületességre, amely persze mind nem zárja ki, hogy félholtra verje a feleségét, hisz „őt is verték”.

MTI / Koszticsák Szilárd

Máté Gábor háztulajdonosa zavarát ideges kis kaccantásokkal próbálja leplezni, és bár megveti a sok csóró intellektuelt, mégis fölnéz rájuk. Ónodi Eszter az elhanyagolt feleség, aki megpróbál ugyan szerelmet találni a másik megszállottnál, a festőnél, de borítani-szakítani gyáva, meg hát nem is érdemes – szép játék ez a tipródással vegyes magabiztosság is.

Jordán Adél szinte „viszi a tejfölt” a karikírozásig hajtott imádatban, miközben odarakja ezt a nőt, aki valójában önnön túlzásaiba menekül a végtelen magányosság elől. Fekete Ernő festőjének nehezen hisszük a lángoló szerelmet – ő is megváltást keres, és bármit megfestene érte, akár rendelésre is, hogy megtalálja. Aztán vannak még a villanások: Vajdai Vilmos perfekt doktora, Lengyel Ferenc blazírt házmestere, Pálos Hanna felkapaszkodó szobalánya, Csoma Judit aggodalmas-pattogó dadája...

Békebeli színház ez, nem szántják-dobálják a színházi világ nagy hullámzásai. Ott a vihar, ahol a helye van: a színpadon, amikor betörnek a „forradalmárok”, istenem, micsoda forradalom ez... És aztán Kijevre gondolunk.