Zenés vígjáték. Ettől a szóösszetételtől az utóbbi két évtized nyáltengerben úszó blődlijei után feláll a szőr az ember hátán, és persze már megint a britek, meg az írek kellettek ahhoz, hogy ez megváltozzon. Az excentrikus zenészről és az őt művészi messiásként követő bandáról, na meg a véletlen folytán közéjük csöppenő normális srácról szóló film ugyan jelentős kritikai hátszéllel érkezett hozzánk, de arra nem számítottunk, hogy ez lesz a nyár vígjátéka.

Nehéz utólag megmondani, hogy az eddig három kis volumenű filmet rendező Lenny Abrahamson új mozijának sikere mennyiben múlott azon, hogy a három főszereplő közül ketten már befutott hollywoodi neveknek számítanak - Michael Fassbender és Maggie Gyllenhaal személyében -, a harmadikat, Domhnall Gleesont pedig éppen a film marketingkampánya alatt nyomták be az új Star Wars-filmbe. Sztárallűrnek mindenesetre nyoma sincs a filmben, egyikük részéről sem. A szintén felfutó ágban lévő Scoot McNairyvel (Az Argo-akció, 12 év rabszolgaság) kiegészülve hiteles alakítást nyújt a színészgárda - ha kell, megrendítenek, ha kell, széles vigyort lopnak az néző arcára.

hvg.hu

Bár a film címében Frank kapott helyet, az igazi főszereplő a zenei karrierről álmodozó, de azért mikro-szösszenetek rögzítésén kívül érdemben nem sokat tévő Jon (Domhnall Gleeson), az angol kisvárosban élő, göndör vörös indie-srác. A fiú az irodában töltött órák után alig várja, hogy otthon szobájába zárkózva feljegyezhesse a fejében egész nap kavargó zenei ötleteket, majd olyan életbölcsességekkel táplálja Twitter-követőbázisát, mint "Sajtos-sonkás panini #élemazálmaim". Amikor egyik nap a tengerparton sétálgat, szemtanúja lesz egy ember öngyilkossági kísérletének - ekkor még nem sejti, hogy ez az esemény fogja közelebb vinni az álmaihoz. A magát a tengerbe vető, józan eszét vesztő férfi ugyanis nem más, mint a Soronprfbs nevű pszichedelikus kultzenekar (értsd: koncertenként 4-5 ember kíváncsi rájuk) billentyűse. Miután a helyszínre érkező zenekari menedzsernek (Scoot McNairy) elárulja, hogy ő is ezt a hangszert bűvöli, egy rövid interjú után ("Tudsz játszani C-t, F-et és G-t?") egyből megegyeznek: az esti koncertre már várják is.

Jon kap az alkalmon, és bár a bandát épphogy csak névről ismeri, hamar rájön, hogy itt az improvizáción és a határok nélküli őrületen kívül nem sok skillre lesz szüksége. A botrányos koncert után meg is kérik, hogy csatlakozzon hozzájuk írországi útjukon, ahol egy erdei faházat béreltek ki az új album felvételének céljából. Bár eleinte inspirálja, hogy ilyen különc figurák mellett teljesedhet ki zeneileg, egy idő után kezdi sejteni, hogy mi kergette az őrületbe az említett ex-billentyűst - és láthatóan a jelenlegi tagok sem állnak messze ettől az állapottól.

hvg.hu

Ja igen, a zenekari tagok. A misztikus, konvenciókkal mit sem törődő Soronprbs frontembere, énekese, szellemi vezére Frank (Michael Fassbender), aki amellett, hogy egy használt zokniról is képes szívhez szóló dalt írni, egy olyan mentális betegségben szenved, aminek eredményeként egy hatalmas papírmasé-fejet kell hordania, és erről papírja is van. A banda kettes számú tagja az agybaj-faktornak megfelelően tereminen játszó, kibírhatatlan zajfelelős, Clara (Maggie Gyllenhaal), a kissé háttérbe szoruló ritmusszekciót pedig a kizárólag franciául beszélő Baraque (Francoise Civil) és a magába forduló doboslány, Nana (Carla Azar) alkotják.

A lazán felépített történetnek az ad igazi töltetet, ahogy a hétköznapi életéből kirángatott Jon és a kreatív géniusznak kikiáltott, de egyértelműen zavaros elméjű Frank viszonyul egymáshoz. Mindketten a másik életére vágynak. Amíg Jon arról győzködi magát, hogy a bandatagok állítása ellenére nem egy szürke, értéktelen alak, hanem megvan benne a potenciál, hogy kultikus zenész váljon belőle, Franket valószínűtlen módon vonzza Jon egyszerűsége, ezért enged a csábításnak, hogy szerethetőbb, mainstreambe hajló zenéket kezdjen írni. Ez persze a helyzetben rejlő dráma mellett gyakran olyan zseniálisan humoros jelenetekbe torkollik, mint amikor Frank előadja a többieknek a valaha írt legszerethetőbb dalát: "Coca-Cola, rúzs és Ringo / Táncold át az éjszakát! / Csókolj meg, csókolj meg / Csókolj meg, Nofertiti!").

A vége felé azonban kicsit kezd megtörni az addigi egyensúly. Amikor Jon öncélúan a közösségi médián tárja fel az inspirációért erdőbe vonult zenekar belső működését, elég népes rajongótáborra tesznek szert. Erről viszont a banda többi tagja csak akkor értesül, amikor nagy meglepetésre meghívják őket az egyik legnagyobb underground-fesztiválra, az SXSW-re. Ugyan az öttagú csapat három tagja vehemensen ellenzi azt, hogy egy ilyen tömegeseményen való részvétellel eladják magukat, Jon és a közönség szeretetére éhes Frank hatására mégis belevágnak az amerikai útba. A tengerentúlon aztán hiába zajlik az élet az egyre inkább különböző célokkal rendelkező zenekar tagjai körül, egy kicsit kezd ellaposodni a történet. Nem nagyon, csak pont annyira, hogy a cselekménynél kezdjen jobban érdekelni az, hogy most akkor lekerül valaha Frank fejéről az a nyamvadt maszk, vagy sem.

Szerencsére a filmvilágban, annak is leginkább kaliforniai szegletében már jó ideje uralkodó "igaz történet alapján"-mánia nem ért el Írországba: hiába inspirálta Frank karakterét a Frank Sidebottom néven, ugyanilyen maszkban tevékenykedő csodabogár, Chris Sievey, nem nyomták az arcunkba ezt a tényt a reklámkampány során. Mégpedig azért nem, mert ez a film szempontjából elhanyagolható tényező - és bár Sievey maréknyi rajongója biztosan árulást kiált majd, valójában annyiról van szó, hogy Jon Ronson forgatókönyvíró fogott egy jó alapsztorit, amit megtámogatott egy egész filmre való történettel. Quentin Tarantino mondta egyszer, hogy azért nem fog soha életrajzi filmet készíteni, mert egy ember élete sem olyan érdekes, hogy filmhosszúságban élvezhető alkotás születhessen belőle - ezt az elvet követte Jonson is, aki korábban a Kecskebűvölők forgatókönyvével gazdagította a filmtörténetet.

Frank Sidebottom és másik négy őrült zseni történetéről itt írtunk bővebben.

Hogyha a marketingesek munkája beskatulyázni a filmeket egy-egy jól eladható kategóriába, akkor a mi feladatunk feloldani azokat. A Frank nem egyszerűen "zenés film", de nem is szimpla "őrült vígjáték", hanem egy olyan karakterdráma, amely egyszerre szól a modern zenei világ kritikájáról, a társadalmi normákat megvető ebmerek életéről és arról, hogy hiába irigyeljük sokszor mások életét, néha jobb egyszerűen elfogadni önmagunkat. Hasonló életigazságokat tartalmazó filmek persze gyakran jutnak el hazánkba is, a Franket viszont az teszi egyedülálló moziélménnyé, hogy mindezt briliáns humorral tudja tálalni.

Nem árt leszögezni az egyértelmű tényt, hogy mint minden vígjátéknak kikiáltott film, a Frank sem fogja mindenki humorral szemben támasztott igényét kielégíteni, de szerencsére az ilyen esetekre is készülnek a forgalmazók: ebben a hónapban nyitott a mozikban az Adam Sandler és Drew Barrymore örökzöld párosával fémjelzett Kavarás is.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!