„Ha hazamegyek Budapestre, idegennek érzem magam”
Ábel Stella a színművészeti egyetem után Nagy-Britanniába ment tanulni, és végül kint is maradt. Bár ijesztő és nehéz volt új országban helytállni, a kezdeti vendéglátózás után mostanra elérte, amit magyar színész talán még sosem: angolra fordította saját előadását, Weöres Sándor Psychéjét monodrámaként, és elérte, hogy kilencszer előadhassa a világ legnagyobb színházi fesztiválján, az Edinburgh Fringe-en. Az előadás után beszélgettünk vele.
hvg.hu: Milyen út vezetett a Fringe-ig onnantól, hogy az SZFE pincéjében bemutattad vizsgaként a Psychét?
Ábel Stella: Épp a Covid alatt, 2020-ban diplomáztam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen; a Psyché 2019 elején jött létre magyar nyelven az egyetem pincéjében, és lett is egy kis pályafutása, játszottam vagy tizenötször, elvittük a Művészetek Völgyére, az Ördögkatlanra. Ascher Tamás írt róla nekem egy nagyon szép levelet arról, milyen jó, hogy ez létrejött, mert ezt bármikor elővehetem. 2020-ban aztán az egyetem igazgatója, Upor László és Spilák Klára művészeti irodavezető vetették fel, miért nem játszom külföldön is, ha már úgyis erős az angolom, mert kéttannyelvű gimnáziumba jártam, és mindig voltak külföldi barátaim.
A diploma után kaptam egy egyéves Erasmus-ösztöndíjat a birminghami színiegyetemre, a Royal Birmingham Conservatoire-ba , ahol már jártunk az osztályommal egy vizsgaelőadással. Az első félévben a Covid miatt nem látogathattam az órákat az egyetemen, de két liverpooli barátom felvetette, hogy segítenek megcsinálni angolul a Psychét itt kint, lesznek ők az előadás producerei (Andrew Nance és Steve Green), és mutassuk be Liverpoolban, amint vége a járványnak. Az eredeti „csináljuk meg a Psychét angolul”-ötlet egyébként a Halászbástyán Dino Benjamin osztálytársam társaságában született meg egy részeg éjszaka eredményeként. Meredek ötletnek tűnt, de úgy éreztem, végül is miért ne? Utánanéztünk, hogy korábban még senki nem adta elő angolul. Megkerestem a korábban kortárs brit irodalmat fordító Cseh Dávidot, hogy nézzük meg, működik-e a szöveg: lefordította, és működött. Szóval ez az előadás ott állt talonban; a Covid azonban teljesen átrendezett mindent, nem tudtam megvalósítani az előadást.
hvg.hu: Hogyhogy nem sikkadt el mégsem az ötlet?
Á. S.: Ugyanekkor történtek az egyetemi tüntetések is, minden egyszerre jött:
úgy éreztem magam, mint egy műhold, amit kilőttek az űrbe, és csak kering.
Azt éreztem, hogy nincs hová visszamennem, fogalmam sincs, hogy kit keresnék fel, nem tudom, mit csinálnék. A barátom is angol; úgy döntöttem, maradok, letelepszem itt és megpróbálom úgy. És a Psyché mindig is ott volt nekem reménysugárként, hogy azt bármikor megcsinálhatom.
hvg.hu: Milyen volt a döntés után?
Á. S.: Iszonyat nehéz. Liverpoolban laktam, az első munkám még a járvány alatt egy ételfutár cégnél volt, aztán vendéglátózni kezdtem, ott dolgoztam, ahol a Beatles kezdett, a The Cavern Clubban. Iszonyatos nagy erőt adott ennek a helynek az energiája, ahonnan egy ekkora dolog indult el; a Queen gitárját sikáltam, nulla-huszonnégyben Beatlest hallgattunk, és hülyére dolgoztuk magunkat.
hvg.hu: De ma már Londonban laksz.
Á. S.: Kemény volt a költözés után megint újrakezdeni. Itt egy olyan éjszakai punk rock-klubban dolgoztam, a The 100 Clubban, ahol meg a Sex Pistols kezdett, London kellős közepén, az Oxford Street 100 alatt. Kábé egy évet töltöttem ott, de dolgoztam egy híres jazzklubban is, a Ronnie Scott’s-ban: mindig olyan helyeket próbáltam találni, amelyek inspiráltak, hogy ne égjek ki. De közben mindig is tudtam, hogy a Psychét meg kell csinálni, és meg kell tennem azokat a lépéseket, hogy el tudjak kezdeni dolgozni rajta.
Voltak színészi munkáim, de csak rövidtávúak, és volt olyan is, hogy meginogtam: maradjak? Telefonáljak fel sírva minden rendezőt, akit valaha ismertem? Sok mélypontom volt.
Aztán megkaptam itt az első színházi szerepemet, és azt éreztem, ez egy jel, hogy maradjak. Tavaly halloweenkor pedig bekerültem társulati tagként a The London Bridge Experience-be: ebben van fizikai színház – a horror –, vannak monológok, amelyekkel rengeteg akcentust meg tudok tanulni, és közben keményen kell figyelni a kiejtésre is.
Szóval maradtam, és 2023 decemberére beterveztük a Psychét egy pub-színházba: ők engedték, hogy vizet használjunk, mert az eredeti előadásban víz is volt. (Az előadás alatt Ábel Stella szinte végig egy kádban ül – K. B.) Meghívtam az előadásra Nádasdy Ádámot, Tóth Krisztinát és a fordítóját, és még egy-két itt élő magyart, sok kollégámat, és David Gothard legendás rendezőt, aki személyesen ismerte Weöres Sándort. Ő elhívott kávézni az előadás után. Azt mondta, nagyon tetszett neki, és feltétlenül vigyük el az Edinburgh Fringe-re, mert ennek több jövője van, mint egy pub-színház.
hvg.hu: És annak mi a módja?
Á. S.: Kijutni az EdFringe-re olyan, mint egy teljes állás, folyamatos, brutál szervezés van mögötte. Részben épp a vízzel teli kád miatt. Azzal kezdődik, hogy fel kell keresni intézményeket, hogy melyik fogad be ilyen színházat – nagyon kevés itt a klasszikus mű, a legtöbben a saját szerzeményüket adják elő –, elküldeni a szövegkönyvet, a trailert, szerveznünk kellett a sajtót, pályáztunk a Keep It Fringe nevű pályázatra, és nyertünk is 2500 fontot; a zsűrielnök Phoebe Waller-Bridge volt. Innen indult minden.
Sok hely azt akarja, hogy a fesztivál egész ideje alatt mindennap eljátszd az előadást – az huszonnégy este –, de elsőre nem akartam ennyit, csak egy hetet, ebből lett végül kilenc nap a theSpace színházban. A theSpace-nek azért örültünk, mert nem a „free Fringe” része, itt van szervezés, van összeköttetés a sajtóval. Ijesztő is volt az első nap: tíz-tizenöt újságírónak kellett szórólapot adnom, és elmondanom, hogy miért írjanak róla kritikát. Viszont a theSpace nagyon szigorú, arról is tárgyalni kellett, le van-e fújva tűzálló anyaggal a törölköző, el kellett magyaráznom, hogy nem akarok a kezemre maszatolni vegyi anyagokat. És nem engedték, hogy víz legyen az előadásban.
A Fringe jó lehetőség volt, hogy kritikát kapjon és tovább mehessen az előadás. Az itt a nehéz, hogy nincsenek fix társulatok, nincs az, mint otthon, hogy leszerződsz egy színházhoz, és minden hónapban fix összegért játszol. Itt mindenki turistaszínházakban, horrorszínházakban dolgozik, ebből fizetjük a lakbért, és ezen felül tudunk castingolni, azonban a castingolás helyett nekem most minden időm a Fringe-re ment. De a Fringe iszonyatosan megtanítja a szakmát: hogyan add el az előadást, és hogyan játssz úgy, hogy közben te szórólapozol.
Ez az európai színházi szcénából jőve brutális, olyan, mintha a középkorban lennénk, ahol a szimultán színpadokon neked kell kiabálnod, hogy „Ide gyertek!”
Ráadásul a Psyché előtt kell nekem félóra, amíg leülök és felkészülök, ez nem olyan előadás, ami előtt kint ugrálok az utcán, és a járókelőket győzködöm.
hvg.hu: Mondtad, hogy korábban is tervben volt, hogy eljuss a Fringe-re. Miért érezted ezt mindig is fontosnak?
Á. S.: Mert ez a világ legnagyobb színházi fesztiválja. Én pedig David Gotharddal beszélgetve jutottam arra, hogy ennek az előadásnak, egy ilyen kaliberű szövegnek, egy ilyen műnek több jövője van, muszáj, hogy minél többen megismerjék. Szerettem volna kritikát kapni rá, nagyon kíváncsi voltam, mit mondanak rá, és szerettem volna megismerkedni olyan emberekkel, akik esetleg tudnak segíteni eljutni más helyekre is. Londonban általában te fizetsz a helyért, ha elviszel egy színházba egy előadást, és a bevételből jön vissza a befektetés: ha jól sikerül eladnod a jegyeket, kijössz nullára. A Fringe-en pedig lehetőséget kapsz arra, hogy olyanok is megnézhessék, akik meg akarják hívni a színházukba, ráadásul egy olyan helyre, amelynek a közönsége kimondottan ilyen előadást szeretne látni.
A kritikák viszont nem igazán jöttek ki, amiben biztosan benne van, hogy nem játszottam végig a fesztiválon. Egy nagyon jó kritikát kaptunk, ami mindent dicsért, de csak három csillagot adott rá, mert nem volt víz a kádban. Ez volt a Fringe mélypontja. Igazságtalannak éreztük, nem a mi hibánk volt a vízhiány.
A legabszurdabb élmény az volt, amikor a kritikus odajött bocsánatot kérni,
hogy ez egy ötcsillagos előadás, de a szerkesztők kedvéért le kellett húznia a víz miatt, hiszen a trailerben szerepelt a víz. Kérte, hogy ha még játszom valahol, hívjam meg, és majd újraírja a kritikát. Ültem, és nem tudtam, hogy most sírjak, nevessek vagy leüssem.
hvg.hu: Azt mondtad az előbb, úgy érezted magad, mint egy műhold, amit kilőttek az űrbe, amikor eldöntötted, hogy nem jössz haza az Erasmus után. Ez mit jelentett?
Á. S.: Édesapám katonazenész volt, keresztapám olasz, ezért gyerekként rengeteget utaztam külföldre. Mindig az angol volt az erősségem, és Anglia sem volt idegen. Soha nem éreztem azt külföldön, hogy el vagyok veszve a világban, mindig szabadnak éreztem magam. És mivel a barátom angol, teljesen kizárt volt, hogy Budapesten maradjunk. Imádtam Budapestet, mindenem ott volt. De a diploma, a Covid és a tüntetések után azt éreztem, teljesen megváltozott a színházi világ, minden más, mint amikor az egyetemet kezdtük. Ez olyan volt, mint egy jel, hogy tervezzek újra, vagy mint egy új élet lehetősége. Aztán egy birminghami egyetemi rendező, Aleksandar Dundjerovic fogalmazott úgy, hogy ne nézzek vissza: itt is lehet élni, és nem annyira más, mint ott, vannak lehetőségeim, ne ijedjek meg. És tényleg: félelmetes volt, de nem annyira, mintha úgy mentem volna ki, hogy senkit nem ismerek kint.
hvg.hu: Kaptál visszajelzéseket Magyarországról?
Á. S.: A Covid az utolsó félévre teljesen elvágott az osztálytársaimtól; tavaly találkoztam velük újra, és azt mondták, most már megnyugodtak, mert jó helyen vagyok, és ez hatalmas dolog. Csodálatos érzés volt:
nagyon ijesztő ez az egész, London iszonyat nehéz – viszont kevésbé félek, mint amennyire otthon féltem.
A szüleim is azt mondták, hogy sokkal boldogabbnak látnak, mint amikor otthon voltam; lejött rólam az a nyomás, amit az egyetem ránk rakott: „Ha húszévesen nem játszol főszerepet, nem lesz belőled senki!”
hvg.hu: A magyarországi politika is része volt ennek a nyomásnak?
Á. S.: Igen. Kívülről láttam az SZFE ügyét, és a szívem szakadt meg. Nem szeretek politizálni, és nem is érzem jogosnak, hogy innen Londonból politizáljak; inkább érzelmileg rossz látni, hogy a hely, az alma materem már nincs. Ahol a büfében ott a Livi meg a Zoli, ahol nem volt kérdés, hogy hajnali háromig táncolunk, ahol mindenki ismert mindenkit, megnéztük egymás munkáit, később is visszajártunk volna a büfébe… Egyértelmű volt, hogy hova megyünk, mert brutál jó energiák voltak. Igazából ez fájt a leginkább, hogy szétszéledt a szakma. Ha hazamegyek Budapestre, idegennek érzem magam, mert nincs meg az az érzés, hogy tudom, hova menjek. Pedig én voltam az, aki mindenhol ott volt. Amiatt volt az űrszonda-érzés, hogy mindez már nincs. De mára ezt már elengedtem, mint ahogy elengedtem Szolnokot is, amikor Budapestre költöztem tizennyolc évesen. Az élet megy tovább.
hvg.hu: Elég sok minden megvan a Psychében feminizmustól kezdve nők elleni erőszakon át a történelemig és a művészet kérdéseiig. Miért éppen ezt a művet választottad annak idején?
Á. S.: Tizenhét évesen olvastam először, és azt éreztem, nem vagyok egyedül, más is került olyan helyzetekbe, amelyekkel nem szívesen dicsekszik, más is elveszti a szüzességét, mást is megcsalnak, és mindezt Weöres szégyentelenül, nyersen írja le. Még a Gór Nagy Mária Színitanodában jött velem szembe beszédvizsgaként, ahonnan másodévben ki akartak rúgni, mondván, alkalmatlan vagyok a színművész pályára; pont a Psyché mentett meg. Amikor először a Veszprémi Petőfi színházban voltam, nem nagyon volt semmi dolgom; akkor gondolkodtam, mit csináljak, és eszembe jutott a Psyché. Bementem egy antikváriumba, de nem volt nálam annyi pénz, mint amennyibe került volna, a boltos odaadta olcsóbban: azt éreztem, ez egy jel, hogy akkor tényleg meg kéne csinálnom. Hat hónapot próbáltunk Tárnoki Márk rendezővel és Mucsi Balázs látványtervezővel, kemény munka volt lerövidíteni ezt a szöveget.
hvg.hu: Hogy élted meg a kilenc előadásnapot a Fringe-en?
Á. S.: Azt már mondtam, hogy nagyon durván megtanította mindnyájunknak a szakmát, a producereknek is: e-mailezni, szórólapozni, eladni magadat. Ez nagyon nem az erősségem. Mielőtt megérkeztünk, nem tudtam aludni, pánikrohamaim voltak, be voltam szarva. A nappalimban, a díszlet fürdőkádban tudtam próbálni előtte, ami kemény menet volt. De ezen a monodrámán mindennap volt nyolc-tizenöt néző, az utolsó nap húsz, a több ezer előadásból: ez nagyon jó teljesítménynek számít, van, aki négy-öt nézőkkel szenvedett. Az a szerencsém, hogy a London Bridge Experience-ben hozzászoktam, hogy a horrormonológokat hol egy ember hallgatja, hol tíz, hol harminc: ez nagy tréning volt előtte, hogy ne legyek annyira beszarva, mint amennyire máskülönben lettem volna. Illetve hatalmas segítséget kaptunk dr. Kálmán László skóciai főkonzultól, aki terjesztette az előadás hírét, és személyesen is eljött megnézni.
Végül csak egy kritikát kaptunk, pedig nagyon szerettem volna többet, viszont megnézték producerek, illetve van rá érdeklődés New Yorkból, amiről éppen tárgyalunk a producerekkel. Tényleg full time job volt létrehozni, hogy mindez megvalósuljon: januártól minden héten és mindennap azon dolgoztam, hogy augusztus másodikától tizedékéig minden zökkenőmentesen működjön. Mindenkitől azt hallottam,
ha a saját utadat akarod járni, azt csak úgy lehet csinálni, hogy folyamatosan dolgozol azon, amit te akarsz. Ez a szabadság.
Várhatok életem végéig arra, hogy valaki felfedez, de lehet, hogy ez könnyebben megtörténik, ha a saját szabadságom is megvan hozzá.
hvg.hu: Amellett, hogy dolgozol a következő lépésen, van hosszútávú célod is?
Á. S.: Ez nagyon ijesztő kérdés, mert amikor utoljára megválaszoltam, az igazából beteljesült. Nagyon szeretnék visszatérni a filmezéshez, és azt szeretném, hogy amit csak szeretnék megcsinálni, azt megtehessem, bárhol a világon, nemzetközi alkotóként. Ehhez az kell, hogy egyáltalán ne legyen akcentusom: ha tanult szöveget mondok, már egyáltalán nincs, ha nagyon koncentrálok, akkor sincs, de ha fáradt vagyok, még van. Mindig azok voltak a példaképeim, akikről tudod, hogy európai színészek, de nem tudod pontosan, melyik országból is jöttek, mert bármilyen karaktert el tudnak játszani, bárhová behelyezhetnéd őket. Szeretném, ha minden nagyvárosban lennének kapcsolataim. Szeretném bejárni azt az utat, ami lehetetlennek tűnik, de tudom, hogy nem az. Mert korábban az is lehetetlennek tűnt, amit már most megcsináltam.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
