Ha tágan értelmezzük a tudományos-fantasztikus film kereteit, az első ilyen alkotásnak talán a Lumière-fivérek 1895-ös Charcuterie mécanique (Önműködő hentesüzlet) című műve tekinthető. Azonban a klasszikus értelemben vett sci-fi filmek műfaját Georges Méliès 1902-es Utazás a Holdba című rövidfilmje alapozta meg, amelyben a Földet kísérő égitestre utazó űrhajósok találkoznak a holdlakókkal.

„A század első felében, a sci-fi klasszikus időszakában, az idegenek megjelenítése antropocentrikus, vagyis az ember tulajdonságaiból kiindulva ábrázolják őket, némileg átalakítva, torzítva az emberábrázolást” – fejtette ki a hvg.hu kérdésére H. Nagy Péter irodalomtörténész, filmesztéta. „Innen ered a tipikus nagy fejű, hosszú ujjú, nagy szemű idegenek ábrázolása. Másfelől, a szabadra engedett fantázia fontos szerephez jut, emellett azonban lényeges a kulturális kontextus is, mert ez minősíti a létrehozó közeget.”

Ez utóbbira kiváló példa az 1956-os klassziks, a Testrablók támadása, amely ugyan mindenféle vizuális effekt nélkül operál, azonban az idegenek inváziója – akiket ráadásul nem lehet megkülönböztetni a hétköznapi emberektől – paranoiát és félelmet kelt az emberekben. A Testrablók támadása az ötvenes évek Amerikájának kommunistáktól való rettegését aknázta ki – sikerrel.

„Az inváziós téma már a XIX. századik második felében megjelenik a fantasztikus irodalomban” – magyarázza H. Nagy Péter. „Az inváziós narratívákban az idegenek külső veszélyt jelentenek – elég csak H.G. Wells Világok harca című könyvére gondolni – amelyek az embertől függetlenül fejlődnek ki.”

Két paradigma is vegyül a sci-fi filmek műfajában mérföldkőnek számító Alien-sorozatban. Az egyik a már említett inváziós narratíva, egy kis csavarral. A parazitaként szaporodó lények ugyanis egyfajta belső inváziót valósítanak meg, emellett a rovarjellegű idegenek talán legklasszikusabb ábrázolása a H. R. Giger által megálmodott földönkívüli alien.

Az Alien-sorozat által megalkotott horrorelemekkel is tarkított irányba tesz további lépést a Pitch Black – 22 évente sötétség című alkotás, amelyben olyan, az intelligenciát nélkülöző létformákat mutatnak be, amelyeket a sötétséghez való adaptálódás formál meg. A mű egész világa ennek mentén evolúciósan magyarázható. Emellett szerepet kap benne a hajótörés motívuma, amely számos korábbi és későbbi sci-fiben is megjelenik.

A legközkedveltebb az UFO-rajongók által népszerűvé tett, fentebb már említett hosszúujjú, nagy fejű – mindenképpen antropomorf, azaz emberszerű – idegenábrázolás.

„Ennek a témának számos változata megjelenik a filmekben” – fejti ki H. Nagy Péter. „A Harmadik típusú találkozásokban is, illetve Brian De Palma Mars mentőakció című filmjében, amelyben a pánspermium-elmélet is megjelenik, vagyis, hogy az élet először a Marson fejlődött ki, majd az ottani lények genetikai anyaga népesítette be a Földet.”

Kedveltek a sci-fi műfajában az alakváltó idegenek is. Ilyen például az M. Night Shyamalan által rendezett Jelek című film, amelyben a kozmikus látogatók egy, vagy több adaptív képesség segítségével bele tudnak olvadni a környezetbe.

Ne feledkezzünk el a barátságos idegenekről sem. H. Nagy Péter szerint említésre méltó az egyik igazi klasszikus, E.T., aki valójában a Quasimodo-motívumot testesíti meg. De érdemes beszélni a Men in Black – Sötét zsaruk című komédiáról is, amelyben –  fantáziát szabadjára engedve –  vegyes összetételű az idegenek ábrázolása, szándékaik, cselekedeteik pedig teljesen emberiek.

„Jó példa még Douglas Adams könyve, a Galaxis útikalauz stopposoknak, amely a sci-fi klisékből csinál paródiát” – tette hozzá az esztéta. „Itt említhetnénk a vogonokat, amelyek megformálása a morózus bürokratákat, hivatalnokokat állítja pellengérre. A paródián keresztül kiválóan rálátni a klisérendszer működésére, s a vogonok esetében még az irodalom, a költészet is kap egy játékos fricskát.”

A vogonok ábrázolása teljes mértékben parodisztikus: görbehátú, csúnya, bibircsókos szörnyek, akiknek a versmondási stílusa halálos lehet a kozmosz lakói számára.