Orvosdinasztia sarja volt: nagyapja, Lenhossék Mihály Ignác tette kötelezővé a himlő elleni védőoltást Magyarországon, apját, Lenhossék Józsefet munkásságáért a Francia Akadémia a rangos, a Nobel-díj előfutárának tekintett Montyon-díjjal tüntette ki, anyai ágon a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert volt az unokaöccse. Az ifjú Lenhossékot vonzotta a zene, kiválóan gordonkázott, de végül a családi tradíció folytatása mellett döntött. Elsősorban az elméleti tárgyak, köztük is leginkább az anatómia érdekelték.

1886-ban szerzett orvosi diplomát a budapesti egyetemen, majd édesapja mellett második tanársegéd lett az I. sz. Anatómiai tanszéken. A központi idegrendszer finomabb bonctana tárgykörben 1888-ban magántanári képesítést szerzett. Édesapja 1888-ban bekövetkezett halála után rövid ideig ő vezette a tanszéket, de fiatal kora miatt nem véglegesítették. 1889-től a svájci Bázelben az Anatómiai Intézet kórboncnoka, 1891-től magántanára volt, egy évvel később nyilvános rendkívüli tanára lett. 1893-1895 között a würzburgi, majd a tübingeni egyetemen volt rendkívüli tanár, illetve kórboncnok, Tübingenben zenei talentumát is elismerték, még a helyi kamarazenekarba is meginvitálták.

Tíz év távollét után, 1899-ben az egyetemi kar kérésére tért haza, hogy az anatómia nyilvános rendes tanára és az I. számú Anatómiai Intézet vezetője legyen. Több mint három évtizeden át tanított és vezette az intézetet, 1914–1925 között külön antropológiai kurzusokat is tartott. 1934-es nyugdíjba vonulásáig orvostanhallgatók nemzedékeit nevelte fel, demonstrátorként mellette dolgozott Szentágothai János is, aki később szintén vezette az I. számú Anatómiai Intézetet.

Lenhossék 1922-ben megjelent háromkötetes tankönyve, Az ember anatómiája még ma is alapvető forrásmunka. Szerzője az anatómia első nemzetközi hírű magyar képviselője volt, különösen az idegrendszer szövettanára vonatkozó vizsgálatai jelentősek. A spanyol Santiago Ramón y Cajal mellett az elsők között ismerte fel, hogy az idegrendszerben az ingerület nem folyamatosan, hanem megszakításokkal, átkapcsoló állomásokon keresztül halad az idegrostokon (contiguitas-elmélet), ezzel megalapozták a neurontant.

Lenhossék ezen a téren szakmai vitát folytatott a neurofibrillum-tant hirdető Apáthy Istvánnal – eszerint az idegrendszer elemei, a neurofibrillák egyik neuronból átmennek a másikba, úgy hogy az ideginger áramát vezető neurofibrillumok önmagukba visszatérő pályát képviselnek. A mikroszkóptechnika korabeli szintjén vitájukat nem lehetett tisztázni, és Lenhossék végül felhagyott az idegrendszeri kutatásokkal, de később az ő álláspontja igazolódott. Számos részletet tisztázott a tuber cinereum magvaival, a spinalis és az idegi dúcokkal, a neuroglia sejtekkel, az állati érzékszervek összehasonlító anatómiájával kapcsolatosan, a szövettani szaknyelvbe több új elnevezést (astrocyta, lemnoblast, tigroid) vezetett be.

Lenhossékot 1897-ben az MTA levelező, 1903-ban rendes tagjává választották, 1933-ban a tudós testület igazgatója, egy évvel később titkára lett. Tagja volt a Szent István Akadémiának, a hallei Német Természettudományi Akadémiának, a stockholmi egyetemnek és a würzburgi Fizikai-Orvosi Társaságnak. Két tanéven át, 1906-1908 között a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Orvosi Karának dékánja, 1914-15-ben az egyetem rektora volt. A tanítás mellett, 1905-1922 között főszerkesztőként vezette az Orvosi Hetilapot. 1927-ben a felsőház tagjai közé választották, 1930-ban Corvin-koszorúval tüntették ki.

Kevéssé ismert, hogy lelkesedett a barlangkutatásért, ősrégészeti tárgyú cikkekkel bővítette a barlangkutatás tudományos eredményeit, 1913-1916 között a Barlangkutatás című szaklapot is szerkesztette. Kortörténeti dokumentumok igazolják, hogy 1913. október 20-21-én Bartucz Lajos tanársegéddel ők exhumálták és azonosították az aradi vár sáncaiban elföldelt aradi vértanúk, Schweidel József és Lázár Vilmos földi maradványait.

Lenhossék Mihály 1937. január 26-án halt meg Budapesten, a Fiumei úti sírkertben nyugszik. Síremléke – egy posztamensre helyezett fiatal nőalak – a Blaha Lujza síremlékét is megformázó Fülöp Elemér szobrászművész alkotása. 1971-ben a Magyar Anatómusok, Hisztológusok és Embriológusok Társasága (ma: Magyar Anatómus Társaság) tiszteletére emlékérmet alapított, Budapest IX. kerületében utcát neveztek el róla.

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos felfedezésekről is hírt adó Facebook-oldalát.