Mindenki unja már Magyarország miniszterelnökének kijelentéseit, és a fölháborodás, az elképedés, a szatíra hangjai lassan elhalkulnak. S ha belegondolunk, hogy ez a férfiú valószínűleg 2022-ig hatalmon lesz – s ha vigyáz az egészségére, esetleg 2026-ig –, akkor jó lesz, ha takarékoskodunk az érzelmeinkkel, s hagyunk belőlük valamicskét utódainknak és leszármazottainknak.

Úgyhogy csak röviden említem föl, hogy a miniszterelnök úr fogadta – hasonlóan más európai kollégáihoz – az egyiptomi puccsista tábornokot, aki most éppen államelnök, s aki szép rendszeresen veti börtönbe és végezteti ki politikai ellenfeleit, már azokat, akik véletlenül épp nem estek áldozatul „tisztázatlan incidenseknek”. Az ilyen figurákat az európai államok vezetői kínos képmutatással és nyakatakert, őszintétlen magyarázkodással vagy zavart hallgatással szokták üdvözölni, de Magyarország miniszterelnöke ezúttal is kivágta a rezet. Őszintén beszélt, nyíltan nézett szembe a fölmerülő problémákkal.

„Ezután deklaráltan a hazai nyilvánosságnak címezve kijelentette, hogy »nem ódzkodunk a katonaemberekből lett vezetőktől«. Mint mondta, jól emlékszik azokra az időkre, amikor »a magunkfajta, akár nyápicnak is nevezhető civilektől keménykezű katonák vették át a hatalmat, hogy az országot megmentsék. Legyenek ugyanolyan jó tapasztalatai a katonákkal Egyiptomnak, mint Magyarországnak« – fejezte ki a reményét Orbán Viktor.” (Idézet az Index tudósításából.)

A miniszterelnök úr nyilván nem személyesen emlékszik ezekre a daliás időkre, neki nem volt szerencséje megérhetni effajta katonás epizódokat. A történelmi emlékezetre gondol.

Kik voltak az újabb magyar történelemben ezek a „kemény kezű katonák” (ha eltekintünk a román, náci-német és szovjet megszálló seregek tábornokaitól vagy Haynautól)?

HORTHY.

GÖMBÖS.

SZÁLASI.

Velük nekünk, magyaroknak – a miniszterelnök úr szerint – jó tapasztalataink voltak.

A huszadik századi fajvédő szélsőjobboldal eszménye a katonai diktatúra volt, és mai utódaik is rajonganak a háborúban edzett férfiasságért, a fegyverforgató hősiességért – a kis létszámú intellektuális szélsőjobboldal új kultuszkönyve Ernst Jüngernek, a nácik egyik ihletőjének (egyébként nem rossz) frontregénye, az Acélvihar. (Filozófiai megfelelője, Carl Schmitt pedig nagy becsben áll mind több egyetemünkön, mind az Alkotmánybíróságon. Amúgy jelentős gondolkodó, ha valaki szereti a hideglelést.)

Ámde ha valaki Horthy, Gömbös, Szálasi kezében jó helyen tudja a magyarságot, akkor lelkes és bátor igent mond a hullahegyekre és a szőnyegbombázásra és a rommezőkre és a lágerekre és a hastífuszra.

Orbán Viktor merészen, mindenféle humanista nyafogásra való tekintet nélkül megnevezte eszményképeit.

Senki nem mondhatja, hogy ő nem szólt.

Minden világos.