Digitális emlékezetéből is kitörölte a Jobbik a lemondott szóvivőjét. Király Andrásról kiderült: füvezett és nem is oly rég extravagáns melegekkel pózolt. Önéletrajza alapján Király még jobbos mércével is bigott szentfazéknak tekinthető. „A hit kisgyermekkorunk óta jelen van a mindennapjainkban. Az esti közös imádságok, Biblia-olvasások, a közös szentmisék, családi programok, közös élmények, a családon belüli szeretet, összefogás, ragaszkodás ébresztettek rá: életem legmeghatározóbb dolga a családom” – írta. Eme sematikus, valláserkölcsi magazinokba illő képet némiképp árnyalják a fent említett tények.

Iszlám fundamentalisták

Közvéleményünk főárama természetesen nem önmagában azon ütközött meg, hogy a Jobbik-médiaember valaha letüdőzött egy spanglit vagy nyilvánosan mutatkozott a nemi másságukat látványosan felvállalókkal. A hazai társadalom jórésze nem feltétlen híve ugyan a könnyűdrogok és a melegházasság legalizálásának, ám a füves cigi, a homoszexuális viszony drákói tiltását, üldözését sem helyesli. Nem áll ki a másság jogáért, de bizonyos határig eltűri. Királynál viszont pont azért borult ki az éjjeliedény, mivel egy olyan, kőkeményen homofób és rendpárti erő szócsöve volt, amely a többségi átlagembereknél sokkal dogmatikusabban bélyegez devianciának minden olyasmit, ami az ominózus fotókon is rajta volt. Márpedig nincs annál poénosabb, mint amikor egy, a társadalmat morális kényszerzubbonyba bújtatni akaró, szinte minden, tőle markánsan eltérő identitás-kifejezést cenzúrázni, betiltani (de legalábbis szűkíteni-korlátozni) kívánó fanatikusról derül ki: ő is elköveti azon „bűnöket”, amelyeket puritán hevülettel támad.

Igazi botránykőjelleget az ad dolognak, amit úgy definiálhatunk: a saját csapdájába eső fundamentalizmus. A nem épp magas toleranciahányadosáról ismert, a radikáljobbos bázis – egyre fogyó – Fidesz-párti szegmensének hangadójaként ténykedő Bayer Zsolt fején találta a szöget. „Ezzel nem is lenne semmi baj amúgy, az ember sok marhaságot tesz, mikor még ifjú. A baj egyik fele mindössze a Jobbik dumája. Amellyel oly' magasra (vagy mélyre) tette a lécet, hogy Király András szóvivőt ezekért a képekért minimum deresre kénbe húznia” – írta az ügyről. S felfedezésével nincs egyedül. „Én például kábítószer-ellenes személy vagyok, de talán kétszer fogyaszthattam életemben, akkor is csak füvet. Ettől még írhatok ide, nem leszek liberális és nem vagyok rosszabb magyar. Csak az a baj, hogy (biztosan azért föltűnt) a pártod nem éppen a tolerancia bajnoka. Dogmatikus alapelvek alapján fogalmazta meg programját, melyben a zéró tolerancia szó is van olyan népszerű, mint a kábítószer-ellenesség…

Ha az előítéletekre építünk, akkor ne lepődjünk meg, ha visszacsap. Ha megtűrjük vagy akár támogatjuk a szélsőségesebbeket is, hogy sokan lehessünk, akkor ne lepődjünk meg, ha belénk harapnak” – vetette képernyőre egy másik Jobbik-kritikus radikáljobbos.

Ők is pedzegetik a lényeget. Mely a fundamentalizmus természetében rejlik.

Fundamentalistának azt nevezzük, aki betű szerint ragaszkodik valamely merev, zárt ideológiai kánonhoz. Mi több, azt az államhatalom birtokába jutva mindenki számára kötelezővé és követendővé szeretné tenni. Az erre nem hajlandókkal szemben pedig büntetést helyez kilátásba. Az inkvizíció cselekedeteitől a XX. századi náci és bolsevik totalitarizmusok faji vagy szociális utópiáin keresztül a tálibok rémuralmáig terjed a közismert példák skálája. A hatalomra jutó fundamentalizmus mindig döntéskényszerbe kerül. Mivel doktriner tantételei életidegenek, betarthatatlanok és hosszú távon népszerűtlenek, elitje két dolgot tehet. Az egyik, hogy görcsösen ragaszkodik hozzájuk. Ha így tesz, záros határidőn belül megbukik. Büntetlenül nem lehet a józan észnek hadat üzenni.

Még a legvéresebb diktatúra sem lehet hosszú életű az ordas eszméit részben felpuhító kompromisszumok nélkül. Ez a másik verzió. Hogy a „light-fundamentalizmus” sajátos kettős világot hoz létre. Tipikusan ilyen rendszer volt a kádárizmus. Miután a falanszterbe illő „szocialista embertípus” terrorral való kinevelése ellen ’56-ban fellázadt a nép, Kádár fokozatosan lomtárba rakta a marxizmus-leninizmust. Papíron, hivatalosan kiadványok, vezércikkek, rádió-és tévéműsorok, szemináriumok tömegei zengték pátosszal a létező szocializmus morális fölényét. De otthon, a kocsmában, a munkahelyi ebédszünetben szinte mindenki cinikusan vigyorgott a kincstári frázisokon, gonosz vicceket mesélve róluk.

Elvileg a társadalom a köztulajdonért dolgozó öntevékeny polgárokból állt, valójában a többség a kis magánüzletéért – fusizás, maszekolás, háztáji, gmk – hajtott. A nyilvánosan kommunista puritanizmusra esküdő rendszerhű értelmiségiek és funkcionáriusok márkás, csempészett nyugati whiskyt kortyolgattak, illegálisan behozott pornófilmeket néztek. Az ifjúság amerikai zenére táncolt, hogy utána tengerentúli szénsavas üdítővel hűtse magát. Tudta is mindenki, akinek esze volt, hogy a működésképtelen, embertelen ideológia halott, hogy a vonalas eszmét beáldozták a pragmatikus hatalomért – csak épp kimondani nem volt szabad. Ahogy azt sem, hogy a viszonylagos jólét nem a szocializmus, hanem a nyugatosító reformok és/vagy a nyugati hitelek érdeme.

Ugyanilyen kirakat- és látszatfundamentalizmus uralkodik az energiahordozók kitermeléséből meggazdagodott iszlám országokban. Az átlagos, többnejű, felső-vagy középosztálybeli arab olajkereskedő, üzletember, vállalkozó otthon tradicionális helyi viseletben feszít sokgyerekes családja vacsoraasztalánál. Szidja a hedonista, Mohamed-gúnyoló nyugati civilizációt, miközben jólétét épp a fejlett világ mértéktelen energiafogyasztása garantálja. Utána Armani-öltönyt húz, repülőre pattan, meg sem állva valamelyik kaszinóvárosig. Ahol pezsgőmámorosan rulettezik luxusprostituáltak társaságában. Ilyen skizofrén módon próbálva egyszerre hódolni önnön vágyainak és az ideológia parancsolatának. Tudathasadásos létfázis ez, melyben a formális világnézeti hűségnyilatkozatért cserébe a rezsim hallgatólagosan eltűri a normáitól való diszkrét, informális eltérést. A Jobbiknak elvben nem kell ilyen kettős játékot űznie. Pártként legalábbis nem. Mivel nincsenek (és remélhetőleg nem is lesznek) hatalmon, üdvtanként bármilyen ostoba, kivitelezhetetlen, antihumánus, tébolyult bornírtságot meghirdethetnek. Úgysem fognak kormánypártként szembesülni a dolog megvalósíthatatlanságával.

Csakhogy amivel a Jobbiknak pártként, rendszeralkotó ideológiahordozóként nem kell szembenéznie, azzal a nyilvánosság előtt ismerté vált tagjai és tisztviselői naponta szembetalálkoznak. Aligha tudja mindegyikük befogadni az álszent, prűd és rigorózus tanítást, amely elvárja, hogy jobbára minden, általuk deviánsnak tartott örömöt, szenvedélyt tagadjanak meg önmaguktól, és csak a szent dogmáknak éljenek.

A nyitott társadalmakban számos olyan dolog van, amik jogilag engedélyezettek, morálisan pedig vitatottak, törésvonalat képező jellegűek. Tehát a törvény nem bünteti, de a lakosság véleménye megoszlik a tekintetben, hogy a dolog helyes-e vagy sem. Egy részük tolerálja, mások elutasítják. Ilyen az abortusz, a homoszexualitás, a válás, a házasságon kívüli szexuális viszony, a nyitott párkapcsolat, a pornó. Mind több demokratikus országban legális az eutanázia, a könnyűdrog-fogyasztás, a prostitúció, stb. A mérsékelt, főáramú politika és a többségi közvélemény persze óvatosan (nemegyszer idegenkedve) tekint a fenti dolgokra, viszont azt is tagadja, hogy ezekre a betiltás, a diszkrimináció, a kriminalizálás lenne a megfelelő válasz. „Nem értek vele egyet, de joguk van hozzá, helytelenítem, de nem akadályozom. Majd csak kinövik – vagy én jövök rá, hogy nekik van igazuk” – nagyjából így gondolkodnak a mérvadó tényezők.

Ezzel szemben a fundamentalisták azonnali tiltást, drákói korlátozást, illetve morális inkvizíciót javallnak. Mindezzel addig, amíg nem lépik túl szubkulturális bázisuk határait, nincs is gond. Az előítéletes, de nem fundamentalista „nagytársadalom” ugyanúgy elnézően helytelenítő mosollyal tolerálja őket, mint azon rikító öltözetű transzvesztitákat, a füvező egyetemistákat, akiket ők tűzzel-vassal üldöznének. De ha a fundamentalizmus kilép a szokott medréből, azzal nemcsak a társadalomban lesz anomália, de önnön soraikon belül is.

Növekedésük kihívás a demokráciának, ugyanakkor paradox módon ugyanilyen (de talán még nagyobb) veszélyt jelent ordas eszméik tisztaságára. Minél több százalékuk van, a nagy számok törvényei alapján annál valószínűbb, hogy náluk is felütik fejüket ama „főbenjáró bűnök”, melyeket úgy üldöznének. Lehet majd polgármester-jelölt asszony, akinek fiatalon több abortusza is volt, megyei elnök, akinek fotója korábban homoszexuális közösségi oldalon virított, kendernövényt hajdanán cigarettapapírba sodró kuratóriumi delegált, szeretőt tartó elnökségi tag, de még sorolhatnánk.

S jönnek persze a trendlovagok, a divatemberek, a labilis szalmalángfigurák, akiknek ez csak az ügyeletes, aktuális hóbort. Ők azok, akik tegnapelőtt hippik voltak, tegnap polgárpukkasztó anarchisták, ma bőrfejűek és gárdisták, holnap az egyik önépítő-személyiségfejlesztő pszichoguru tanítványai, holnapután pedig valami ezoterikus keleti vallás buzgó hívei. Mániákusan különbözni akarnak, ugyanakkor tartozni is valahová. Mindig ahhoz, ami épp újnak tűnik. Hozzák a múltjukat is, amely a legrosszabb pillanatban jut a felszínre. A fundamentalizmus iróniája, hogy gyakran olyan „bűnök” miatt kell szégyenkeznie, amelyeket pont az ő rögeszmés gondolkodása tett bűnné, és rajta kívül alig valaki tekinti annak.