Kína, a világ legnépesebb országa egyre jobban lenyűgözi a világot, gazdasági és katonai ereje ma már az Egyesült Államok egyetlen lehetséges vetélytársává teszi. Sikertörténetének titkait a nyugati elemzők több-kevesebb sikerrel igyekeznek megfejteni. A lendületesen fejlődő kapitalista gazdaság és kommunista párt által továbbra is fenntartott egyeduralmi rendszer kombinációjára ugyanis eddig még nem volt példa a világtörténelemben.

A déli Hunan tartományból, jómódú parasztcsaládból származó, iskolaigazgatóként indult Mao pályafutása egyszerre hasonlítható a Kínát egyesítő, és vaskézzel kormányzó nagy kínai császárokéhoz és a modern tömegpártok élén felemelkedő politikusokéhoz. Amikor Mao elindította a kulturális forradalmat, és pusztító ámokfutásba fogott a hatvanas évek közepén, alapjában véve nem tett mást, mint az időszámításunk előtt a harmadik században élt Si-huangti, a „fenséges Isteni, Úr és Császár”, aki i. e. 213. évben elrendeli a magántulajdonban lévő klasszikus művek (többek között Konfuciusz írásainak) elégetését, nem egy írástudó is a lángok között leli halálát. Mao könyörtelen ravaszsággal legyőzte vetélytársait, majd megszerezte és kiterjesztette hatalmát a világ egyik legrégibb civilizációját létrehozó nép felett. Az életrajzból megtudjuk, hogy a Kínai Köztársaság politikai elitjébe kezdettől fogva beépült kommunista ügynökök segítségével milyen mesteri módon lavírozott a japán hódítók ellen küzdő Csang Kaj-sek, és Kínát a szovjet érdekek szerint kiaknázni igyekező Sztálin között.

Mao magánéletét mindig másodlagosnak tekintette, fő célja mindenekelőtt egy önálló, csak az ő parancsait teljesítő haderő megszervezése volt. A fegyveres erő birtokában látott hozzá saját bázisa kiterjesztéséhez. Uralmának anyagi, emberi és technikai feltételeit a parasztok könyörtelen kizsákmányolásával, káderei hihetetlen fanatizálásával és a külföldi hatalmaknak való hízelgéssel, látszólagos engedményekkel teremtette meg – aztán amikor célját elérte, habozás nélkül azok ellen fordult, akiknek segítségét korábban megszerezte.

Kínai úszók a 60-as években. Mao kis vörös könyvecskéje a kezükben.

Mao mindig hadat viselt. A klasszikus kínai hadvezérek taktikáját alkalmazta, és európai értelemben soha nem politizált: a Kínai Kommunista Párt összeolvadása a hadsereggel teljesebb volt, mint bármely más, szocialistának nevezett országban. Ez a magyarázata annak is, hogy a Mao irányítása alatt álló megtorló gépezet, melynek élén a Jezsovnál, Jagodánál és Berijánál is véresebb kezű Kang Seng állt, nem tett szert olyasfajta önállóságra, mint szovjet példaképe. Bár a Gulág-hoz hasonló, óriási táborrendszert tartott fenn, melynek Laokaj volt a neve, ennek megteremtője, Kang Feng is ágyban, párnák között halt meg. A kommunista terror, Mao útmutatásai szerint soha nem szakadt el a birodalmi erőszakhagyománytól, mely mindig a népet mozgósította a kiválasztott áldozatok ellen, az egymást követő kampányok során. Ez történt Jenanban, Mao hatalmi bázisán, a parasztok mesterséges éhínségekkel való megtörésekor, a nagy ugrás, vagy a kulturális forradalom idején is.

Íme, kis ízelítő a legutóbb, 1968 nyarán vidéken bekövetkezett borzalmakból: „A hatóságok ’ölésbemutatókat’ tartottak, hogy mindenkit kiokítsanak a maximális kegyetlenségre, az öldökléseket pedig némely esetben maga a rendőrség felügyelte. A szándékoltan gerjesztett erőszak légkörében a tartomány számos részén a kannibalizmus is lábra kapott. A helyzet Vuhszüen megyében volt a legsúlyosabb: itt a Mao-érát követően elvégzett vizsgálatnak (mely 1983-ban indult, majd azonnal leállították, és az eredményeket zárolták) hetvenhat áldozatot sikerült azonosítania. Az emberevéssel végződő esetek általában a Mao-rendszerben mindennapos bírálati gyűléssel kezdődtek. Az áldozatot az esemény után azonnal lemészárolták és teste válogatott részeit, így a szívet, a májat és időnként a hímtagot eltávolították, sokszor még a halál beállta előtt. A testrészeket ott helyben megfőzték és ’emberhús-bankett’ keretében elfogyasztották”.

A részletesen dokumentált, óriási forrásanyagra támaszkodó, sokkoló Mao-életrajznak, melyben a szerzők számos magyar tanút is meghallgattak, többek között az 1954-ben Kínában járt, és Maoval személyesen tárgyalt Hegedűs András volt miniszterelnököt is, vannak hazai, elsősorban 1956-os vonatkozásai is. Hegedűs szerint Mao már két évvel a forradalom kitörése előtt a következő tanácsot adta neki: „Könyörtelenül tartsa kezében a hadsereget”. Arra is célzott, hogy a magyar rezsimnek öldöklésekkel kellene nyomatékosítania, hogy a hatalmon lévők nem tűrik az ellenállást. De Mao mindig rugalmasan alkalmazkodott a helyzethez, figyelembe vette az erőviszonyokat. Ezért, bár 1956 október 19-én még elítélte a Szovjetunió készülő beavatkozását Lengyelországban, két héttel később már szorgalmazta a tankok bevonulását Budapestre, és javasolta, hogy a szovjet hadsereg fojtsa vérbe a magyar felkelést.

Érdekes információ, hogy a magyar eseményeknek milyen visszhangja volt a kínai tömegek között. Hupej tartományban-ban 1957-ben néhány tanár tüntetést szervezett az oktatást sújtó megszorító intézkedések ellen. A szervezőket kivégezték. A tüntetés ’kis Magyarország’ néven vált híressé, és a tanárok kivégzése országszerte óriási publicitást kapott. Szinte bizonyos, hogy Mao személyesen mondta ki a halálos ítéletet, hiszen épp egy nappal korábban érkezett a tartományba, ahol a hatóságok addig bizonytalankodtak a halálbüntetés körül – írják a könyv szerzői.

Mao Ce-tungot, aki mesterien tudta politikai célokra felhasználni még a Jangce folyóban nagy csinnadrattával beharangozott úszógyakorlatait is. Képmutató, gátlástalan és züllött embernek ismerheti meg az olvasó Jung Chang és John Halliday könyvéből. De Kína népének az erős, áme egységes hatalom, bármilyen kegyetlen volt is, a jelek szerint mindig elfogadhatóbb volt, mint az anarchiával fenyegető, demokratikus politikai kísérlet. Ez utóbbi legutoljára 1989-ben vetélt el, a Tienanmen téren. Lehet, a gazdaságilag oly sikeres ország még sokáig hű marad a Mao szárnyai alatt felnőtt Teng Hszao-Ping művéhez, a politikai egyeduralomba ágyazott vadkapitalizmushoz? Nem tudni, úgy tűnik azonban, hogy Kína ezzel a társadalmi recepttel megismételhetetlent, és egyedit hozott létre.

Pelle János