Stadler János cikkében azt írja, hogy a most tervezett egészségügyi reform igazából nem jó a magyar társadalomnak, és ő tud jobbat. Soós Károly Attila megelégszik annak konstatálásával, hogy Stadler János kizárná a magángazdasági partnereket a rendszerből. Mivel ezt meccslabdának látja, csupán erre koncentrál, s eleve lemond arról, hogy alaposan szemügyre vegye ellenfele érvelését és feltárja annak gyengeségeit, pedig lenne mit. Csak éppen a végeredményben van igaza: a biztosítási rendszerből nem hiányzik a magángazdasági partner. (Ezt megismétli Stadler további cikkében. A szerk.)

Kissé tudományosabban: az egészségpénztárak feladatait tekintve a profitmotívum ösztönző ereje félrecsúszik. Ezért nincs a világon „for profit” társadalombiztosítási rendszer. A kivétel a nagyon különleges Hollandia (2006 óta), ahol a for profitnak gondolt biztosítók zöme csak számviteli értelemben az, s tulajdonosaik jobbára a tagok, akik az önmaguk megelégedettségére folyó munkában érdekeltek és nem a profitban. Kivétel még Szlovákia, de csak egyharmad arányban (ugyanis a biztosítottak kétharmada az állami kézben lévő ottani „OÉP”-hez, 10 százalékuk pedig a fegyveres erők által fenntartott félállami biztosítóhoz tartozik). Szlovákiával mégsem kellene példálódzni.

Stadler János azt állítja, hogy a kedves magánbefektető úgy alakítja majd a jogi szabályozást, ahogy neki tetszik, amire Soós Károly Attila azzal replikázik, hogy erre nem ismer példát, pedig látott már privatizációt eleget. De ha lenne is példa rá, hogy a magánbefektető akarata késként hatol át az állam vaján, ez közel sem mondható általános szabálynak, úgy, ahogy Stadler János láttatja. A megoldás nem az, hogy az állam a magánbefektetőt nem engedi pályára, hanem az, hogy keményebben lép fel vele szemben.

Nézzük, hogy mi kerülte el Soós Károly Attila figyelmét.

A kiindulópont, hogy mindenki biztosított, de a biztosítottak nem a pénztárakhoz, hanem a költségvetésnek fizetik járulékaikat, amelyeket a költségvetés kioszt a pénztáraknak, tagjaik korától, nemétől stb. függő fejkvóta alapján. És még a biztosítási csomagot, a gyógyítás során követendő eljárást (a protokollt) és a gyógyítás díjait is az állam, vagyis az országgyűlés vagy a kormány vagy a szakminiszter határozza meg. A pénztár csupán annyit tesz (tehet), hogy tagját - amennyiben megtörténik vele a biztosítási csomagban szereplő biztosítási esemény - elmenedzseli az ellátórendszerben. Ez végül is nem ördöngösség, könnyen megtanulható - erre Stadler János is céloz.

Egyetlen dolog okozhat a pénztárak eredményességében nagy különbséget: a tagság - adott fejkvótacsoporton belüli - összetétele. Hogy van egy vagy néhány olyan pénztár, amely képes a fejkóta-csoporton belül az átlagosnál nagyobb kockázatú tagjait átküldeni a konkurenciához. De okkal remélhetjük, hogy amelyikük egyszer saját kárán megtanulta, mit jelent ez, hatékony védelmet fejleszt ki, s ily módon egyikük sem lesz képes komoly előnyre szert tenni, illetve komoly hátrányba kerülni. Az egyes pénztárak tagsága a kockázatok szerint kiegyenlített lesz.

Ha a pénztárak között legalább minimális az együttműködés és a szolidaritás - és miért ne lenne az -, akkor a kormánnyal szemben olyan erős a pozíciójuk, hogy tollba mondhatják a rájuk vonatkozó szabályokat, amivel gyakorlatilag meghatározhatják profitszintjüket. Így a pénztárakból „strukturális nyerőautomaták” lesznek. A tagok pedig abban az illúzióban ringathatják magukat, hogy a pénztárak az egymás között folyó öldöklő versenyben keresik kegyeiket, ők pedig szabadon kiválaszthatják a nekik legjobban megfelelőt. 

Németh György
A szerző közgaszdász-szociológus