Tetszett a cikk?

„Ugyanakkora körültekintéssel kell távoznunk Irakból, mint amekkora gondatlansággal bevonultunk oda, de a kivonulást meg kell kezdenünk. Itt az ideje, hogy az irakiak felelősséget vállaljanak jövőjükért” – ezek voltak Barack Obama elnökjelölti győzelmét beharangozó szónoklatának háborúra vonatkozó kulcsszavai. Ez választási szlogennek elmegy, de mint katonapolitikai doktrína, finoman szólva, megkérdőjelezhető.


© AP
Kampánylázban égő politikusnál igen nehéz dönteni arról: mondata puszta retorika-e, vagy tényleges cselekvési szándék. Ennek fényében kell mérlegre tenni a Fehér Házra pályázó demokrata aspiráns kijelentését.

Mindenekelőtt szögezzük le: e sorok írója 2003-ban lelkesen üdvözölte Szaddam Husszein uralmának fegyveres megdöntését. De a későbbiekben, önkritikát gyakorolva, rájött, hogy nagy baklövés volt Irakot lerohanni akkor, amikor még Afganisztánban sem rendeződött a hadihelyzet. Mint utóbb kiderült, Irán lényegesen komolyabb veszélyt jelent. Ráadásul napvilágra került, hogy téves (vagy hamis) az ürügy, melyre hivatkozva a Pentagon Bagdadba vonult. Nem létezett akármikor bevehető, a világot fenyegető tömegpusztító fegyverarzenál. Tény, az iraki hadjárat rossz időben, rossz indoklással és vitatható stratégiával kezdődött. A regnáló elnök, George W. Bush felelőssége mindebben vitathatatlan. S könnyen lehet, az ő hibáiért republikánus utódjelöltjét fogják büntetni az urnáknál.

Obama álláspontja ettől függetlenül farizeusság a javából. Ugyanis nehezen indokolható, hogy rátámadunk egy országra, súlyos emberáldozatot, anyagi kárt okozva a népnek (miközben demokráciát, jogállamot, gazdasági prosperitást ígérünk számukra), aztán, mikor úgy tűnik, a győzelem még messze van, sorsukra hagyjuk őket a romok között. Ha az USA kivonul, a sorozatos merényletektől végre megszabadulni látszó lakosság ismét a vakhitű, tömeggyilkos fundamentalisták játékszerévé válhat. Hisz a nyugatbarát, amerikai támogatású bagdadi kormány hadereje egyedül aligha tudja fenntartani a jelenlegi tessék-lássék nyugalmat.

A demokrata elnökjelölt felvetése körülbelül olyan, mintha a rendőr azt mondaná az utcai huligánok által megrugdosott, földön heverő járókelőnek, ne külső segítségért óbégasson, hanem vállaljon felelősséget saját testi épségéért. De gondoljunk bele abba is, milyen hatást gyakorolna a harmadik világ Amerika-barát politikusaira a tény, hogy az USA gyorsan bemasírozik valahová – majd, ha a szerepvállalást odahaza már megunták, éppoly sebesen kihátrál a szituációból. Cserbenhagyva helyi szövetségeseit, akikre könnyen kivégzés, tortúra, bebörtönzés vagy menekülés vár.

Bagdadi utca, 2008 június.
© AP
Tetejébe még arról sem beszélhetünk, hogy az iraki helyzet reménytelen volna. Való igaz, 2006 decemberében – háromévi vérfürdő után – úgy tűnt, az amerikaiak vesztőhelyre kerültek. Szaporodó fundamentalista tömegmerényletek, rajtaütések, dezorganizálódó kormányzat, polgárháborús légkör. 2007 nyarán a cikkszerző is úgy gondolta, az ország stabilizálása immár „lőporfüstbe ment terv”. 

Mígnem lassan fordult a kocka. Frederick Kagan hadtörténész a Weekly Standard tavaly őszi számainak egyikében már kimutatta, hogy a főváros vonzáskörzetében elkövetett merényletek száma (a megelőző év adataival összevetve) 59 százalékkal csökkent. Még drámaibb arányban – 81 percenttel – zuhant a gépkocsiba rejtett pokolgépek áldozatainak száma. Azóta a helyzet tovább javult, a merényletek száma az idén tovább apadt.

A sikerek ellenére az amerikaiak többségének elege van az iraki háborúból. Ez igazolja, amit a modern háborúk pszichológiájának ismeretében régóta tudhattunk – hogy a világ egyetlen szuperhatalma fegyveres küzdelmeit rendszerint nem az arcvonalban, hanem a hátországban bukja el. Az USA tipikus polgárát a sztereotípiák alapján úgy írják le, hogy pozitív gondolkodás, optimizmus, gyakorlatiasság, teherbírás jellemzi. Annak tudomásul vétele, hogy az eredményekért meg kell harcolni. Ugyanakkor az is igaz, hogy a tengerentúli közvélemény ugyancsak nehezen viseli, ha egy intervenció áldozatokkal jár. 1945 után azon beavatkozások jogosságát tudták sikeresen elfogadtatni a nagyközönséggel, amelyek könnyű győzelmet hoztak. Ilyen volt Grenada, Panama, az első Öböl-háború, az 1999-es jugoszláv bombázások. Bizonyos mértékékig az afganisztáni válaszcsapás is. Viszont Irak jobban hasonlít Vietnamra. Ahonnan a háborús veszteségek (és atrocitások) miatti közhangulat okán a politikai vezetés már a ’60-as évek végétől igyekezett kihátrálni.

Egy totalitárius vagy fundamentalista rendszernek nem számít, hadicéljait mekkora emberáldozattal teljesíti. Demokráciában azonban a közvélemény hiperérzékenyen reagál a legkisebb vérveszteségre is. Így aztán gyakran előáll az a helyzet, hogy egy, a katonai racionalitás szemszögéből talán megnyerhető hadművelet politikailag lesz vállalhatatlan. Evégett pedig a csatatéren önnön alattvalóikat milliószámra feláldozó szörnyállamok kerekednek fölül. Erre Vietnam mellett tipikus példa Szomália. Ahonnan a Clinton-kormányzat a legelső, jelentős emberveszteség után 1993 őszén pánikszerű gyorsasággal kivonta csapatait. Hátrahagyva a hadurak polgárháborújának káoszába süllyedt országot. De ami ott történt, kezelhető végjáték ahhoz képest, ami Irakra várhat az amerikai jelenlét leépítése esetén.

Mellesleg a szakaszos kivonulás, amit Obama szorgalmaz, valószínűleg nagyobb veszteséget produkálna a gyors evakuációnál. Ugyanis akkor mind kisebb létszámú csapaterőnek kellene – változatlan nagyságú területet ellenőrizve – a növekvő önbizalmú ellenséggel szembenéznie. Ez csupán öngyilkos hajlamúaknak ajánlható terv. Így hát, ha megválasztják, a Fehér Ház első afroamerikai lakójának – akármennyire berzenkedik ettől tömegbázisának javarésze – visszavonulás helyett legalábbis részleges diadalra kell törekednie. Különben az ellenzékbe szorult republikánusok könyörtelenül nyakába varrják, nem azt, hogy elvesztette a háborút, hanem, hogy soha nem is akarta igazán megnyerni.

Papp László Tamás

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!