Debreczeni József vehemensen támadja azt a nézetemet, hogy a következő választások után az ország legjobb esélye egy szélsőségektől mentes, középpártok alkotta nagykoalíció lenne. De egyetlen ellenérvvel sem rukkol elő. Az az ironikus megjegyzése ugyanis, amely szerint a nagykoalícióról már 1990-ben is csak avatatlanok, „ jámbor háziasszonyok”, „sajtóbeli Bagarja uramék” és „politikai mikiegerek” fantáziáltak, aligha tekinthető ellenérvnek.

Nem beszélve arról, hogy tárgyilag sem igaz. Nem csak az akkori Fidesz és a választás második fordulójában lemaradt SZDSZ hívei közül támogatták sokan, de még a győztes MDF táborában is voltak hívei a gondolatnak. Nem is kevesen. Bár a legkevesebben persze a párt elitjében. Ami az utolsó félév egymás ellen már méltatlan eszközöket is bevető kampánya után persze érthető volt.

*

Az elmúlt huszonegy év ismeretében még kevésbé indokolt a fölényeskedő irónia e múltak mélyéből felködlő alternatíva kapcsán, amelyet az SZDSZ bevonásával létrejövő, időleges rendszerváltó nagykoalíció jelenthetett volna.

Nagyon is elképzelhető, hogy ha a két korábbi legerősebb ellenzéki párt a mélyreható rendszerváltozás, -változtatás akkor még közös érdekére tekintettel közösen vág bele a kormányzásba, egy morálisan is szilárdabban alapozott és teljesítőképesebb demokráciát hozhattunk volna létre. Kiegyenlítettebb társadalmi erőviszonyokkal, összetartóbb politikai közösséggel. Amely gazdasági eredményeivel és a társadalmi jólét növelésével is képes elismerést szerezni magának. És közel huszonkét évvel később, ma talán nem a szabadelvű demokrata jogállam helyreállításának esélyeit kéne megint latolgatnunk.

Debreczeni József azonban nem csak a múltról szólva véli irreálisnak az ötletet, de a jövőre nézve is. És erőteljesen igyekszik cáfolni a feltevést, hogy ez a fejlemény egyáltalán lehetséges. A legnagyobb vehemenciával pedig azt bizonygatja, hogy a jobboldal, illetve a Fidesz eleve méltatlan egy efféle nagykoalícióban való részvételre.

Mondván, hogy a korábbi pályája is azt bizonyítja, esze ágában sincs mértéktartást tanulni a vereségeiből. A kétharmados többsége birtokában folytatott politikájával pedig végképp méltatlanná vált arra, hogy a liberális demokrácia hívei közös kormányzásra vállalkozhassanak vele.

Debreczeni vehemens érvelését már csak azért sem értem, mert ennek az ellenkezőjét egy pillanatig sem állítottam.

Ha mégsem lettem volna elég világos, előadhatom egy kicsit didaktikusabban is a dolgot. Azt írtam, „a legpozitívabb fejlemény, ami ma elképzelhető a számomra, hogy a következő választáson a most formálódó rendszer ellenzéke – nem a baloldali, hanem a sokszínű demokratikus ellenzék – ötven százalék alá szorítja a Fidesz-KDNP és a Jobbik mandátumainak együttes arányát. És e győztes koalíció függetlenül attól, hogy elérte-e a kétharmados többséget, vagy sem, mindjárt együttműködési ajánlatot is tesz a vereséget szenvedett és e vereségből tanulni kész jobboldalnak.”

*

Vagyis, ismétlem, nem a mai Fidesznek, hanem a vereséget szenvedett, és e vereségből tanulni kész jobboldalnak. Amelyet egy másik utalásomból kivehetően középpártot alkotó politikai erőnek vélelmezek, hiszen „szélsőségektől mentes, középpártok alkotta nagykoalíció” kívánatosságáról beszélek.

Mert természetesen én sem tartom valószínűnek, hogy e forgatókönyv napirendre kerüléséhez szükséges mértékű, súlyos vereséget elszenvedő Fidesz (Fidesz-KDNP) egésze kész lehet arra a szemléleti fordulatra, a cselekedeteivel való önkritikus szembenézésre, amelyet az általa okozott, illetve elmélyített demokráciadúlás, gazdasági válság, társadalmi leépülés következményeinek eltakarításában és a szabadelvű demokrácia újralapozásában és konszolidálásában való kormányzati részvétel, felelősségvállalás megkívánna tőle. Az azonban már korántsem irreális feltevés, hogy ez a katasztrófális vereség együtt jár majd az Orbán Viktor által összetartott, mai jobboldali gyűjtőpárt szétesésével, és az ennek romjaiból létrejövő alakulatok között számolhatunk egy középjobb erő megszerveződésével is. Amely már kész lehet erre a szemléleti fordulatra. Épp a létrejötte lesz ennek a legnyilvánvalóbb bizonyítéka.

Arra a kérdésre pedig, hogy méltó is lesz-e rá, hogy e demokráciagyógyító, közös terápiás vállalkozás résztvevője lehessen, a megalkotásához vezető és a benne szerepet vállalóktól minden bizonnyal személyes kiállást, kockázatvállalást is kívánó küzdelem remélhetőleg pozitív választ ad.

Mert igen, hangsúlyozom, én egy kívánatos, remélt forgatókönyvről írtam. A számomra elképzelhető legreménytelibbről, amihez képest tehát az összes többi szóba jöhető alternatíva vagy csak rosszabb lehet, vagy sajnos, kisebb az esélye a megvalósulásra. Persze, ha nagyon elengedem a fantáziám, én is fel tudok rajzolni vonzóbb lehetőséget is. Bevallom, még jobban tetszene nekem, ha a felelős közepet képviselő ökopárt, a Lehet Más a Politika egyedül is kétharmados többséget szerezne a következő választáson, és ő tehetne a válságból való kilábalásra, a szabadelvű demokrácia konszolidálására szóló együttműködési ajánlatot egy, a jobboldali összeomlásból feltápászkodó, a vereségből tanulni kész középjobb alakulatnak.

Mondom, jobban tetszene, de önmérsékletet tanúsítva igyekszem kissé visszafogni a képzeletem szárnyalását.

Ami a kétségtelenül galád módon viselkedő, elveit eláruló, ígéreteit megszegő, a szabadelvű demokrácia írott és íratlan szabályait semmibe vevő jobboldalhoz, illetve Fideszhez fűzött, mindennek ellenére pozitív várakozásaimat illeti, amelyek régi barátomat, Debreczeni Jóskát annyira felzaklatták, hogy állításaimat összetéveszteni látszik a képzelményeivel, hadd segítsem ennek megértését még némi pótlólagos magyarázattal.

Régóta azt gondolom, morálisan is helyénvalóbb és eredményekkel is inkább kecsegtet az olyan kritika, amely bár korántsem hunyja be a szemét a valóság előtt, fenntartja a bíráltak megjavulásának lehetőségét. Ahogy Goethe írja valahol, „Ha úgy vesszük az embereket, amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket. Ha úgy kezeljük őket, mintha azok lennének, amiknek kellene lenniük, akkor segítjük őket azzá válni, amivé válni képesek.” Hát, így valahogy.

Bár a mai jobboldal, a Fidesz-KDNP elmúlt másfél évének merényletsorozata a szabadelvű demokrácia intézményrendszere, írott és íratlan szabályai, politikai kultúrája ellen, a végrehajtó hatalom ellensúlyaként működő intézmények pártos kisajátítása önmagukért beszélnek, ez sem teszi elfogadhatóvá a szememben, hogy a demokratikus politikai közösség újraalapozásának munkájához jobboldali (jobbközép) erő közreműködése nélkül is hozzáfoghatnánk.

Vagyis nem jó kérdés, hogy hatalomban kellene-e hagyni a jobboldalt, amely mindezt megcselekedte. Noha a létező jobboldal letaglózó veresége szolgálhat a vállalkozás előfeltételéül, nem engedhető meg, hogy ez a szabadelvű demokráciát reparáló kísérlet jobboldalellenes, baloldali vállalkozásként legyen elkönyvelhető. Egy ilyen kísérlet először is kevésbé lenne alkalmas a jobboldali gyűjtőpártból kiábrándulók megnyerésére. Másfelől elképzelhetetlen, hogy ez tartós eredményre vezessen. A szabadelvű demokrácia konszolidálásának sikeréhez elengedhetetlen, hogy a középjobb képviseletét belevonjuk e vállalkozásba.

*

Az új kormányra váró gond, baj, nagyon úgy fest, még annál is nagyobb lesz, mint 2010-ben volt. A gazdaságé, a kultúráé, a szétesett társadalomé. Még mélyebb gödörbe süllyed a demokratikus intézmények tekintélye, még ziláltabbak lesznek a társadalom bizalmi viszonyai.

Ha a hazai modernizáció, illetve polgárosodás több mint száz éve, a XX. század elején egymásnak feszült és azóta egymást újra meg újra kíméletlen küzdelmekben kivéreztető politikai táborainak közép felé húzó alkotórészeit nem leszünk képesek összefogni végre egy táborokon átívelő kormányzati együttműködésben, és nem lehetséges közösen megvetnünk a szabadelvű demokrácia újjáépítéséhez szükséges nemzeti konszenzus alapjait, akkor az eddig tapasztaltak nyomán bizton állíthatjuk, ebben az életben aligha lesz már osztályrészünk a közjót szolgáló, és a politikai ellenfelek által egyaránt elismert, konszolidált, nyugati típusú, vagyis szabadelvű demokrácia.

A pártállami diktatúra lebontásának szellemi küzdelmeiben részt vett egykori értelmiségiként, későbbi rendszerváltó politikusként, illetve közíróként, politikai tanácsadóként, aki önkritikusan visszanézve is csak azt mondhatja, hogy azon kevesek közé tartozik, akik több mint harminc éve meglehetősen következetesen képviselik a politikai közép tényezői közötti szót értés, együttműködés gondolatát, ma sem szeretném elmulasztani, hogy erre az immár egyetlennek látszó esélyünkre figyelmeztessek.

Már minden más, ésszerűnek tetsző változattal megpróbálkoztunk, csak ezzel nem. Volt részünk egyszerű többségű jobbra és balra húzó kormányzásban, jobbközép és balközép koalícióban. Volt szerencsétlenségünk élvezhetni kétharmados liberális baloldali kormány áldásait is. Most pedig itt van ez a minden eddigi kormány teljesítményét alulmúló, kétharmados jobboldali kormányzás. Egyik sem hozott széles társadalmi elismeréssel övezett szilárd demokráciát.

Csak a politikai táborok középre húzó erőit együttműködésre késztető kormányzással nem tettünk még kísérletet. Miért ne tehetnénk?

Ha már eddig minden jobbnak látszó ötletünkkel megbuktunk.

Azt hiszem, ha egyáltalán, akkor ennek a széles körű kormányzati együttműködésnek a perspektívájával gondolkodhatnak el a Lehet Más a Politika hívei is azon, hogy majdan, ha az Orbán-rendszer leváltása érdekében ez valóban elkerülhetetlennek látszik, részt vegyenek egy olyan választási együttműködésben, amelynek mások mellett az egygyökerű MSZP és Demokratikus Koalíció is tagja lehet, amelyek elitjének nyolcéves kormányzása az elsőrangú felelős a 2010. tavaszi kétharmados fordulat bekövetkeztéért. És ma még szintén nem látszik, hogy szembe óhajtanának nézni a szabadelvű demokrácia elgyengítésében, lejáratásában, hiteltelenné tételében játszott felelősségükkel, és tanulni kívánnának belőle.

Holott a kormányzásuk kiváltotta morális felháborodásból jött létre egykor maga az LMP is. Minden oka megvan tehát az ökopárt híveinek, hogy a legkevésbé se örüljenek e partnerekkel való választási együttműködés lehetőségének.

Végezetül egy megjegyzés.

Lévén, hogy egy olyan alakulat, a Lehet Más a Politika nevezetű ökopárt alapítója és politikai tanácsadója vagyok, amely korunk hazai és globális kihívásait érzékelve születésének pillanatától a hagyományos baloldal és jobboldal válaszainak elégtelenségét és szembenállásuk érvénytelenségét hirdeti, érdekes bírálat velem szemben, hogy én volnék az, aki nem tud szabadulni attól a kényszeres gondolkodástól, hogy a magyar politika fő frontjának a bal-jobb szembenállást tekintse, és mindent, mindenkit a bal-jobb tengelyen helyezzen el.

Különösen érdekes bírálat olyasvalakitől, aki konzervatív liberális elkötelezettségét hangoztatva nemrég vállalt alelnökséget egy kinyilvánítottan balközép pártban.