Ugyanaz a bűz

Bara József Orgoványban lakott, ott fogta el, ott bilincselte meg a két rendőr, akiknek a kezei között hamarosan a halálát lelte. Orgoványról nemcsak Bayer Zsoltnak jut eszébe az orgoványi erdő, ahol Héjjas Iván, Francia Kis Mihály és társaik ismeretlen számú – egyes történészek szerint „mindössze” 16, mások szerint több mint 60 embert – gyilkoltak le. Úgy jártak el, mint Marat hívei 1792 szeptemberében: a börtönből hozták ki áldozataikat, hogy legyen kit megölniük. Bayer Zsolt ugyanazt a bűzt érzi a Magyarországgal szemben megfogalmazott mai kritikákban, mint abban, ahogy a bécsi emigráció és nyomában a világsajtó 1919-1920-ban a magyarországi fehérterrort ábrázolta.

Bizony így támadták Magyarországot 1957-ben is, amikor az ENSZ a napirendjére tűzte a magyar kérdést, ahelyett, hogy békén és tisztelettel fogadták volna a forradalom sok száz résztvevőjének a kivégzését. Kádárék szemében mindenki nyilas és fasiszta volt, aki elmenekült Magyarországról, ahogy Horthyék és Bayer Zsolt szemében mindenki kommunista, holott a bécsi emigrációban voltak szociáldemokraták, polgári radikálisok, polgári demokraták meg egyszerű polgárok, akik féltek a tiszti különítményektől. Mert a hatalom felé törő Horthy-rendszer éppúgy nem válogatott, ahogy a Kádár-rendszer sem. Bayer Zsoltnak jó orra van: az orgoványi bűzt én is érzem. Az 1919-es Orgovány bűze kavarog abban, ahogy a rendőrök elbántak az erdélyi Bara Józseffel, aki húsz éve élt Magyarországon, de rejtélyes módon nem használta ki a kedvezményes honosítás lehetőségét. Ez a bűz száll fel a kényszervallató rendőrök sumákolásából és az izsáki polgármester szavaiból, aki most is dicséri az izsáki őrs pörgős csapatát. A terror bűze ez, amely lehet vörös és fehér. Meg a terror szószólóinak a bűze, azoké, akik ma is igazságtételt látnak az orgoványi erdőben történt gyilkosságokban.

Halál a fogdán

Angliában és Walesben 1998/1999 és 2008/2009 között 333 ember halt meg rendőri őrizetben. Nem arról van szó, hogy az angol rendőrök ennyi embert vertek agyon, gyilkoltak meg.  Az elhunytak többsége szívelégtelenség, alkoholmérgezés, kábítószer-túladagolás következtében halt meg, vagy öngyilkos lett. Fizikai kényszert (gumibot, földre szorítás, bilincs) a rendőrök 87 esetben alkalmaztak. Az elhunytak 76 százaléka fehér ember volt, 7 százaléka fekete, 5 százaléka ázsiai. Sorsukban annyi a közös, hogy valamennyien rendőri eljárás közben, rendőrségi épületben, vagy rövid idővel a rendőri intézkedés után haltak meg – ennyi elég ahhoz, hogy haláluk rendkívülinek minősüljön, és egy, a rendőrségtől elkülönült testület vizsgálja ki minden egyes haláleset körülményeit, a rendőrök esetleges felelősségét. A vizsgálat a Független Rendőrségi Panasztestület (Independent Police Complaints Commission) feladata, a statisztikai adatok az ő – az interneten is olvasható - összefoglaló jelentésükből valók. A statisztikák azt is jelzik, hogy a rendőrségen bekövetkezett halálesetek száma 1998 és 2009 között jelentősen, évi 49-ről 15-re csökkent. A Panasztestület a jelenlegi jogkörével 2004 óta működik.

1993-ban a rendőrségi törvény hatpárti előkészítése során Pintér Sándor országos rendőrfőkapitányként még felháborodva utasított vissza, hogy a Belügyminisztériumon és az ügyészségen kívül bármilyen nem egyenruhás szerv vizsgálódhasson a rendőrség ügyeiben. Ezt az álláspontot 2007-ben már csak Boross Péter képviselte. A 2006-os események sokkja alatt a Független Rendészeti Panasztestület létrehozását a Fidesz is támogatta. Bár a magyar testület jogköre sokkal szűkebb, mint angol mintájáé, felállítása félfordulatot jelentett a rendészet hierarchikus-katonai rendszeréhez képest. Mégis a kérdésre, hány ember halt meg rendőri intézkedés közben vagy közvetlenül utána, rendőrségi fogdában vagy a büntetőeljárás időtartama alatt börtönben, aligha tudna bárki is válaszolni. Magyarországon statisztikák helyett történetek vannak, olykor sokat mondó történetek, amelyek azonban mégsem bírnak az értelmezett statisztikák objektivitásával.  

Az 1990-es évek elején, amikor a rasszista bőrfejűek politikai mozgalommá kezdtek formálódni, egy skinhead Ózdon agyonvert egy cigány férfit. Boross Péter belügyminiszter az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságában azt találta mondani, nagyon sajnálja azt a tizenhét éves legényt, aki ezzel a tettével tönkretette az életét. Erre Kövér László közbevágott: – Tudja, miniszter úr, én inkább azt a negyvenéves cigányembert sajnálom, akit megöltek. Micsoda történelem előtti idők voltak azok: Kövér László beszélt így!  A tizenhét éves legénynek nem volt módja sokáig töprengenie a tettén. Felhozták Budapestre, az Országos Rendőr-főkaptányság vizsgálati osztályán hallgatták ki, a Gyorskocsi utcában. A kihallgatás után holtan találták a zárkájában: felakasztotta magát a fűtőtestre. A rendőri vizsgálat megállapította, hogy a rendőrség az ügyben minden tekintetben jogszerűen és szakszerűen járt el.     

2007. július 13-án Nagy László, a móri rablógyilkosság feltételezett tettese akasztotta fel magát a zárkájában. Köztudott, hogy 2005-ben ugyanezért Kaiser Edét ítélték el tényleges életfogytiglanira. Nagy László nem ismerte be, hogy ő követte el a nyolcszoros gyilkosságot: állítása szerint a halálos lövéseket egy Radován nevű szerb férfi adta le. Olyan ítélet, amely a bizonyítékok alapján kimondja Nagy bűnösségét, már sosem születhet. A saját ügyetlenkedéséért a magyar igazságszolgáltatás Nagy László balek bűntársát, Weiszdorn Róbertet büntette meg: leghamarabb 2047-ben szabadulhat, pedig vélhetően egyetlen halálos lövést sem adott le. 2011-ben a magyar büntetés-végrehajtási intézetekben kilenc fogvatartott vetett véget az életének. Persze ez a szám a szabadlábon elkövetett, évi átlagosan 2500 öngyilkossághoz viszonyítva akár alacsonynak is mondható. Csakhogy a börtönökben a fogvatartó felel a fogvatartott életéért. A vizsgálatok azonban rendre megállapítják, hogy személy szerint senki sem felelős az elítélt vagy a gyanúsított öngyilkosságáért.

Két afrikai

Elhárítani a felelősséget sokkal nehezebb, ha a fogvatartott a szó szoros értelmében a rendőrök kezei közt hal meg. De korántsem lehetetlen: az elhunyt vagy maga okozta a halálát, vagy kiderült, hogy régóta súlyos betegségben szenvedett. 2004-ben például három ilyen eset is történt. Március 12-én az Origo arról adott hírt, hogy egy 43 éves férfi, akit hajnalban a VI-VII. kerületi rendőrkapitányságról szállítottak kórházba, a mentőautóban meghalt. Előző este állították elő a kapitányságra, Nagy-Juhák István a kerületi kapitány a halál bekövetkezte után elmondta, hogy a férfi előállítása során „agresszív módon viselkedett, a saját fejét verte az útpadkába”. Az igazságügyi orvos-szakértői boncolás megállapította, hogy a férfi természetes módon, korábbi betegsége következtében halt meg. (2006. október 23-án Nagy-Juhák István volt az Astoriánál a Fidesz-nagygyűlés biztosításának a parancsnoka, majd a budapesti rendőrfőkapitány közbiztonsági helyettesévé nevezték ki.)

Június 11-én az MTI közlése szerint, egy bolgár férfi halt meg a rendőri intézkedés során. A külföldi, akit garázdaság miatt vettek őrizetbe, a rendőrautóban verekedni kezdett a rendőrökkel. A Fővárosi Főügyészség szóvivője elismerte, hogy a halál közvetlen oka a rendőri kényszerintézkedés volt, fulladás, ami akkor következett be, amikor a "férfi nyakát átfogták egy könyökmozdulattal, és a földre vitték.” Júliusban, Kecskeméten egy szolgálaton kívüli rendőr zászlós felismerte Jakab Richárdot, aki ellen korábban körözést adtak ki. A rendőr utána futott, utolérte és a földre teperte. Akkorra már más rendőrök is jelen voltak. Az egyik szemtanú szerint a 19 éves roma fiú azt mondta: „Engedjenek föl, mert megfulladok, most már nem szökök meg." A rendőr azonban továbbra is a földre szorította. A  boncolási jegyzőkönyv szerint ’”a roma fiú halálát ismeretlen eredetű szívbetegség és stressz okozta”. A zászlós továbbra is az állományban maradt.

2000 decemberében a Ferihegyi repülőtéren meghalt egy harmincéves afrikai férfi, Christian Ecole Ebune. Történetesen akkor is Pintér Sándor volt a belügyminiszter. Az eset előzményéhez tartozik, hogy 1999. május 1-jén, kitoloncolása közben, a Bécsből Szófiába tartó repülőgépen egy nigériai állampolgár vesztette az életét: Marcus Omofuma. A Bulgáriában elvégzett boncolás szerint a halálát fulladás okozta, minthogy ellenállásának a megtörésére a testét ragasztószalaggal tekerték körbe, és leragasztották a száját is. Az osztrák nemzetgyűlésben keményen bírálták Karl Schlögl szociáldemokrata belügyminisztert. A vitát különösen élessé tette, hogy a miniszter elődje, az ugyancsak szociáldemokrata Kaspar Einem is a bírálókhoz csatlakozott. Schlögl végül nem mondott le, de az Omofuma-ügy felgyorsította a Belügyminisztérium mellett működő emberi jogi tanács (Menschenrechtsbeirat) felállítását. A tanács országos szervezete arra kapott felhatalmazást, hogy helyszíni megfigyelésekkel és az iratok tanulmányozása révén emberi jogi szempontból véleményezze az egyes rendőri szervek működését. A három rendőrt, akik a nigériait Bécsből Szófiába kísérték, a bíróság felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte.

Az Omofuma-ügy hullámverésének is része lehetett benne, hogy Pintér Sándor belügyminiszter, amikor 2000. december 18-án, hétfőn korán reggel jelentést kapott arról, hogy Christian Ecole Ebune a Ferihegyi repülőtéren meghalt, elrendelte, azonnal végezzék el a boncolást, méghozzá két igazságügyi orvos-szakértő jelenlétében. Ez meg is történt, és hamarosan elkészült a jelentés, miszerint a boncolás megállapította, hogy bűncselekmény nem történt, az afrikai természetes halállal halt meg, a vele született szervi szívbaj következtében.

A Magyar Helsinki Bizottság, amelynek akkor az elnöke voltam, feljelentést tett, és egyúttal felkért egy igazságügyi orvos-szakértőt a történtek véleményezésére. Az ügyészségi nyomozó hivatal azonban nem rendelte el a nyomozást; a felkért szakértőnek is csak azt engedték meg, hogy megszemlélje a holttestet, és a boncolás során kiemelt szerveket. Jelentése eltért a miniszter által megbízott orvosokétól; a halál oka „keringési légzési elégtelenség” volt. A laikus számára homályos kifejezést később az orvos megmagyarázta. Egy konferencián félrehívott: Ebune megfulladt, amikor lenyomták a földre – mondta. – De ezt nem írhattam le, hiszen a boncoláson nem vehettem részt. A rendőri jegyzőkönyv szerint, amelyet a Helsinki Bizottság is megkapott, az afrikait heten teperték le a repülőtér egy, az utasok elől elzárt helyiségben. A rendőri jelentés megnevezi azokat is, akik a halál beálltakor a haldoklón ültek, térdeltek. Az Ebune halálát követő napokban szinte folyamatosan hívtak külföldi hírügynökségek, újságírók. A magyar sajtót nem foglakoztatta az ügy, egyetlen érdemi, elemző cikk jelent meg róla, Rácz Johanna írása a Magyar Narancsban. Bécsben három méter magas oszlopot állítottak fel Omofuma és „a rasszista rendőri erőszak áldozatai” emlékére. Budapesten Turul-szobor dicsőíti a Horthy-korszak fajvédő szervezetét.

Ütnek és hazudnak

A kényszervallatás és főként a bántalmazás hivatalos eljárásban mindennapos a rendőrség gyakorlatában. A leginkább azonban a hazudozás a mindennapos. A rendőr tanúk hazudtak a bíróság előtt – mondta Cserni János bíró. A rendőri vezetők hörögve tiltakoztak. A vétkesség vélelme címmel a Magyar Helsinki Bizottság 2004-ben könyvet adott ki az előzetesesen letartóztatottak helyzetéről.  A felmérés során 489 megkérdezett közül 82-en (16,77%) állították, hogy az eljárás során bántalmazták őket. Hatala József, akkor az országos rendőrfőkapitány közbiztonsági helyettese felháborodottan cáfolt. Pedig előzőleg az ORFK megkapta a kiadvány kéziratát: akkor nem fűztek megjegyzést az adathoz.  

Pintér Sándor ravaszabb volt: úgy tagadta le a kényszervallatások tényét, hogy látszólag igazat mondott. Az Európa Tanács Kínzás elleni bizottsága (CPT) az 1999. december 5-16-iki magyarországi látogatásáról készült jelentésében leírta, hogy hivatalos adatok szerint 1998-ban 2995-en tettek panaszt vagy feljelentést a rendőrség állománya által elkövetett bántalmazás, testi sértés, kényszervallatás vagy jogellenes fogvatartás miatt. Válaszában a belügyminiszter kifejtette, a rendőrség az adott időszakban 224 367 személy szabadságát korlátozta, ezeknek csupán 1 százaléka tett panaszt, elhanyagolható mennyiség. Ráadásul a panaszok alapján mindössze 80 esetben indult fegyelmi vagy büntető eljárás, tehát a magyar rendőrség bírálata teljes egészében alaptalan. Korábban az Országgyűlés Önkormányzati és Rendészeti Bizottsága előtt Pintér Sándor még országos rendőrfőkapitányként kifejtette, egy utcai intézkedés során sokszor nehéz eldönteni, hogy a rendőr által alkalmazott erőszak arányos volt-e. De ha bebizonyosodik, hogy egy rendőr a rendőrségi épületben bántalmazta a fogvatartottat, annak a számára nincs kegyelem. Boross ex-belügyminiszter meghatottan pillantott legjobb magyar tanítványára. Mindketten tudták, hogy a bántalmazás nem fog bebizonyosodni,

1994-ben, tekintettel a nyomozás-megszüntetések magas arányszámára a Legfőbb Ügyészség vizsgálatot folytatott a kényszervallatások nyomozása ügyében. 1993 második félévében kényszervallatás miatt 119 feljelentésre került sor. A nyomozó ügyészség 48 esetben megtagadta, további 62 esetben megszüntette a nyomozást. Vádat mindössze két alkalommal emeltek a rendőrök ellen. A pintéri számítás szerint tehát ebben a fél évben Magyarországon mindössze két kényszervallatás fordult elő. Ezt azért még a vizsgálatot vezető Vitéz Mikós sem hitte el, jelentésében (Belügyi Szemle, 1995. 6. szám) arra hivatkozik, hogy a kényszervallatás tényállását nehéz bizonyítani. Pedig már ő kimondhatta volna, hogy a bizonyítás azért nehéz, mert a rendőrtanúk hazudnak, és emiatt soha nem vonják felelősségre őket, a rendőri szervek pedig fedezik a vétkes rendőröket.

A három jellegzetes rendőr-bűncselekmény (bántalmazás hivatalos eljárásban, kényszervallatás, jogellenes fogvatartás) száma és az eredményes nyomozások aránya évtizedeken át meglepően állandó. A feljelentések száma 1994-ben, 1995-ben és 2010-ben: 1223, 1269 és 1369 volt. A bűncselekmény elkövetésének megállapításával záruló nyomozások aránya ezekben az években: 5,3, 7 és 6,5 százalék.(V. ö: Kőszeg Ferenc: A rendőr és a polgár, Belügyi Szemle, 1997. 2. szám).  Összehasonlításul: a nyomozáseredményesség az őszbűnözés tekintetében 50 százalék körül mozog. Azért nem magasabb, mert a tetteseknek mintegy felét nem sikerül azonosítani. Az, hogy az ismertté vált tettesre nem sikerül rábizonyítani a cselekményt, viszonylag ritkán fordul elő. A három rendőr-bűncselekmény esetén a tettes szinte mindig ismert. Az áldozat viszont az esetek nagy részében gyanúsított, ráadásul sokszor cigány. Ha nem hivatalosan nyilatkoznak, rendőr és nyomozó ügyész egyetért abban, nehogy már a derék rendőr bűnhődjön azért, mert „megdádázta” – ezt az ovis szót szeretik használni rendőri körökben – a zsiványt. Hiszen Mondok József izsáki polgármester Bara József halála után is „pörgős, fiatal csapatnak” nevezte az örs huszonnégy rendőrét, akik sokat tettek a település közbiztonságáért. Pedig a Réti és Fizli kontra Magyarország ügyben, 2012. szeptember 25-én az Emberi Jogok Európai Bírósága nemcsak magáért a rendőri bántalmazásért, marasztalta el Magyarországot, és kötelezte összesen 13 350 Euro kifizetésére, hanem azért is, mert az ügyben folytatott vizsgálatot ítélte elégtelennek. Ez az ügy egyébként, amelyben egy utcai igazoltatás torkollott súlyos bántalmazásba, azt is mutatja, hogy a rendőri erőszak áldozatai nemcsak gyanúsítottak és nemcsak cigányok. 

Pesty László meghívott a 2006. október 23-i eseményekről készített dokumentumfilmje, a Megsebzett ünnep sajtóbemutatójára. A megjelent, főképp jobboldali újságírók teli szájjal szidalmazták a gyurcsányi rendőrséget. Pesty, tekintettel sok éves ismeretségünkre, megkérdezte, mint jogvédő mit gondolok a látottakról. Nem a gyurcsányi rendőrségről van szó, feleltem, hanem arról, hogy a rendőrség a rendszerváltozás óta sem változott meg. Na, erre elszabadult a pokol. – Menjen a kommunista taggyűlésére – süvöltötte mögöttem egy újságírónő, aki hajdan a KISZ lapja, a Magyar Ifjúság munkatársa volt, és emlékezetes cikket írt arról, hogy a szocialista Magyarországon teljes a vallásszabadság.

Rovott múltú rendőrök

Mindenekelőtt a nyomozások eredménytelensége teszi a rendőröket elbizakodottá: üthetik az embereket, akár gyanúsított, akár járókelő, akár cigány, akár nem az, következménye úgysem lesz, hisz a sértettek túlnyomó többsége feljelentést sem tesz. De ha netán tesz feljelentést, és ha vádemelésre is sor kerül, a rendőr még mindig számíthat rá, hogy pénzbüntetésre vagy felfüggesztett szabadságvesztésre ítélik, a bíróság pedig előzetesen mentesíti a büntetett előélet hátrányos következményei alól, és megmaradhat rendőrnek.

A rendőrség morális válságához, írta Kádár András Kristóf, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke, az is hozzájárult, hogy az előzetes mentesítés következtében „több, szándékos bűncselekményért jogerősen elítélt rendőr az állománynál maradhat.” A kritikára a bíróságok azzal szoktak válaszolni, hogy a mentesítés elmaradása a kenyerétől fosztaná meg a rendőrt. Ezzel a logikával az ittas vezetésért elítélt taxisofőrtől se volna szabad elvenni a jogosítványát. És ha már itt tartunk: az izsáki rendőrök felettesei közül Arató Károly megyei főkapitány-helyettest közokirat-hamisításért pénzbüntetésre, Andriska Tibort, a megyei rendőr-főkapitányság vizsgálati osztályának a vezetőjét önbíráskodásért és hivatali visszaélésért felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték korábban.

Pintér Sándor ettől a dilemmától is megszabadította a bíróságokat. A bűnügyi nyilvántartásról szóló törvény (2009. évi XLVII. tv.) értelmében a nyilvántartás azoknak a nevét is tartalmazza, akik egyébként már mentesültek a büntetett előélet hátrányos következményei alól. A bűnüldözésnek nyilván szüksége van erre a nyilvántartásra. Egyes közszolgálati állások betöltéséhez azonban nem elegendő a büntetlen előélet, a nyilvántartásban való szereplés meghatározott számú évig azt is kizárja a közszolgálatból, aki valaha büntetett előéletű volt. A törvény a pártállam feddhetetlenségi kategóriáját állítja vissza. Az e törvény alapján módosított szolgálati törvény kimondja, hogy, akit szándékos bűncselekmény miatt felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek, a mentesítéstől számított nyolc évig nem vehető fel a rendőrség kötelékébe [1996. évi XLIII. tv.37/A § (1) bekezdés cc, pont]. Nem így, aki már rendőr. Pintér Sándor nem bízza a bíróságokra, hogy ki maradhat rendőr, és kinek kell távoznia az állományból.  A 2011. évi CLXXXIV. tv. (előterjesztő: Pintér Sándor) új 6a bekezdést illesztett a hivatásos állomány szolgálati viszonyáról szóló törvény 56. §-ába. A miniszter eltekinthet az alkalmatlanság megállapításától, „ha a bíróság a büntetőjogi felelősséget megállapító jogerős ítéletében a kiszabott szabadságvesztés végrehajtását felfüggesztette és az elmarasztalás alapjául szolgáló magatartás a további szolgálatellátást feltehetően hátrányosan nem befolyásolja.”

Vagyis 2011 óta nemcsak az maradhat rendőr, akit a bíróság mentesített a büntetett előélet hátrányos következményei alól, hanem az is, aki ténylegesen büntetett előéletű, de a miniszter alkalmasnak találja a további szolgálatra. A belügyminiszter olyan törvényt fogalmazott magának, amellyel felülírhatja a bíróság jogerős ítéletét. Ilyen hatalma utoljára Biszku Bélának volt.

Amíg Pintér Sándor irányítja a rendőrséget, addig nem lesz Magyarországon mélyre ható rendőrségi reform, nem lesz jogtisztelő, korszerű és hatékony rendőrség. Bara József halála tragikus alkalom arra, hogy a parlamenti és parlamenten kívüli demokratikus erők Pintér távozását követeljék.

Persze Orbán nem fogja meneszteni Pintér Sándort. A belügyminiszter magabiztos viselkedése alapján a külső szemlélőnek az a benyomása, hogy Pintér az egyetlen tagja a kormánynak, akitől Orbán – tart.

 A megoldás egyszerű: Pintér távozzon, és vigye magával Orbán Viktort is.