Egyszer majd lesz demokráciánk, addig meg kínunkban nevetünk

Független újságíróként három dolgot tud csinálni az ember Magyarországon, amikor a nyugati, civilizált világról leszakadt autokráciának újabb tüneteit tapasztalja.

Az egyik, hogy értelmezi a történteket és magyarázatokat, ne adj’ isten demokratikus megoldásokat keres. Például,

• ha a kormány sikernek állítja be, hogy milliárdokat bukunk a korrupció miatt, akkor összegzi a folyamatot, hogy ne lehessen bonyolult és a Fidesz számára kellemetlen dolgokat lebutítva és félrevezetően közvetíteni az emberekhez,
• ha azt látja, hogy a kritikus értelmiséget meg akarja venni magának a rendszer, figyelmezteti a soft power létezésére az olvasót, esetleg utána is jár annak, miért tagozódnak be és miért nem akarnak politizálni az egyébként érdeklődő fiatalok,
• ha mindeközben a kormánypárt homlokegyenest szembemegy pár hónappal korábbi ígéreteivel és nyíltan az arcunkba hazudik, azt sokszorosan aláhúzza,
• és ha azt akarják elhitetni az emberekkel, hogy az amerikai alt-right felnéz ránk, Donald Trump pedig továbbra is a szabad világ ura, akkor összefoglalja, miért nem vehető komolyan a street fighter béjzikli és a konteós kiskirály barátsága, s miután az összes orbáni elvbarát veszít vagy elpártol tőlünk, miért öngyilkos merénylet tovább radikalizálódni.

Az ultrajobboldali vonat kisiklott, csak Orbán és a Fidesz-szavazók ülnek rajta

Trump nem indult, de a trumpizmus nagyot bukott múlt héten az Egyesült Államokban, a szektásodott Republikánus Párt veresége azonban egyáltalán nem meglepő, ha megvizsgáljuk, hogyan változott a szélsőjobboldal az elmúlt években. A radikálisok világszerte észlelték, hogy vissza kell lépniük egyet, hogy ne idegenítsenek el senkit - most Amerikán a sor.

És ha mindezzel szemben van egy teljesen töketlen, hibáiból soha nem tanuló, cserébe saját magát aktívan tönkretevő ellenzék, akkor az újságíró körüljárhatja a kleptomán rezsim leváltásának kérdését ahhoz értő emberekkel, akik egyesével el fogják mondani, hogy miért rohan a saját vesztébe az ellenzéki összefogás, ha nem változtat semmin. A tanácsok elhangzanak, majd az ellenzék nem változtat semmin és a vesztébe rohan. Pedig Jan-Werner Müllertől kezdve Ron Werberen át svéd kutatókig mindenkinek volt releváns gondolata.

Jan-Werner Müller: Illúzió azt hinni, hogy az Orbán-rendszer felemészti önmagát

Európának sok idő kellett, de észrevette: Orbán Viktor rendbontása nem mehet tovább szó nélkül - mondta a hvg360-nak Jan-Werner Müller, a Princeton Egyetem politikafilozófusa, populizmus-szakértője. Szerinte azzal, hogy Merkel eltűnik a színről, a Fidesz pedig kiesett a Néppártból, sokkal nehezebb feladat vár Orbánékra a 2022-es választásokon, ha pedig az ellenzék jól fókuszálja az üzeneteit, jó esélyekkel indulhat.

Április 3-án végül semmi nem változott, de aki ezen a ponton tört össze, az olyan, mintha nem is élt volna itt az elmúlt 12 évben. Sírás helyett idén is sokkal jobb opció volt nevetni:

ha már zuhanunk, legalább emeljük fel a karjainkat és kiabáljunk hozzá, mintha hullámvasúton ülnénk.

Például amikor az újdonsült köztársasági elnök mosolyogva vall színt arról, hogy humán aláírógépként szentesíti majd az ország módszeres lerombolását, teljesen felesleges szomorkodni, mosolyogjunk inkább vele együtt a kétszínűségen! Ha a kormány 10 milliárd forintot vesz ki a közösből, hogy teljes hazugságokra épülő, semmilyen demokratikus kritériumnak meg nem felelő konzultációt indítson, miért ne szórakoznánk derűsen azon, hogy mindezt Vlagyimir Putyin farzsebéből húzza elő? Azon meg igazán mufurc dolog lenne bosszankodni, hogy miközben a szomszédban tízezrek halnak meg a nyugati világ biztonságáért, a magyar kormány akkor is gyakorlatilag bármit képes fontosabbnak tartani az ukránoknál, ha az a saját maga által meghatározott „nemzeti érdeket” szolgálja.

A szankcióellenesség is mutatja: Orbánnak minden fontosabb az ukránok életénél

Február óta inkább hetente irányt vált a kormánykommunikáció, mintsem egyszer az empátia jelét mutassa: a háború semmi másról nem szól, mint arról, hogy nekünk, magyaroknak jó legyen, no meg Putyin se üsse meg nagyon a bokáját. Az illiberális kormánykommunikáció lényege, hogy semmiféle emberséget ne tanúsítson szavazótáboron kívül, most úgy tűnik, ez szankciódémonban, migránsozásban és dollárbaloldalban merül ki.

Ha egy újságíró a sajtót mindezek ellenére mégis képes negyedik hatalmi ágként, a lerombolt demokrácia továbbra is álló bástyájaként értelmezni, akkor fog olyan cikkeket is írni, amelyek egy demokratikus társadalomban igenis fontosak. Ilyen alkalom volt, amikor a kormány szájára és íróasztalára vette az abortusz kérdését, és újra felsejlett az a fájó jelenség, hogy a férfiak kivonják magukat a felelősség alól, mondván, ez nem az ő ügyük. Pedig ha valamikor, most nagy szükség van arra, hogy a férfiak aktívan tegyenek egy olyan társadalomért, ahol nem hátrány nőnek lenni.

Nagy Iván László: Maradhat-e szótlan egy férfi az abortuszvitában?

Fontos szerepük van a férfiaknak az abortuszvitában, de nem az, hogy beleszóljanak a nők legintimebb egyéni döntésébe, hanem az, hogy ne tartsanak fenn olyan társadalmat, amely koncként dobja be a politikai színtérre a női jogokat. A feladat alól egyikünk sem vonhatja ki magát. Vélemény.

Ami pedig legalább ilyen fontos – amikor a politikai önkény igyekszik felszámolni mindent, amiért szeretjük ezt az országot –, az a kitartás – mindenekelőtt azok állhatatossága, akik még nem is élhettek demokráciában. A választások előtt azt írtam a hozzám hasonló, 25–30 alatti fiataloknak, hogy „az ország jövője nem az eredménytől függ, hanem attól, hogy a nehéz kérdéseket feltesszük-e magunknak minden másnapon, amikor a ma válaszaival nem elégszünk meg.” Ez pedig továbbra is áll: tarthat akármeddig a NER, igazi győzelmet csak akkor arathat, ha a fiatalokból is kioltotta a reményt. Azt pedig, ha máskor nem, a tanár-diák tüntetések után biztosan állíthatom, hogy ez 2022-ben sem sikerült.

Nagy Iván László: Orbán Viktor elvette egy generáció hitét. Az ország jövője múlik azon, visszaszerezzük-e

Orbán Viktor 12 éve azért küzd, hogy ne kelljen egykori önmagával szembenéznie a fiatalok arcában. A választás tétje az, hogy egy generáció április 4-én reggel tud-e még hinni valamiben. Vélemény.