Kedves Miniszterelnök Úr!

Bevallom Önnek, ma Magyarországon nem könnyű nem frusztrált nőnek lenni. Higgye el, a művelet nap mint nap rengeteg önuralmat, türelmet és energiát igényel. És akkor most következhet is a szokásos „panaszlista”, amely a nők elleni, illetve a családon belüli erőszak felszámolását segítő Isztambuli Egyezmény hazai bevezetésének sürgetésével kezdődik. Majd valahol a magyar nőkre háruló fizikai, szellemi és érzelmi házimunka aránytalanságait számba vevő kiborulással végződik.

A hazai közélet egyik „szereplőkislányaként” például már álmomból felébresztve fel tudom sorolni, hogy hiába szerez ma itthon több nő diplomát a felsőoktatásban, még mindig 13 százalék körül mozog a férfiak javára a nemek közti bérszakadék. A lakosság fele bizony joggal kérdezi:

ugyanazzal a végzettséggel, ugyanannyi tapasztalattal, illetve képzettséggel Magyarországon egy nő mikor fog végre ugyanannyit keresni, mint egy férfi?

A piszkos anyagiaknál maradva, van itt egy olyan részproblémácska is, hogy a hagyományosan női hivatások űzői (segítek: a nők) Magyarországon máig meglehetősen alacsony anyagi és erkölcsi megbecsülésben részesülnek. Gondolok most elsősorban pedagógusokra, ápolónőkre, védőnőkre, a szociális szférában, illetve a közigazgatásban dolgozókra. Csak halkan jegyzem meg: a modern társadalmakban elvileg ők vannak a Taügetosz helyett, szóval nyugodtan tartsuk őket lényegtelennek.

Miközben sehol egy elnök, miniszter, vagy akár egy államtitkár, aki egy átfogó, országos bölcsődeépítési program mellett felkarolná a részmunkaidő ügyét, és szorgalmazná a rugalmasabb foglalkoztatási formákat. Hogy miért? Leginkább azért, hogy az anyák (meg amúgy az apák is) otthoni, családi teendőiket könnyebben összehangolhassák a munkával, illetve szülési szabadság után organikusabban térhessenek vissza a munka világába. Az a fránya work-life balance, vagy hogy is mondják tifelétek, drága barátaim.

Voltak ugyan halovány próbálkozások a gyed extrával, amitől négy éve valóban több pénz marad a dolgozó anyák zsebében, ettől függetlenül fogalmam sincs, hogy egy életszerűbb és igazságosabb családtámogatási rendszer megalkotását meddig lehet még halogatni. Vagy csak én érzem végtelenül abszurdnak, hogy a gyes kommunizmusból örökölt, több mint 50 éves intézményét máig szent tehénként legeltetjük?

Az tényleg teljesen mellékes, hogy a piacgazdaság, ez a paradigmaváltó valami, lassan Magyarországon is immár harmincadik születésnapját ünnepli? És az, hogy az anyai, illetve apai szerepfelfogás, és az élhetőnek gondolt családmodell egyre radikálisabban alakul át?

Az eretnek gondolatot pedig már alig merem megemlíteni, hogy az állami családtámogatás mértékét nem ártana végre a gyerekneveléssel járó kemény és felelősségteljes munkához arányosítani. Különösen akkor, ha beteg, fogyatékkal élő, speciális nevelési igényű gyerekek szüleiről beszélünk.

Ja, és ennél a résznél szokták a kezüket feltenni azok, akik idős, beteg, tartós ápolási igénylő szülők gyerekei. Tegyék csak, és kezdjenek nyugodtan panaszkodni, ám számoljanak vele, hogy hamarosan kánon fog szólni, mert becsatlakoznak hozzájuk a gyermekükkel egyedül maradó anyák (és apák) is. Mivel ma Magyarországon leginkább az fizet tartásdíjat, aki akar, így az egyszülős családok, – ha már eleve nem ott voltak –, első helyen állnak a veszélyeztetettségben, hogy lesüllyedjenek a szegénységbe, a mélyszegénységbe.

Sajnálom, de még nincs vége, sőt most jön a kedvenc részem.

A pokolnak sok bugyra van ebben az országban, ám az egyik legmélyebb talán a hazai szülészeti és nőgyógyászati ellátásé.

Például, ha elvileg nem is drága, miért kell éveket várni az elviselhetetlen fájdalmakat okozó, a meddőségért nagy arányban felelős endometriózist gyógyító műtétre? És nagyjából az összes nő a környezetemben miért vált menetrendszerűen a rendszerabúzus, a szülészeti erőszak áldozatává, és távozott a szülőszobáról lilára zúzott hasfalal és lilára zúzott lélekkel?

És még mindig nem ez a legnagyobb bajunk, hanem az, hogy a bűnügyi statisztikák szerint hetente egyikünk belehal a családon belüli erőszakba. Bár a bántalmazás terén hatalmas a látencia, a szakemberek szerint 18 éves korunkig minden hatodikunkat megerőszakolják, majd későbbi életünk során beleeshetünk abba a 30-40 százalékba, akik elszenvednek valamiféle szexuális erőszakot, vagy más típusú durva bántalmazást. Ehhez képest mindez hivatalosan nem létezik, csak Terike bucskázik át véletlenül a vak komondoron, majd pótolja utolsó hiányosságát: megtanulja kinyújtani a rétestésztát.

*

Tudja, Kedves Miniszterelnök úr, Önök az elmúlt 4 évben feleslegesen erőlködtek és riogattak itt mindenféle sorosozással, meg migránsozással, elégetve súlyos költségvetési milliárdokat. A teljes közmédiát bekebelezve, a Népszabadságot lekapcsolva, az Origót, a Figyelőt, és a TV2-t is áramvonalasítva, saját médiabirodalmat építeni aztán végképp nem kellett volna. Ahogy kár volt a Kubatov féle belistázásunkkal is ennyit bíbelődni.

(Amúgy ilyen alapon tökéletesen okafogyott volt az ellenzéki „ki javára lépünk vissza a legvégén” nevű szánalmas társasjáték is.)

Szóval, ha a kormány nem egy lábszagú férfiöltöző lenne, és tagjai végre kilátnának a saját alsógatyájukból, no, meg az ellopott pénzkötegek mögül, nem kellett volna lehajolni az utolsó zsarolással, megvezetéssel vagy hazug ígérgetéssel megszerezhető szavazatért is. Viszont cserébe bármikor instant masszív 4 milliós szavazótábort jelentene, ha ebben az országban valaki, bárki végre hajlandó lenne a gesztusértékű látszatintézkedéseknél komolyabban is tenni a nőkért!

Megsúgom én ingyen Habony, Finkelstein és Ron Werber nélkül is, hogy már a szülészetek poklában rendet téve, és a családon belüli erőszak áldozatait érdemben megvédő, állami intézményrendszer felhúzásával simán választást lehetett volna nyerni. Sőt, az eltökélt szándékot és az akciótervet látva már mindezek ígéretével is! Az pedig tökéletesen fals érvelés, hogy ezzel a szavazótábor hímnemű fele elvész, mert gondolom, a magyar férfiak szeretnének kevésbé frusztrált magyar nőket szeretni.

Kedves Miniszterelnök úr, miután Ön tavaly áprilisban kijelentette, hogy „nőügyekkel” nem foglalkozik, ezzel lényegében nyíltan elismerte, hogy népéért nem vállal se kezességet, se felelősséget. Mert aki az Ön minőségében ilyet állít, tulajdonképpen azt mondja, a családokkal nem foglalkozik, így végső soron a társadalmat hagyja cserben. Ehhez képest elnézést, de igencsak cinikusan hangzik a legutóbbi szövege, miszerint a jövőben átfogó szövetséget kötne a magyar nőkkel.

Főleg miután mi nők, a kormány szerint eddig leginkább „szingli hordák”, puszta szexuális tárgyak, két lábon járó anyaméhek, takarítóállatok, összességében másodrendű állampolgárok voltunk/vagyunk. Persze, ne legyünk igazságtalanok a gesztussal szemben, és tegyük fel, hogy 8 év lopás, és a hatalom betonba öntése után t.é.n.y.l.e.g. kormányozni, és t.é.n.y.l.e.g. nemzeti konzultálni támadt kedve.

Ám még mielőtt véletlenül erre is elfolyna több milliónyi-milliárdnyi közpénz, gondoltam, gyorsan szólok, hogy már eleve a kérdésfelvetés hibás, ha az a cél, hogy ne fogyjon el a magyarság. Mert a helyzet az, hogy a politika, a kormányzás szempontjából nincs olyan, hogy „nőügy”, de még önállóan a család-és demográfiaügy sem létezik. A csok, a gyed extra, az Erzsébet-tábor és az egyszülős központ állami támogatása valóban szép próbálkozások, ám puszta tüneti kezelések, homeopátia életmentő műtét helyett.

Csak a rendszerszintű szülészeti erőszak megszüntetéséhez, – ami azt mondatja a nők jelentős részével, hogy „soha többé gyereket” –, a teljes magyar egészségügyet át kellene alakítani, mert hiába szereznek be masszázskádat, meg cuki vajúdó labdát egy átcsoportosított, véletlenül lecsöppent EU-s forrásból, a patriarchátus szelleme továbbra is átjárja a szülőszobákat. Ahogy továbbra is ugyanaz a túlhajtott és alulfinanszírozott személyzet próbál valamit kezdeni a futószalagon vajúdó nőkkel.

Bérek közti különbség, rugalmas családtámogatás és részmunkaidő? Az egész magyar gazdasági berendezkedést át kellene gondolni. Bántalmazási ügyek? A magyar igazságszolgáltatási, és szociális ellátórendszert kellene összességében átszervezni. Egyenlőbb viszonyok, kevésbé retrográd nemi szerepekbe kényszerítés és kevesebb frusztráció? A jelenlegi oktatási rendszer helyett a finn oktatási rendszert kellene magyarítani.

Szóval nincs mese, a magyarság megmaradása érdekében nem lehet megúszni A Nagy Tervet, A Valódi Víziót.

Végre Magyarország jövőjéről kellene valamit validat gondolni. Valami igazit, valami nagyot, valami őszintét, valami tényleg építő jellegűt.

Miután itthon nem divat a nőket hatalom közelébe engedni, valami olyat, ami igazi férfit, államférfit, vezetőt kíván, olyat, aki tényleg az országáért és népéért dolgozik.

Na, kedves, lányok, asszonyok, és nem utolsó sorban, Kedves Miniszterelnök Úr, szerte a hazában nekünk jelenleg pont ilyenünk nincs. Elmondom, ezért (is) kicsit frusztráltak vagyunk.