Ma a legtöbb osztályterem túlzsúfolt, pedig a termek legalább 60 százalékát fel kellene szabadítani ahhoz, hogy legyen hely a mozgáshoz, a rajzoláshoz, a játékhoz

– állítja Tamáska Máté építészetszociológus professzor az Apor Vilmos Katolikus Főiskola közleménye szerint. De nem ez az egyetlen gond az osztálytermek zömével. A hagyományos berendezés – vagyis amikor a hosszúkás osztályterem egyik végén a katedra áll, ami előtt padsorok sorakoznak – valójában csak a frontális oktatáshoz használható igazán, az összes többi pedagógiai módszerhez más térre lenne szükség.

A főiskola Térpedagógiai Műhelyében hazai és nemzetközi kutatók bevonásával azt vizsgálják, hogyan hat az iskolai tér az oktatási-nevelési munkára, és hogyan lehet a korszerűbb oktatási módszerekhez szabni ezeket a tereket.

Az iskolai tér fontos téma, a magyar diákok többsége ugyanis ma is olyan épületben tanul, amelynek szerkezete 150 éve alakult ki – méghozzá a kaszárnyák mintájára.

Ezek nagyon erősen fegyelmező terek, hiszen ez volt a legfőbb pedagógiai cél a 19. század második felében, amikor a tömegoktatás elindult. Az impozáns lépcsőház, a hatalmas kapu is azt szolgálta, hogy a diák az épületbe belépve rögtön érezze: itt fegyelem van

– magyarázza Tamáska, kiemelve: ekkor zajlott az országban az első nagy iskolaépítési hullám, amelyet az első, majd a második világháború után újabbak követettek.

S bár voltak komoly reformkísérletek, még a „lakótelepi iskolák” szerkezete is megőrizte a kiinduló formát: középen folyosó fut, kétoldalt sorakoznak a termek. Az 1980-as években jött a fordulat, akkor kezdtek megjelenni nagyobb számban azok az iskolaépületek, amelyeknek a „szíve” az aula volt – ez fontos közösségi térré vált.

Tamáska Máté szerint a ma is – például a főváros agglomerációjában – zajló iskolafejlesztéseken jól látható irány az „iskolaházak” kialakítása, vagyis olyan közösségi tereket alakítanak ki a termek előtt, amelyeket két-három osztály használ pihenésre, tanulásra, olvasásra. „A csak közlekedésre alkalmas tereket igyekeznek minimalizálni, az épületeket pedig megnyitni az udvar felé. Arra is egyre inkább odafigyelnek – legalábbis a tervezési elvek szintjén –, hogy az iskolaépületekhez természetes anyagokat használjanak, hiszen ez önmagában is nevelő hatású” – sorolja a további trendeket.

(Az utóbbi években átadott, ehhez hasonló elvek szerint épült (de nem épp "normál" működésű) iskolákról többek között itt és itt írtunk korábban.)

A kutató szerint a régi iskolaépületekben is van némi mozgástér – a Térpedagógiai Műhely kutatói ennek lehetőségeit is vizsgálják, kiemelten foglalkoznak például azzal, hogyan érdemes használni a teret az atipikus fejlődésű gyerekekkel zajló pedagógiai munkában.

Pixabay/Deltaworks

Sok helyen próbálják például valódi közösségi térré alakítani például a túlméretezett folyosókat székekkel, asztalokkal, növényekkel, könyvespolcokkal, máshol az osztálytermek berendezésén változtatnak. Azért érdemes megtörni a padsorok zárt egységét, hogy minél több közvetlen, személyes interakció jöjjön létre a tanár és a diákok között. Ehhez azonban sok „közlekedési útvonal” kell a padok között, hiszen a pedagógus nem a katedrán állva tud hatékonyan tanítani, hanem akkor, ha folyamatosan mozog a teremben. Ha több sorban, egymás mellé tolt padokban ülnek a diákok, esélye sincs arra, hogy lássa, hogyan haladnak feladataikkal a középen ülők.

A Térpedagógiai Műhely vezetője szerint az iskola életébe az udvart is érdemes bevonni – nem csak testnevelésórákat lehet kint tartani, egyre népszerűbb megoldás, hogy szabadtéri tanulási helyeket, kültéri tantermeket alakítanak ki. Hasznos pedagógiai eszköz az iskolakert is, amellyel az Apor tudományos műhelye kiemelten foglalkozott az elmúlt időszakban: ezek olyan kertrészek, amelyeket a gyerekek gondoznak, munkájuk közben számos ismeretet szerezve. „Sok vizsgálat kimutatta, hogy a kertre, parkra néző osztálytermekben a gyerekek jobban tudnak figyelni, és az agresszivitás szintje is szignifikánsan alacsonyabb, mint azokban a termekben, amelyek egy lebetonozott udvarra néznek.”