Ha a legszörnyűbb iskolai élményeinket idézzük fel, bizonyára sokaknak még ma is a hideg futkos a hátán egy bizonyos emlékre. A táblán végighúzott köröm hangja figyelemfelhívásként és egyfajta fenyítési módszerként is hatékonyan működött, amikor a talajt vesztett pedagógus már végképp kifogyott a fegyelmezési eszközökből, nem beszélve a kínzásra hajlamos osztálytársak szünetbeli akcióiról.

De miért tartja az emberi fül annyira elviselhetetlennek ezt a csikorgást? Erre kereste a választ amerikai kutatók egy csoportja, vizsgálódásaik eredménye pedig Ignobel-díjat ért.

Az első kutatás a témában még jóval a kerámia- és digitális táblák térhódítása előtt, 1986-ban született. D. Lynn Halpern, Randolph Blake és James Hillenbrand hipotézise az volt, hogy a körömcsikorgás hangjában a magas frekvencia az igazán irritáló, ezért kipróbálták, milyen reakciókat vált ki, ha úgy manipulálják az ominózus cselekvésről készült felvételt, hogy abból eltávolítanak különböző frekvenciatartományokat: várakozásaikkal szemben sem a magas, sem az alacsony hangtartományok kiiktatása nem hozott enyhülést a tesztalanyok számára, ellenben a középfrekvenciák eltávolítása igen.

Ezen a nyomon haladva olyan hangokat kerestek, amelyek ebben a tartományban mozognak és hasonló idegborzoló hatás kiváltására alkalmasak: arra jutottak, hogy a makákók vészjelzése összetételében nagyban emlékeztet a táblán csikorgatott köröméhez. A makákóknak a ragadozók közeledtét hírül adó riadójelzése pedig olyan ősi húrokat pendít meg az ember agyában, amelyek a korai evolúciónk során rögzültek bennünk – ugyanaz az agyi válaszreakció (fight-or-flight) aktiválódik, amikor valami olyasmit hallunk, ami ehhez a veszélyt jelentő, kellemetlen hanghoz hasonlít.

Makákó

PDP/X posid

Egy 2011-es tanulmány másfelől közelítette meg a kérdést: Michael Oehler és Christoph Reuter zenetudománnyal foglalkozó kutatók szerint egyes hangok elviselhetetlenségét az akusztikus rezonancia okozza. A hallójáratunk ugyanis felerősít bizonyos frekvenciákat, különösen azokat, amelyek a 2000-4000 Hz közötti középtartományban helyezkednek el – épp úgy, mint a táblakaparásé. Azonban a kutatók beletettek egy érdekes csavart a kísérletükbe: hogy szétválasszák a tesztalanyok fiziológiai és pszichológiai reakcióit, az egyik csoportnak azt mondták, hogy egy kortárs zenemű részletét fogják hallani, míg a másik csoport tisztában volt azzal, hogy táblakaparászást hall majd. Azok, akik azt hitték, zenei művet hallanak, nem érezték annyira idegesítőnek a hangot.

Tehát nemcsak fülünk anatómiai felépítése és az evolúciós örökségünk okozza, hogy már-már fizikai fájdalmat érzünk a tábla és a körmök találkozásakor, de az előzetes tudásunk és a hozzá kapcsolt élményeink is közrejátszanak abban, hogyan éljük meg meg a hallottakat.