Nincs könnyű helyzetben az az étterem, amelyik sörvacsora szervezésére adja a fejét. A borfanok nagyobb része egyszerűen lenézi a sört, fogyasztását leginkább csak nagy hőségben a strandon, vagy meccsnézés közben a tévé előtt tudja elképzelni. A bor az persze más. Annak meg kell adni a tiszteletet, lehet róla beszélni órákon át, és lehet vitatkozni azon, hogy melyik ételhez melyik bor illik leginkább.

A sörkedvelők többsége pedig mintha direkt ennek a sztereotip képnek akarna megfelelni.Úri huncutságnak tartják a sör és a gasztronómia kapcsolatát, és egy hatfogásos sörvacsorát maximum két pizza és négy korsó sör megtestesüléseként hajlandóak elképzelni. Így azután az az érdekes helyzet állt elő Magyarországon, hogy többfogásos sörvacsorákat inkább csak top éttermek séfjei celebrálnak híveiknek.

Az igazán nagy kérdés azonban, hogy szükség van-e egyáltalán sörvacsorákra? Mert persze izgalmas lehet egy jól megkomponált hat vagy akár nyolcfogásos sör-étel párosítás, de az „ügy” szempontjából nem sokat ér, ha a következő napon már ismét csak egyetlen nagyipari lágert lehet kapni a vendéglátóipari tetthelyen. Az én naiv elképzelésem szerint a sör és a gasztronómia harmonikus kapcsolata azt jelenti, hogy az étteremben folyamatosan tartanak legalább tízféle alaptípust, s mindegyikből legalább két-háromféle márkát, azért, hogy minden étel mellé tudjanak ajánlani valamilyen hozzáillő sört. És mindezt az év 365 napján.

A kíváncsiság erős motiváció, nem csoda,ha nem hagyhattuk ki a Főzdefeszt tripla sörpremierjét, és a Zappa meghirdetett sörvacsoráját.

Bevezetésként – még a vacsora előtt – kóstolás a beígért sörök közül kettőből. A harmadik sör – pont, amelyik leginkább izgalmas lett volna, a csobánkai IPA – még nem érte el kívánatos érlelési fokát, így otthon maradt.

A Rizmajer kukoricasöre, a Cortez némi meglepetést okozott azzal, hogy nem volt olyan vacak, mint világszerte ismert mexikói rokona, ami inkább nevezhető kukoricás sörnek. A Cortez 55 százalékos kukoricatartalmával ellentétben abban állítólag csak 30 százalék a kukorica (a maláta mellett). A kukorica amúgy mint malátát helyettesítő, annál olcsóbb pótanyag került a nagyipari sörgyártásba, ezért az igazi sörkedvelők nem sokra tartják azokat a söröket, amiket így „ócsítanak”. Ehhez képest a Rizmajer-féle kukoricasör egy kurucos fricska. Voltak,akiknek meglehetősen karakter nélkülinek tűnt, és az utóízében csak felsejlett az az édeskés, kukoricaszirupos íz, de többen pozitívan fogadták.

A Stari Ír vöröse szerintünk még nem volt (nincs) kész. Sem mint koncepció, sem mint konkrétan ez a főzet. Az ír vörös, mint kategória amúgy nehezen körülírható, és meglehetősen tág. Talán annyi a közös vonásuk, hogy felsőerjesztésűek és tartalmaznak valamennyi malátázatlan pörkölt árpát, amitől a jellegzetes vöröses színüket kapják. Ezen belül lehetnek „harapósabb” kesernyésebbek, lágyabb gyümölcsösebbek, alacsonyabb, vagy magasabb alkoholtartalmúak. A Stari söre kifejezetten édes volt a sok ki nem erjedt cukortól – ehhez képest viszonylag magas, 6 százalék az alkoholtartalma – és széteső, diszharmonikus az ízeiben. Valószínűleg még érlelni kellett volna. Viszont – és ez a lényeg – a lehetőség benne van, egy kis csiszolással, a technológia finomításával egy jó kis sört lehet belőle alkotni.

A sörkóstoló után következett a tulajdonképpeni vacsora. Mielőtt azonban konkrétan a fogásokra térnénk, muszáj szót ejteni néhány általános jelenségről, ami a Zappában is karakteresen megmutatkozott. Ez a hazai cafék funkcióhalmozása, öszvér jellege: egyszerre akarnak kávézó, söröző, étterem, bár stb. lenni. Ezt pedig nem lehet úgy csinálni, hogy egy időben mindegyik funkciójukban megfelelően teljesítsenek. Konkrétan: a kávézáshoz, sörözéshez kiválóan megfelelő asztalkák alkalmatlanok négy személy részére ebédelni vagy vacsorázni, mert alig fér el rajta négy tányér és négy pohár. Mi van, ha még ezt-azt fel kell tenni az asztalra?

Ráadásul – vacsora lévén – este volt, mesterséges világítás, ami tökéletesen megfelelt egy bárhangulatnak, de vacsorázni nem. Úgy véljük, mindenki szereti látni is azt, amit eszik, nem csak sejteni a tányéron. (Ez a fénytelenség az oka a béna fotóknak is.)

Rátérve azonban a vacsorára, az első fogás Köleses sör volt, diós sajtkrémleves és köles puffancs. Összességében a sajtkrémleves finom volt (kissé hiányoltuk belőle a sört), a köleses puffancs egy sajtos pogácsára hajazott, de passzolt a levessel, ami viszont nem volt elmondható a sörről. A sör inkább csak úgy volt, ízei nem nagyon kapaszkodtak össze a levessel.

zappa

Második fogásként konfitált malac csülök érkezett sörrel pirítva, balzsamos rucola salátával és mézes sörben párolt körtével, a kíséretet pedig a Keserű Méz szolgáltatta. A csülökről még vacsora előtt jól elvitatkozgattunk. Egyrészt, ha a sörgasztronómiát szeretnénk elfogadtatni, akkor talán nem egy evidenciával, a sör és csülök párossal kellene kezdeni. Másrészt, ha az antisznob vonalat hangsúlyozzuk, akkor a konfitálással adunk önkokit magunknak.

Amúgy pedig miért is kell egy malaccsülköt konfitálni?

A gyakorlatban a csülök majdnem tökéletes ,bár egy kicsit „lányos” lett. Ugyanis férfiasabb ízléshez képest   kevés volt benne a rezgősebb, inasabb rész a színhúshoz viszonyítva. Jó, ez legyen személyes hím perverzió. A bőr azonban mindenképpen lehetett volna valamivel roppanósabb is,és ez már közösségi- az asztaltársasági vélemény.

A mézes-fahéjas mártásocska is jó lett volna, csak valahogy mégsem állt össze igazán a csülökkel. Talán sok volt a mézes sörben párolt körte mellé, ami meglepően jó köretnek bizonyult, és jobban esett volna még egy fél körte, mint a helyette adott két fél krumpli. A rukkolát meg nem biztos,hogy  mindenki szereti, elég markáns vitaminháztartás beosztott. Viszont pompásan ment a fóti Keserű méz a csülkös fogáshoz. Ami igazából érthetetlen, miért csak kétharmadig töltve hozták ki a söröspoharakat? Az a fejenként egy deci borította volna fel a vacsora költségvetését? Akkor pedig tölthették volna kisebb pohárba, mégis más lett volna az optikája.

zappa

Desszertként Tuck Barátot kaptunk és a Barát répatortáját sörhabbal. A Tuck barát a győrzámolyi Bors sörfőzde belga ízvilágú, 7,7 százalék alkoholtartalmú söre. Az őszi Főzdefeszt óta érezhetően javult, összefogottabb lett, ha tovább tökéletesítik egészen jó kis sör kerekedik belőle. Gondolom, az alkoholos édessége, és a kissé mandulás-kesernyés lecsengése miatt választották a záró fogáshoz. A répatorta nagyjából olyan volt, mint az a másik három, amit az elmúlt ötven évben szerző evett, tehát vagy nagyon jó, vagy átlagos. A tetején kapott répacsipsznek nevezett holmival viszont nem lehetett mit kezdeni: egy roppanós valamit helyett egy műanyagszerű valami volt. A sörhab  pedig ez esetben teljesen fölösleges urizálásnak tűnt.

zappa

Mindent összevetve azonban pozitív élményben volt részünk:  az ételek alapvetően eltaláltak voltak, még ha nem is mindig találkoztak a melléjük kínált sörrel. S ha fentebb azt mondtuk, amennyiben a sör és étel párosítások nem ültetődnek át a mindennapi gyakorlatba, akkor sok értelmük nincs a sörvacsoráknak, most a végén arra buzdítunk:  nosza, mindenki álljon neki kísérletezni, még ha csak pár étellel is!