Négy év alatt nagyon durván – még a kormánypárti választók körében is – emelkedett a korrupciót észlelő, azt problémának tartó választók száma Magyarországon. Hogy lehet, hogy ennek ellenére mégis az általuk legkorruptabbnak tartott párt kapott a legnagyobb arányban bizalmat a 2018 tavaszi parlamenti választáson? – erre a talányra kísérel meg választ adni Kmetty Zoltán tanulmánya, amely az MTA frissen megjelent Várakozások és valóságok: Parlamenti választás 2018 című kötetében olvasható. (A Böcskei Balázs és Szabó Andrea szerkesztette kötet több, figyelmet érdemlő tanulmányáról ebben a cikkünkben már írtunk részletesen.)

Kmetty Zoltán írása egyúttal azt is igyekszik megválaszolni: vajon a korrupciót magasnak észlelő választók azt gondolják-e, hogy más pártok jobban tudják működtetni a politikai intézményeket, mint a korrupcióban leginkább érintettnek gondolt erő, ezért elmennek (protest)szavazni egy jobbnak gondolt párt kormányra kerülése érdekében, vagy annyira általánosnak és megváltoztathatatlannak ítélik a rendszert, hogy összességében is elveszítik a hitüket a politikában, és inkább otthon maradnak?

A rendkívül magas választási részvétel elviekben meg is megválaszolná a fenti kérdést – csak hát ugye, épp az eredmény nem stimmel.  

Fülöp Máté

A tanulmányt megalapozó kutatás készítése előtt – 2018 tavaszán – már számtalan, kormánypárti politikusokat vagy közeli ismerőseiket, családtagjaikat érintő botrány volt jelen a közbeszédben, Kósa Lajos 84 éves, sertéstelepbizniszbe vágó édesanyjától, a csengeri örökösnőn, a miniszterelnöki vőt hírbe hozó Elios-ügyön és Mészáros Lőrinc gyakorlatilag folyamatosan napirenden lévő gazdagodásán át Semjén Zsolt svédországi rénszarvasvadászatáig. Gyaníthatóan ezek – illetve az addigra nagyrészt már lecsengett Mengyi-ügy – is közrejátszhattak abban, hogy idén tavaszra immár az összes választó kétharmada (67 százalék) érzékelte úgy, hogy nagyon sok, vagy szinte minden hivatalos személy korruptnak tekinthető Magyarországon. Négy éve ez az arány még 45 százalék alatt volt. De 2014-ről 2018-ra a kétszeresére – 10-ről 21 százalékra – nőtt azok aránya is, akik szerint kivétel nélkül mindenkire jellemző idehaza a korrupció.

Még nagyobbnak bizonyult az emelkedés, amikor a felmérés a 2010 előtti időszakhoz képest vizsgálta a korrupció változását: ebben az összehasonlításban ugyanis már pontosan kétszeresére, 28-ról 56 százalékra nőtt azok aránya, akik szerint négy év alatt nőtt a korrupció az országban.

A kutatás eredményeiből az a – nem túl meglepő – tendencia is kirajzolódott, hogy a korrupció nagyságát és dinamikáját is másként észlelik az egyes pártok támogatói: bár a fideszes válaszolók szerint is mindkét szempontból számottevően romlott a helyzet az elmúlt négy évben (illetve a 2010 előtti időszakhoz képest), de összességében még mindig kedvezőbbnek ítélték azt, mint a Jobbik vagy a baloldal szimpatizánsai.  

Semjén Zsolt svédországi rénszarvasvadászatán

Magyar Nemzet

A pártok korruptsági versenyét ettől függetlenül egyértelműen a Fidesz nyerte 1-10 skálán 7-es átlagértékkel, de nem sokkal gondolják kevésbé korruptnak az emberek az MSZP-t (6,7) sem. Valamivel alacsonyabb, de még mindig magas értéket kapott a DK (6,3) és a Jobbik (6,0) is, legkevésbé korruptnak pedig az LMP-t (5,0) ítélték a megkérdezettek.

A választók pártpreferenciája mentén itt is nagyon erős eltérések voltak tetten érhetők: a Fidesz hívei például csak 4,6-ra értékelték saját – kormánypártként leginkább közpénz-közelben lévő – pártjuk korruptságát, míg az MSZP-ét 7,4-re, a DK-ét pedig 7,3-ra. Ezzel szemben a baloldal szavazói 10-es skálán 8,6-ra, a jobbikosok szintén 8,6-ra taksálták a Fidesz korruptságát, míg saját pártjaikét csak 5,2-re, és 3,6-ra.  

A mi kutyánk, a ti korrupciótok

Érdekes összefüggés viszont, hogy 2014-ben, amikor az MSZP csalással és okirat-hamisítással vádolt egykori választmányi elnöke, Simon Gábor ügyei révén még a 2010 előtti időszak korrupciós ügyei is terítéken voltak a kampányban, azok, akik szerint csökkent a korrupció, ugyanakkora eséllyel mentek el szavazni, mint azok, akik szerint nőtt. Vagyis a korrupció csökkenése és növekedése is érv lehetett a választási részvétel mellett – előbbi logikusan a kormánypárti, utóbbi pedig az ellenzéki szavazók körében.  

2018-ra viszont már csak a csökkenő korrupciót érző, egyben a 2010 előtti rendszer pártjait korruptnak tekintő csoport számolt be magasabb részvételi szándékról, míg az a – viszonylag nagy létszámú – szavazó, aki a teljes politikai elitet korruptnak tartotta, inkább otthon maradt. Utóbbi csoportba a lakosság közel 15 százaléka volt sorolható idén tavasszal, ami igen jelentős, 1,2 milliós kiábrándult tömeget jelent.

A 2018-as választás végeredménye a fentiek után igazán groteszkül alakult:

a szavazók nagy része az általánosan magas korrupciós észlelés ellenére is megjelent a választáson, és összességében az a párt kapta a legtöbb voksot, akik a választók többsége a leginkább korruptnak gondoltak.

A tanulmány e ponton felveti a fontos kérdést: vajon a Fidesz-szavazók nem találkoztak a korrupciós ügyekkel, vagy csak ignorálták azokat? Végül arra a következtetésre jut, hogy bár a Fidesz elsősorban az alacsonyabb státuszú, kis falvakban élők körében tudott sokat erősödni a 2014-hez képest (amely csoport sokkal inkább tájékozódik a kormány uralta köz- és bulvármédiából), sejthetően mégsem az információhiány áll amögött, hogy szavazói nem tartják a pártot korruptnak.

Facebook / Orbán Viktor

A kormánypárt szimpatizánsai többségükben tudtak a párthoz kapcsolt korrupciós hírekről, de vagy nem tartották hitelesnek azok forrásait, vagy egyenesen provokációnak gondolták azokat. Ezen túlmenően pedig összességben még mindig jobbnak ítélték a helyzetet, mint amilyen 2010 előtt, a baloldali kormányok idején volt. (Előző cikkünkben már írtunk a hazai társadalom egyre erősödő ideológiai megosztottságáról, amely miatt az egyes politikai erők hívei a sajátjukon kívül minden más formációt ellenszenvesnek tartanak, és az erős pártosság kísérőjelenségéről, a „politikai vakság” jelenségéről is, amely a kedvelt párt irányába pozitívan, a többi irányába viszont negatívan befolyásolja nemcsak a véleményeket, hanem a tények és a valóság észlelését-értelmezését is.)

A tanulmány elgondolkodtató zárókövetkezetése szerint a 2018–22 ciklus nagy kérdése az, hogy vajon létrejön-e ebben az időszakban egy olyan ellenzéki politikai erő, amely ki tud szabadulni annak a – több mint egymillió embert otthon tartó – alapvetésnek a fogságából, hogy a pártok és politikusaik korruptak.

Kmetty Zoltán azonban egy perc alatt veszi el a reményt azoktól, akik hinnének ebben: a korábbi ciklusok tapasztalatai szerinte erre kevés esélyt mutatnak. Sőt, ha a Fidesz továbbra is olyan ügyeket tud napirenden tartani (például a migrációt), amelyek felülírják a korrupciós botrányokat, akkor a későbbiekben sem kell számolnia a szlovákiai vagy romániai példákhoz hasonló, kormánybuktató következményekkel.