hvg.hu: A nemrég lezajlott Digitális Pedagógus Konferencián eléggé meglepte a hallgatóságát, amikor párhuzamba állította a mai kor gondolkodásmódját az ősember vadászó-gyűjtögető gondolkodásmódjával. Hogy értette ezt?

Gyarmathy Éva: Az első pár millió év alatt az őseink idegrendszere a vadászó-gyűjtögető életmódra készült föl. Az adott pillanatban előálló problémákat kellett rugalmasan megoldani, amikor állandó mozgásban és bizonytalanságban voltak az emberek. Az agyunk tehát alapból erre való. Az ezt követő alig tízezer évben a földműveléssel, állattenyésztéssel átállt a gondolkodásunk egy „módszeresen dolgozó üzemmódba”. Ez egy komoly kultúraváltás volt – amivel nagyon sikeres lett az emberiség. Már nem csupán a helyben adódó problémákra kellett reagálni, hanem előre lehetett tervezni. Erre épült föl az egyre finomodó verbalitás, és a kommunikáció még hatékonyabb lett, amikor az írással (betűvetéssel) már az információkat lejegyezni és továbbadni is pontosabban lehetett. Kialakult az írásbeliség kultúrája. Ez azonban nem volt olyan régen, idegrendszerünknek ez relatívan újfajta működést jelent. Amit az emberiség kultúrájának nevezünk, és az iskola fő feladata volt, az a módszeres tevékenységhez szükséges agyi folyamatok művelése.

Gyarmathy Éva

Reviczky Zsolt

hvg.hu: Még mindig nem értem, hogy jutunk el a digitális világ gondolkodásához.

Gy. É.: Az embernek nem az írásbeliség gondolkodásmódja a természetes, hanem vadászó-gyűjtögető őseink gondolkodása. A gyerekek tehát kezdetben ilyen módon léteznek: kalandoznak, véletlenszerűen tanulnak. Egy gyerek idegrendszere akkor érett az iskolára, amikor képes a módszeres tevékenységre, tervezésre, vagyis felkészült az írásbeliség kultúrájára. Mindezt most vesszük csak észre, amikor megint van egy nagy kultúraváltás. Eddig természetes volt számunkra az írásbeliség kultúrájában, hogy a könyvekben elérhető információkat le kell aratni, rendbe kell rakni és eltárolni. Ma viszont le lehet vadászni az információt kalandozással is, és nem kell tárolni, hiszen bárhol elérhető. A gyerekek így aztán nem is értik, minek megtanulni olyan dolgokat, amiket mindig el lehet érni. Az ember agya rendkívül képlékeny. Kisgyerekkortól kezdve rááll, hogy azt a működésmódot használja, ami adott a környezetben, és számára a leghasznosabb. Mindig a tapasztalatokra épülő, valódi tanulás az elsődleges. Az iskolai tanulás is csak erre épülhet. A korábbi évezredekben az életmód és a környezet ezt az utóbbi működést támogatta, de most ismét változott a kultúra, és nem segíti a gyerekek felkészülését az iskolában elvárt módszeres tanulásra.

hvg.hu: Sőt, ezek szerint épp az elvárttal ellentétes hatást kelt.

Gy. É.: Igen, és a nagy baj az, hogy ezzel elveszíthetjük a gyerekeket. Ráadásul az a kultúra is veszélyben van, amit felépített az írásbeliség. Ez tragikus lehet, mert a módszeres gondolkodásnak, a nyelvhez is kapcsolódó logikai elemző gondolkodásnak óriási szerepe volt abban, hogy az emberiség fejlődése ilyen mértékben megugrott. Most ezt a két gondolkodásmódot, a szabad kalandozást és a módszeres tanulást kellene összeegyeztetni.

hvg.hu: Hogyan?

Gy. É.: Elő kell venni azokat a módszereket, amikkel korábban műveltük az agyunkat, és a műveltséghez tartoztak: mozgás, művészet, stratégiai játékok. Ezeket – mint fejlesztő eszközöket – teljesen elfelejtettük, vagy verseny lett belőlük. Ha valaki nem tud olvasni, akkor még többet gyakoroltatjuk vele az olvasást. Pedig sokkal hamarabb olvasna, ha valamilyen mozgásos tevékenységet végezhetne. Erről szólnak a különböző fejlesztések, ahol mozgással fejlesztik az idegrendszert, és amelyekre egyre több gyereknek van szüksége. Nagyon különbözőek a gyerekek abban, hogy ki mennyire használja az egyik vagy másik (a mozgásos, a vizuális, a verbális) információfeldolgozást. Azok vannak a legnehezebb helyzetben, akik mozgásosak, mert erre nem épít az iskola, sőt bünteti a tanórai mozgást. És nagy számban vannak a mozgással tanulók között a hátrányos helyzetű gyerekek. A 60-as években egy vizsgálat bizonyította, hogy hároméves korig a hátrányos helyzetű gyerekek intelligenciában jóval a többiek előtt jártak, addig ugyanis azt a mozgáson keresztül lehet vizsgálni. Hároméves kortól már verbális tesztekkel mérik a gyerekeket, és így hirtelen a sor végére kerülnek, akik más módon okosak.

Nagyon fontos lenne átállni a problémaalapú oktatásra, és úgy tanítani, hogy a gyerekek egy konkrét problémával találkozzanak, és azzal kelljen kezdeniük valamit. Keresgetnek, kipróbálnak dolgokat, aktívak, és előbb-utóbb megoldják, és ekkor már lehet a tapasztalatokat rendszerbe szervezni. A legrosszabb, amit tehet az iskola, ha nyomja a régi, egyértelműen már nem megfelelő módszereket.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: Pont a napokban jött ki a PISA-mérés problémamegoldást vizsgáló kötete. Magyarország a sereghajtók között van.

Gy. É.: Sok országban használják a problémalapú tanítást, mert a jelen kultúra ismét ezt kívánja. Korábban a tanárnál volt a tudás, azt ő átadta a gyerekeknek. Ez az írásbeliség kultúrájában egy viszonylag hatékony és szükséges módszer volt, de ma már nem működik. Ennek ellenére ma egy tanóra 70 százalékában a tanár aktív! Ez röhej! Minden vizsgálat bebizonyította, hogy aktivitás közben lehet tanulni, és így fejlődik az idegrendszer is, tehát ma az iskolában a pedagógus fejlődik leginkább, nem a gyerek. A tanárnak háttérbe kellene vonulnia, és tanulásszervezővé válnia, átengedve a gyerekeknek az aktivitást. A tanár munkáját viszont abban mérik (ez alapján fizetik), hogy hány órát tanított le. És egyáltalán nem számít a felkészülési idő. Márpedig egy ilyen – a gyerekek aktivitására, problémamegoldására épülő – órára rengeteg idő felkészülni. Ráadásul a legkülönbözőbb gyerekek ülnek egy osztályban, akik eltérő mértékben váltottak erre az új kultúrára. Van, aki még pont olyan, mint Hoffmann Rózsa volt gyerekkorában, jól követi az utasításokat, és van, aki egyáltalán nem képes a rendszerezett gondolkodásra, de könnyen és önállóan tud megoldásokat találni. A környezet sokfélesége sokfélévé teszi a gyerekeket. Így aztán az átlagnak kitalált oktatás nem működik. Jó esetben van egyetlen gyerek, akinek szól a tanítás, a többinek a tanóra így vagy úgy ingerszegény környezet.

hvg.hu: Készül az új alaptanterv, abban a hírek szerint lesz lehetőség valamennyi differenciálásra.

Gy. É.: Központi tananyagot előírni, egyáltalán a NAT-tal foglalkozni, azt évekig kutatni – épp a fentiek miatt – teljesen felesleges. A 2012-es NAT-ot amúgy is úgy vezették be, hogy semmilyen kutatás nem előzte meg, csak ráeresztették a gyerekekre. Már akkor is jól járnánk, ha azt visszacsinálnánk, de leginkább békén kellene hagyni a tanárokat. Inkább abban kellene az államnak segítenie, hogy a pedagógusoknak legyen ideje felkészülni – a gyerekek egyéni igényeire reflektáló – órákra. Szerintem minden tanórára legalább három felkészülési órát kellene számolni.

hvg.hu: Valami közös nemzeti tudásanyagra csak szükség van, nem?

Gy. É.: Lehet ilyen, de nem ez a lényeg. A gondolkodás számít. A gyerekek még ezt a sok feleslegeset is meg tudnák tanulni, ami ma a tantervben elő van írva, ha jól tanítanák őket. A gond, hogy a rendszerben való gondolkodást (amit a földművelő agyunk kialakított) nem építi föl a digitális kultúra. Az iskola viszont elvárja a gyerekektől. Kutatás? Vizsgáljuk meg, hogy a gyerekek az okos eszközeiken mit csinálnak, mik a fő tevékenységeik! Ezekre kell építeni a tanítást. Ez fontosabb lenne, mint a NAT. Ugyanis ezeket a tevékenységeket – megosztás, játék, identitáskeresés, buherálás – csinálják szívesen akkor is, ha a közelükben sincs kütyü.

hvg.hu: Mi van, ha az iskola nem lesz képes összekötni ezt a két – a vadászó és a földműves – gondolkodásmódot?

Gy. É.: Ma a magyar iskola módszereivel, tartalmával az írásbeliség korára készíti fel a gyerekeket, pedig nem várható, hogy a világ visszafordul az előző – csak az írásbeliségre épülő – állapotába. Szerintem két út lehetséges. Hatalmas fejlődés jöhet, ha sikerül összekötni a módszeres gondolkodásmódot a régi, és az ember számára alapvető problémamegoldó gondolkodásmóddal. Ha nem tudjuk ezt a kettőt összehozni, akkor sem fog visszajönni az írásbeliség, hanem a madáchi ősember kora jön, az elbutulás. Egyébként itthon már most nyomjuk a falansztert, a tudósok megvizsgálják a gyerekek agyát, és megmondják, ki mire való, megmondják, ki menjen szakmunkásnak, ki menjen mérnöknek, ki menjen közmunkásnak már jó korán. És utána mi jött Madáchnál? A „vissza a bunkóhoz!”. Az a műveltség, amit az írásbeliség fölépített, nagyon fontos, de továbbléptünk, és a kritikai gondolkodás korszakában vagyunk. A gyereknek képesnek kell lenni az információrengetegből szelektálni. Ehhez kell a kalandozás, minél többféle tapasztalat megszerzése, és ehhez kell a rendszerben való gondolkodás is. Nem nekünk kell megmondani, hogy melyik információ használható, melyik nem. A bölcs választásra kell felkészíteni a gyerekeket, hogy ne vegyenek be minden maszlagot.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: Az embernek igénye van a biztonságra, ezért sokszor szívesen veszi, ha megmondják „fentről”, mi a tuti.

Gy. É.: Amikor minden változik, az oktatásnak az az egyik legfontosabb dolga, hogy a bizonytalanság elfogadására neveljen. Mi segíti ezt? Ha van önirányítás, ha megvan az idegrendszeri harmónia. Az önirányítás biztonságot ad. A bizonytalanság elfogadásához továbbá autonómiára van szükség, mert abban mindig ott van, hogy felelős vagyok a helyzetemért. A szabadság szintén bizonytalan, mert a határokat másokkal való megegyezésben kell kitenni. Ha nem tanítjuk meg mindezt a gyerekeknek, akkor nem fogják elviselni a bizonytalanságot, inkább beállnak bárkihez, bármibe, beállnak szolgának.

hvg.hu: Az előadásában azt mondta, hogy egyre több a „problémás” (hiperaktív, magatartászavaros, diszlexiás stb.) gyerek. Erre van statisztikai adata is?

Gy. É.: Igen. És ezek ráadásul csak a hivatalos adatok, miközben tudjuk, hogy nagyságrendekkel több nem azonosított probléma is van. Mindennek az oka épp az, hogy az iskola nem követte a kultúraváltást. Csépe Valéria, az új Nat felelőse, azt mondta, hogy a gyerekek életkorának megfelelő tanítást kell biztosítani. Igaza van! Sőt, ennyit kéne mindössze csinálnunk! Ezt mindenki tudja, ehhez nem kell kutatás sem. Abban kellene segíteni a tanárokat, hogy milyen életkorban milyen feladatbankhoz nyúljanak. A tankönyvek is teljesen feleslegesek. Semmit nem érdemes kinyomtatni, ami másképpen is elérhető.

És még valami: a gyerekek egymást sokkal jobban tudnák tanítani, ha hagynánk, mert közelebb áll a gondolkodásmódjuk egymáshoz. Az egyik ebben jó, a másik abban. Ha van egy probléma, összeül a csapat, és megoldják. Egymástól ellesik a tudást.

hvg.hu: Ezt ma úgy hívják az iskolában, hogy súgás vagy lesés. Büntetendő dolog.

Gy. É.: Igen. De miért? Lessenek egymásról, tanuljanak egymástól! Tök jó! Ha lemásolja a gyerek a másik feladatát, akkor ő is megcsinálja. Lényeg, hogy mindenkinek legyen saját feladata. Csomó gyerek egyébként le se tudja másolni a másik füzetét, így már az is teljesítmény, ha mégis.