Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, amelyet olyan politikusok vezettek, akiket kizárólag a hatalom megtartása és a lehető legtöbb pénz elrablása érdekelt, az állampolgárok jóléte a legkevésbé sem.

Ezek a politikusok aztán egy szép napon rájöttek: egy hamisan kreált közellenség megnevezése nem is csak saját hazugságaik leplezését tudná remekül szolgálni, de a népnek is lenne mivel foglalkoznia ahelyett, hogy az ország vezetőinek viselt dolgait firtatnák. És ahogy politikai manipulációik révén egyre több hatalom kerül a kezükbe, úgy engednek meg maguknak egy demokráciában egyre kevésbé elfogadható módszereket is.

Nem, ez nem Spiró György következő, 2030 Magyarországán játszódó regénye, és nem is egy tényfeltáró újságíró dokumentumkötete valamelyik kelet-európai ország sötét jelenéről. Ez a Harry Potter-könyvekkel világhírűvé vált író, Joanne Kathleen Rowling Az Ickabog című regényének cselekménye; az első gyerekkönyvé, amit Rowling a varázslóvilágban játszódó kötetek óta írt.

hvg.hu

Persze meg lehet fogalmazni ugyanezt úgy is, hogy kevésbé tűnjön meglepőnek a tény: gyerekmeséről, nem pedig politikai thrillerről van szó. Valahogy így: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesebelien gazdag ország, Dúskáldia, ahol a csodás természeti adottságok és az ügyes mesteremberek miatt mindenki tejben-vajban fürdött. Hanem aztán egy napon lábra kélt a hír, hogy a gyerekmondókák kitalált lénye, az Ickabog netán mégis létezne. A jámbor, de végtelenül hiú és meglehetősen buta Félhetetlen Frédi király és főtanácsosai, a megátalkodott Swindler és Lebrencs így aztán elindulnak, hogy felkutassák a lényt, hogy legyőzésének hírével Frédi király ázsiója nagyot nőhessen.

Csakhogy az expedíció tragikus véget ér, de a két dörzsölt tanácsos különféle hazugságokkal mégis úgy igazítja a történetet, hogy abból ők jöjjenek ki a legjobban. Innentől pedig Dúskáldia lakóinak tényként kell elfogadniuk, hogy a vérszomjas Ickabog létezik, legyőzésének érdekében újabb és újabb adókat kell befizetniük, aki pedig mindezt rossz szavakkal illetné, könnyen felségárulóvá válhat. Így a két zsarnok uralma sosem látott nehézségekbe taszítja Dúskáldiát – míg egy kislány ki nem eszel egy tervet a barátaival a helyzet helyrehozására.

A két leírás ugyanaz; a második csak annyit mutat meg, hogy a politikai és társadalmi kérdésekben a véleményét régóta hangosan (egyesek számára talán túlzottan is hangosan) képviselő Rowling mesei köntöst adott a politikai példázatára. Amivel, szögezzük le gyorsan, nincs is semmi gond, mármint azzal, hogy a mese valójában példázat a hatalom és a tisztességtelen politikusok természetrajzáról. Hiszen az igazán jó mesék túlmutatnak önmagukon, és a királyfik, királykisasszonyok és hétfejű sárkányok lélegzetelállító történetein kívül valami fontosat is el akarnak mondani a világról. Igaz, ezek a fontos dolgok a legtöbbször olyasmik, mint a barátság, a segítőkészség, a leleményesség fontossága, de legalább ugyanannyi mese szól arról is, hogy valahogyan le kell győzni a gonosz királyt, hogy a jóság visszatérhessen az adott királyságba – legfeljebb nincs bennük ilyen részletes leírás a, hogy messzebb ne menjünk, Soros- és Brüsszel-plakátokról ismert, hamis ellenségkép-képzés meg a besúgásra és megfélemlítésre alapuló totalitárius rendszerek működéséről.

J. K. Rowling

AFP / DENNIS VAN TINE

Ráadásul a mese működik meseként is, nincs szó arról, hogy egy csakis felnőtteknek szóló történet lenne itt merő megtévesztésből gyerekkönyvnek álcázva. Megvan minden, ami a mesékben szokott: királyi udvar, varázslatos, ismeretlen élőlény, talpraesett gyerekszereplők, tömlöc a király vár pincéjében, és bibircsókos banya is, mindez most is a Harry Potter-könyvek összes szenzációs magyar szóleleményéért felelős Tóth Tamás Boldizsár ezúttal sem kevésbé fantáziadús fordításában. Az ugyanakkor, hogy hány éves gyerekeknek érdemes a kezébe adni Az Ickabogot, már nehezebb kérdés, mert

Rowling egy cseppet sem fogja vissza magát, ha netán kegyetlenkedésbe torkollna valamelyik cselekményszál. És ami azt illeti, meglehetősen sok cselekményszál torkollik kegyetlenkedésbe.

Emlékeznek, milyen sokkoló volt elolvasni a Harry Potter és a Főnix Rendjében azt a jelenetet, amelyben Dolores Umbridge arra kényszerítette Harryt, hogy újra és újra leírja, „Hazudni bűn”, de a mágikus penna minden egyes alkalommal késként véste bele a fiú újra és újra felszakadó húsába a szavakat, örökre látható heget hagyva? Akkor képzeljenek el egy regényt, amelynek a negyede épp ilyen jelenetekkel van tele, és megkapják Az Ickabogot. Az író ugyanis úgy döntött, nem népmesei fordulatokkal, általánosságokkal vagy máshogyan finomkodva mutatja meg, mit is jelent, ha egy ország a zsarnokok kezébe kerül, hanem a lehető legrealistábban; azt sugallva ezzel, hogy fontosabb számára a realitás, a politikai parabola húsbavágó hitelessége, mint a meseiség.

hvg.hu

És nemcsak a gondolkodás nélkül kivégzett, árulónak bélyegzett dúskáldok sorsának leírásáról van szó. A rémuralom évei alatt Dúskáldiában például egyre több árvaházra van szükség, mert annyi szülőt gyilkoltak meg politikai okokból, és annyi szülő halt éhen, miközben utolsó falatjaikat is inkább a szintén éhező gyerekeik szájába tömték. Na, nem mintha az árvaház olyan jó hely lenne, elég csak a könyv következő két mondatára gondolni: „A néne gondjaira bízott kicsik nem mind bírták sokáig, hogy káposztalevesen és verésen kell élniük. Amíg elöl, a bejárati ajtón át végtelen sorban áramlottak be az éhező gyerekek, addig hátul, a ház mögötti kis temetőben egyre több parcella telt meg.” El lehet képzelni tehát, mennyire lesz jó sora annak a gyereknek, aki itt köt ki, miután napokig menekülnie kellett otthonról, közben végig azt mondogatva magának, az azért biztos nem lehet, hogy a hatalom megölte az édesanyját is, út közben éhezve, jobb esetben a kukából előásott, már lerágott csontokról fejtve le, ami még rajta maradt.

Szóval aki Andersen meséin sírva fakad, az Az Ickabog után egy hétig nem fog tudni felkelni az ágyból, ahová persze nem aludni húzódott vissza, hanem üveges szemmel bámulni a repedéseket az egyre közelebbinek tetsző plafonon.

Egy kicsit olyan Az Ickabogot olvasni, mintha egy gonosz boszorkányról és a becsületes lányról szóló mesével akarnánk értékes leckét adni kisgyermekünknek a jó és a rossz harcáról, ehelyett egy dokumentumfilmet kapnánk az észak-koreai büntetőtáborokról.

De ugyanezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy Rowling az életre neveli a vállalkozó kedvű pulyákat; legalább, ha valaha Kelet-Európa felé tévednek, majd kevésbé lepődnek meg – vagy kevésbé törődnek bele, ha a saját országukban hasonló folyamatok kezdenének kibontakozni. Rowling intenciója alighanem az utóbbi lehetett, és a szándék nemességéhez kétség sem fér.

Azon pedig a hét Harry Potter-kötet és az azóta ál- vagy saját néven írt felnőttregények után aligha lepődik meg bárki, hogy J. K. Rowling szövege gördülékeny és magával ragadó, a történet izgalmas és jól felépített. És bár persze Az Ickabogot lehetetlen összehasonlítani az író főművével sem vállalásában, sem kidolgozottságában, de mindenképp méltó ahhoz, szó sincs „a fiókban maradt, de azért kiadjuk, mert egy kis pluszpénz sosem árt”-effektusról. (Rowling egyébként a saját jogdíját egy az egyben átutalja egy, a koronavírus-járvány miatt nehéz helyzetbe került embereket segítő alapítványnak; sőt állítása szerint eleve azért vetette papírra az amúgy a kislányának mesélt történetet, hogy egy kis örömöt hozzon a karanténnal sújtott világba.)

hvg.hu

Az Ickabog ha attribútumaiban mesés is, szereplői nem kimondottan mesefigurák (a király és néhány mellékszereplő kivételével), mivel ebben a kegyetlen történetben nincs helye a mesehősöknek: Rowling sokkal inkább a karakterek árnyalására, emberi érzéseinek egyénítésére koncentrál, nem pedig egy-egy hozzáállást vagy jellemvonást képviselő alakokat teremt. Ennek viszont nem feltétlenül kedvez a relatíve kis terjedelem (szűk háromszáz oldalas, gazdagon illusztrált szövegről van szó, amelyben a rajzok magyar, egy pályázatra jelentkező kisgyerekek művei). A sok évet felölelő, szerteágazó cselekmény és a minél részletesebb helyzetleírásra és lélekrajzra törekvés mintha ütköznének egymással, így kicsit töredezetté válik a szöveg, mivel váltakoznak a valóban kibontott és a gyakorlatilag átugrott részek.

Aztán a könyv végén mégiscsak átveszi Észak-Korea helyét egy vérbeli mese, amelyben a rosszak megbűnhődnek, a jók elnyerik méltó jutalmukat, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Végül aztán kiderül az is: ahogy végső soron a teljes Harry Potter-sorozat, úgy Az Ickabog is a szeretet erejéről szól a gyűlölködéssel szemben. Szép, izgalmas és csupa jóindulatból felépülő mese ez (egy geg erejéig még azokat a meséket is helyre teszi Rowling, amelyekben az amúgy jóságosnak ábrázolt királyok úgy ajánlgatják mindenféle hercegnek feleségül a lányaikat, mintha azok holmi fizetőeszközök volnának).

Talán nem a legkisebb korosztálynak való, de mondjuk Az Éhezők Viadalánál még mindig kevésbé megrázó könyv ez. Ha Rowling mindig ilyen mesékkel mondaná el a véleményét a világról, nem mondjuk egyes embercsoportokat vérig sértő Twitter-bejegyzésekkel, akkor mind egy sokkal boldogabb világban élnénk, amelyben senkinek nem kellett volna csalódnia a Harry Potter-regények írójában, akit pedig olyan nagyszívűnek ismert meg. Most újra megmutatta: ha regényírásról van szó, a szíve még mindig a helyén van.

(Borítókép: Tolga Akmen / AFP)