A botrányos, nagy műorr a legkisebb baj, ami Bradley Cooper új filmjének felróható
Már korábban nagy port kavart, hogy egyesek antiszemitának bélyegezték az író-rendező-producer-főszereplő Bradley Cooper nagy műorrát, amely révén jobban kívánt hasonlítani életrajzi filmjében a zsidó karmesterre és zeneszerzőre, Leonard Bernsteinre. De a Maestro most felkerült a Netflixre, így már másról is lehet beszélni a műorron kívül. Kritika.
Tanítani kellene, ahogy Bradley Cooper elkezdi a Maestro című filmet! A már hetvenéves Leonard Bernstein zeneszerzőt játssza az első jelenetben, nem csinál szinte semmit, csak felemeli a kezét, megigazítja a szemüvegét, beleszív a cigarettájába, mosolyog, gesztikulál, belenéz a kamerába. És már ez a kevés is mind hamis! Tanítani kéne, hogyan ne játsszon senki, még akkor sem, ha a saját maga által létrehozott, saját magának megírt, saját maga által megrendezett és természetesen saját maga által főszerepelt filmben akarja is megmutatni, mennyire hihetetlenül nagy színész is ő.
Pontosan olyan ez a pár másodperc, mint amiről a Trópusi vihar ikonikus jelenetében szó van, amikor az egyik színészt játszó karakter figyelmezteti a másikat:
Sose szabad fullba nyomni a kretént!
Hiszen Oscar bácsi nagyon szereti a hátrányos helyzetűeket eljátszó színészeket, de csak akkor, ha nem túlozzák el a figurát. Mert aki fullba nyomja a kretént, ahhoz nem gyün Oscar bácsi – ennyit mindenki megjegyezhetett a filmből.
Kivéve Bradley Coopert.
Akinek minden mozdulatán látszik, hogy Oscar bácsit várja, hiszen az Amerikai Filmakadémia valóban pont azt tartja a színészet csúcsának, ha a maszkmesterek lehetőleg mindennap minimum öt-hat órányi munkával felapplikálnak valakire egy teljes műanyag bábut, ami mögül szinte ki se látszik az eredeti színész, és amiben arcjátékra sincs igazán lehetőség – viszont annyira hasonlít arra a figurára, akiről az adott karaktert mintázták! Teljesen rendben is van egyébként, ha az ilyen teljesítményekre díjakat osztanak, csak ezeket Madame Tussauds panoptikumának kellene évről évre átadnia, nem pedig az Oscar-gála vezetőinek.
Épp ezért is volt teljes marhaság, amikor egyesek kiakadtak azon, hogy Bradley Cooper nagy műorral fogja eljátszani a zsidó karmestert, mert hogy ez a nácik karikatúráit idéző ábrázolás lenne: dehogy. A műorr csak épp olyan eleme a nagy egésznek, mint a műfül, a műránc, a műfog és a többi. Nagyon is jogosan lehet ezért támadni bármelyik színészt, aki ilyen módszerekkel könyörög térden állva az Oscarért, csak nem az antiszemitizmus, hanem a színészet félreértésének vádjával: nem attól lesz hiteles egy Bernstein- vagy egy Churchill-ábrázolás, hogy a forgatási szünetben japán turisták szelfiznek a színésszel, mert összekeverik egy viaszszoborral, hanem attól, hogy a színész jól eljátssza. Nem úgy, mint Cooper az első és az utolsó jelenetekben Bernsteint, amikor szinte látszik rajta az erőlködés, hogy egyáltalán meg tudja mozdítania az arcizmait a maszk alatt.
Szerencsére azért a film legnagyobb része fiatalabb korában ábrázolja Leonard Bernsteint, a világ leghíresebb, amerikai karmesterét, a West Side Story zeneszerzőjét, így a jelenetek többségében legalább Cooper arcizmai szabadok a műorr, műfül, mű nyakráncok, műáll és a többi mellett. És Cooper mindent bedob, ami normális esetben dicséret kellene, hogy legyen, és nagyon vékony a határ, hogy meddig számít valami igazán szenvedélyes színészi játéknak, honnan válik vásári parádévá. De a határ betájolásában sokat segít, amikor először jelenik meg a vásznon a Bernstein majdani feleségét játszó Carey Mulligan. Ő egészen természetes, végtelenül finom rezdülésekkel tudja megjeleníteni az érzéseit; nem óriási grimaszokkal és nagy mozdulatokkal játszik, mint Cooper, sokkal inkább kisugárzást teremt maga körül – és mennyivel hatásosabb!
Mindez persze csak üres nyafogás lenne, ha amúgy egy erős, jó filmről lenne szó, de valójában a problémák jóval nagyobbak a műfüleknél. Amely problémák közül a legelső épp az, hogy
két óra és tizenegy perc alatt sem derül ki, hogy ki is volt az a Leonard Bernstein.
Summázva a 131 percet: egy orbitális seggfej volt, aki a látszatra sem ügyelve orrba-szájba csalta a feleségét, de azért végső soron mégiscsak mélyen, szívből szerette a nőt. (Mivel a férfi mániákus félrelépéseit valójában a legkevésbé sem seggfejségnek, inkább egy érzékeny, esendő, de a szíve mélyén csodás ember csöpp kis gyarlóságainak ábrázolják, nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a film írói, rendezője és fő producerei is mind férfiak.) Az addig rendben van, hogy az író-rendező-producer Coopert nem érdekelte egy klasszikus életrajzi film, és egyáltalán nem akarta végigvenni a fő művek születésének körülményeit vagy a karrier fontos lépéseit; a West Side Story címe például két alkalommal, mintegy mellesleg megemlítve hangzik el. Az viszont már gond, hogy nem derül ki, helyette akkor mi érdekelte Coopert Bernsteinből – túl azon persze, hogy általa tényleg fullba bemutathatja színészi eszköztárát, táncjelenettől látványos karmesterkedésen át időskori diszkózásig. Már ha helyes a „túl azon” kifejezés, és nem épp ez volt a lényeg.
Cooper leginkább Bernstein szexuális élete körül legyeskedik, ami szintén legitim választás lenne, ha ezen a téren alaposan kifejtett, elgondolkodtató, mély lélektani rétegeket megvilágító jeleneteket kapnánk, de ennek az ellenkezője igaz. A biszexuális Bernstein – úgy tudni, a valóságban is – házas emberként szeretői kapcsolatokat tartott fenn férfiakkal, a film pedig ennek nem túl kellemes hatásait mutatja meg a feleségére. De ez a rövid mondat semmivel sem kevesebb, mint amit a filmben látunk: a dolog lelki következményeiről egyetlen szót sem ejtenek, sőt konkrétan ki se mondják, miről is van szó, csak utalások hangzanak el. Ez így viszont csak illusztráció és egy idő után önismétlés is.
Sőt, egy kicsit rosszabb is annál: vélhetően nem rossz szándékból, de így a Maestro nem tesz mást, mint felerősíti a biszexuálisok ellen sokszor még a melegek és leszbikusok felől is érkező előítéleteket, miszerint ez biztosan azt jelenti, hogy neki az egyik nem soha nem lesz elég, és úgyse lesz hűséges a feleségéhez/férjéhez, hiszen szüksége van az azonos nemű kapcsolatokra is. (Mindez természetesen nem igaz: a hűség soha nem szexuális irányultságtól függ.) Persze senki nem várja el, hogy a Maestro LMBTQ ismereteket terjesszen vagy sztereotípiákat oszlasson, de ez is jelzi, mennyivel izgalmasabb, értelmesebb lett volna, ha a forgatókönyv nem pusztán újra és úja megmutatja, hogy Lenny férfiakkal hetyeg, a felesége meg igen szomorúan néz közben, hanem bármilyen módon tematizálják is mindezt.
Talán Cooper azt gondolta, az ő arca majd többet mond ezer szónál. Hát, nem mond.
De még mindig nem lenne teljesen veszve minden, ha legalább csak úgy önmagukban izgalmasak, érdekes, újszerűek lennének a jelenetek, vagy bármilyenek, aminek nem az unalmas a szinonimája. Ez csak egy egész kis részben van így: a korábban a Fekete hattyúért és a Csillag születikért is Oscarra jelölt operatőr, Matthew Libatique képei ugyanis szinte mindig egyediek. Az operatőr mindig megtalálja azt a szöget, azt a kompozíciót, azt a kameraállást, amitől emlékezetesebb, meglepőbb lesz az adott beállítás. Igaz, néha ő is kicsit túlzottan fullba nyomja: amikor eleve messziről „mutatja” a beszélgető párt úgy, hogy néhány oszlop ráadásul teljesen ki is takarja őket, abban azért könnyebb az egyediség túlzó hajhászását látni, mint a művészi látásmódot. Libatique kamerájának kedvez, hogy a legtöbb nagyjelenet kifejezetten kevés snittből, hosszú beállításokból áll, ami a sajátos vizuális nézőponttal együtt képes erős atmoszférát teremteni.
A képeket leszámítva azonban egyszerűen csak érdektelen a forgatókönyv: akármilyen témáról is van éppen szó, arról soha nem hangzanak el olyan mondatok, amikre felkapnánk a fejünket. Jellemző érzés a film bő két órája közben, hogy a néző megpróbál visszagondolni, miről is szólt pontosan az előző jelenet, és legfeljebb egy vezérmotívumot tud mondani („szerelem”, „karriervágyak”), de semmi specifikusat nem tud felidézni belőle. Hol vannak már az olyan hatásos jelenetek, mint Cooper előző rendezésében, a Csillag születikben Lady Gaga kádas monológja, vagy Cooper kínos színpadi produkciója? Itt ilyesminek nyoma sincs.
Eltelik két óra, lemegy a stáblista, szól Bernstein zenéje – ha nem is meglepő, de akkor is jó ötlet, hogy a film alatt végig csakis Bernstein művei szólnak aláfestésként is –, és a néző azon gondolkodik, tulajdonképpen mit is mondott ez a film. Ki is volt ez alapján Leonard Bernstein? Miért is lett jobb az életem attól, hogy erről megtudtam bármit? Egyáltalán megtudtam bármit?
Túl azon persze, hogy Bradley Cooper tényleg nagyon, nagyon szeretne Oscar-díjat nyerni.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
