A Winston Churchill iránti kegyeletből még a dohányzásellenes törvény szigora alól is hajlandóak kivételt tenni Nagy-Britanniában. Az illetékes minisztérium a minap ugyanis a színészeknek engedélyezte a nyilvános helyen való dohányzás tilalmának megszegését, igaz, csak színpadokon és a filmvásznon - arra hivatkozva, hogy szivar nélkül aligha lehetne hitelesen felidézni az egykori miniszterelnök figuráját. Míg ez esetben Angliában békés megoldást nyert a sokak érzékenységét borzoló cigistop, számos ír kocsmában - médiahírek szerint - egyesek egészségét súlyosan károsító verekedésekre került sor a füsttilalomtól ingerültté vált vendégek és a tulajdonosok között. Ezek az esetek is jelzik, hogy a dohányzás szokásának - hiába hangoztatják halálos veszélyeit már fél évszázada - a nikotinéhség kielégítésén túl egyéb társadalmi szerepe is lehet.

Méghozzá jóval nagyobb, mint azt általában gondolnák - hangoztatja Randall Collins, a Pennsylvania Egyetem szociológiaprofesszora tavaly megjelent, Emberi kapcsolatok rítusai című könyvében, mondván, a szakirodalomban rendre alábecsülik a dohányzás közösségi, szinte rituális jelentőségét. Szerinte az együtt cigizés még a nikotinnál is erősebb kötődést alakít ki - igaz, ebbéli véleményét empirikus vizsgálatok hiányában nem tudja bizonyítékokkal alátámasztani. A szenvedély kialakulását - így Collins - az olyan közösségi gesztusok segíthetik elő, mint a tüzet kérés és adás, vagy (régebben) a cigarettatárcából való udvarias kínálás.

E tanult, koreográfiaszerű elemeknek elsősorban ismerkedéskor lehet hasznát venni. Nem véletlen, hogy George Orwell is úgy nyilatkozott: "Még ha valaki olyan szegény is, mint a templom egere, ha úriembernek tartja magát, mindig van nála legalább egy cigaretta, amivel bármikor meg tudja kínálni felebarátját" - mondta egyszer az 1984 című antiutópia angol szerzője. Más szempontok alapján foghattak szimatot a politikusok, akik közül többen is használták - feltehetően tudatos - imázsépítésre a dohányt. Az imázsépítés határokon (és ideológiákon) átívelő jellegét mutatja, hogy mind Winston Churchillről, mind Kádár Jánosról számos fotó maradt fenn, melyen - gyárlátogatáson, politikai rendezvényen - joviálisan kérnek tüzet munkásoktól, egy pillanatra hatásosan keltve ezzel a sors- és érdekközösség illúzióját.

Nem véletlen, hogy a dohányzás - mint azt szakemberek már korábban is megállapították - zárt közösségekben különösen gyorsan terjed. Számosan válnak cigifüggővé például a katonaságnál. "A többiek példája komoly nyomást gyakorol, hiszen ha nem veszel részt az együttes cigizésben, kiszorulhatsz a csoportból, számos közös aktivitásából" - magyarázza a szituációt Demetrovics Zsolt addiktológus, hozzátéve, hogy e muszájközösségekben azért is megy olyan könnyen a rászokás, mert a (sokszor csak az ott-tartózkodás idejére szóló) cigarettázáshoz a feszültségcsökkentés ábrándja társul.

Közösség és dohányzás összetartozását egyébként ezeknél jóval mélyebb okok, például a füstölésre hajlamosító egyéni tulajdonságok is magyarázni látszanak. "Az újdonságkereső, extrovertált típusok hétszer-nyolcszor nagyobb valószínűséggel cigiznek, mint az introvertáltak" - állítja Urbán Róbert A dohányzás egészségpszichológiája című, tavaly megjelent könyvében. Más részről pedig "a dohányosok legtöbbször az ugyanennek a szenvedélynek élők közül választják ki legjobb barátjukat" - tudható meg Pákozdi Lajos belgyógyász, egészségvédelmi szaktanácsadónak az 1980-as években készített vizsgálatából.

E csoportösszetartó jelleg miatt véli úgy Collins, hogy a dohányzást nyilvános helyen tiltó intézkedések nagy hatással lehetnek a közeljövőben a társadalom különböző közösségeire. "Az elkülönítés társadalmi üzenete: a dohányzás abnormális. Ezért a dohányosok, főképp Amerikában, kis túlzással akár egyfajta ellenkultúra hordozóivá léphetnek elő" - jelez előre egy valószínű következményt Hain Ferenc közösségi hálózatokkal foglalkozó pszichológus. Mindez elsősorban a tinédzserek körében teheti népszerűvé a cigizést, akikre - Pákozdi Lajos szerint - amúgy is jellemzőbb, hogy a bandához tartozás érdekében gyújtanak rá.

Az egyre több fronton támadott dohányzás presztízse azonban Collins szerint nem csupán az 1980-as évek óta egyre erőteljesebb ellenkampány miatt látszik visszaszorulni. Állítása szerint a népegészségügyi megfontolásoknál jóval korábban megkopott a füstölés társasági nimbusza. A szenvedély nagyjából a 17-18. században, a szabadidő társas eltöltésének helyszínéül szolgáló kávéházak felvirágzásakor vált az elegáns életstílus egyik kifejezőeszközévé, aztán - az amerikai szociológus szerint - még jóval a dohányzásellenes kampány beindulása előtt, az 1960-as években elveszítette ezt a többletjelentését. Ennek hátterében a mások mellett Humphrey Bogart filmidol révén is szimbolikussá tett nagyvilági stílus vonzerejének csökkenését, a puritán, protestáns középosztály által közvetített tömegkultúra térhódítását sejti Collins, és paradox módon a hippikultúra megjelenését is. "Noha általánosan nem csökkentette a dohányzást, a hippik által divatba hozott marihuána abból a szubkultúrából valóban kiszoríthatta a cigarettát, és gyengíthette annak rituális szerepét" - ért egyet ez utóbbival Demetrovics.

Mások még korábbra teszik és más okokkal magyarázzák a hanyatlást. "A dohányzás közösségi funkciója már az 1960-as éveket megelőzően átalakult - véli Urbán Róbert, az ELTE dohányzást kutató pszichológusa -, mivel a dohányipar a 20. század fordulóján bekövetkezett fellendülésével a cigaretta olcsóbbá vált, és mind Amerikában, mind Európában a felsőbb rétegek fényűzéséből az alsóbb néprétegek mindennapi pótszerévé vált." Ez pedig mindenképpen a szenvedély társadalmi presztízsének csökkenése irányában hatott, még akkor is, ha a rászokók közösségeiben továbbra is egyfajta státusszimbólumként működött a bagó. Akárcsak a női egyenjogúsodás során, amikor a gyengébb nem tömegei nyúltak a cigaretta után. Magyarország - ahol a felnőtt lakosság egyharmada rendszeres cigiző - egyébként e tekintetben (is) más volt. "A falusi fiatal lányok tömegesen az 1960-as években próbáltak átállni a városi életformára, melynek egyik vélt megnyilvánulási formája az elegánsnak számító dohányzás volt" - említ egy különbséget a HVG-nek Korkes Zsuzsanna kultúrtörténész.

Akárhogyan is, a dohánygyártók nehezen nyugszanak bele piacaik elvesztésébe. Mint azt Demjén Tibor, az Országos Egészségfejlesztési Intézet programvezetője a HVG-nek elmondta: egyes cigarettagyárak jelentős energiát és pénzt fordítanak manapság a füstmentes cigaretták kifejlesztésére, abban a reményben, hogy így sokak számára újra elfogadhatóvá válhatna e szenvedély. Ami, ha beválik, akár még visszájára is fordíthatná a jelenlegi, a dohányzás közösségből való kitiltásának folyamatát.

SINDELYES DÓRA