Nem szimpla malackodásról van szó, a társadalomtudományi folyóirat olyan írásokat közöl, amelyek a test, a hús, a szexus hatalmas és rejtelmes labirintusában kalandoznak. Az olvasó ide-oda nyitogathat. Az egyik ajtó mögött Jókai Mór csak szereplírájának csak mostanában ismertté vált versére bukkanhatunk. A nagy mesemondó hol egy felhevült („selyembozont kondor faszú”) férfi, hol egy („szűkpinájú, kéjtől vonagló”) nő, a szöveg összefolyik, szereplői éppen bagzanak.
Császtvay Tünde irodalomtörténész arról ír, hogyan válik a testi szerelem a magyar irodalom nyilvános témájává. Vagy bizonyos nézőpontból, hogyan nem válik, marad a szubkultúrák – ha nem is kizárólagos, de – kitüntetett terepe. Mert hát a szexnek mégsem Jókai vagy Reviczky Gyula lett a legismertebb dalnoka a XIX. századvégi Magyarországon, hanem Lőwy Árpád.
Császtvay bepillantást enged a századforduló elképesztően gazdag magyar erotikus/pornografikus irodalmába is, amelynek a ’20-as évektől a szigorodó cenzurális viszonyok miatt Kolozsvár lett a fővárosa. A perverziók – koprofágiától a vérfertőzésig – mindenféle ága iránt érdeklődő olvasók haszonnal forgathatták, mondjuk, a Kaviár erotikus könyvtár köteteit.
Perverzió
A folyóirat másik cikke éppen azon lamentál, koronként mi számít perverziónak. Thomas Nagel filozófus szerint már csak azért is érdemes a szexuális perverzió határait meghúzni, mert az segít bennünket megismerni valamit magáról a szexről is. Szóval a perverziónak igazából nincs köze a szaporodáshoz, fogalma a társadalmi gyakorlat vagy helytelenítés keretében sem ítélhető meg. A házasságtörést és a paráznaságot például sok kultúra elítéli, de nem tartja természetellenesnek.
Nyilvánvalóan nem abszolút, változatlan és változtathatatlan szexuális viszonyulással van dolgunk, hanem kultúránként eltérővel, ami nem csoda, hiszen a fogalom értékelő jellegű. Ehhez képest a szkeptikus megközelítés szerint a perverzió létezése is megkérdőjelezhető. (Erre rímel Tony Fekete erotikagyűjtőnek a véleménye – szintén a mostani Café Bábelben –, hogy neki a szexualitás jelenti az abszolút szabadságot, az a fontos, hogy a fantázia szabad legyen, hogy képzeletben bármit csinálhassunk.)
Az egyik „jámbor” elméletet szerint amikor a szexuális vágy önmagában fordul elő (önmagába fordul), hiányos vagy nem egészen emberi. Nagel ezt csak megszorításokkal tudja elfogadni, ahogy teljes egészében Jean-Paul Sartre tézisét (tőle kölcsönöztük címünk állítását) sem teszi magáévá, valójában mégis rá építkezik. A francia egzisztencialista úgy tartotta a szexuális vágy „kettős, kölcsönös megtestesüléséről”, amelyben egyszerre vagyunk az aktus alanya és tárgya, hogy „hússá teszem magam, hogy ezzel a másikat is rávegyem, valósítsa meg önnön húsát a saját maga számára és számomra is, és simogatásaim annyiban szülik meg számomra saját húsomat, amennyiben az a másik számára való húsként hozzájárul a másik húsként való megszületéséhez”.
Ugyan Nagel kajánkodik Sartre homályos fogalmazásán, mégis valami hasonlónál lukad ki. Igaz, ő szemben a francia filozófussal, nem tekinti a szexuális vágyat eleve reménytelennek. „A fizikai birtokbavételnek ahhoz kell vezetnie, hogy a szexuális tárgyat saját vágyunk képében létrehozzuk, s nem csupán ahhoz, hogy a vágyat e vágy tárgya felismerje, vagy hogy a vágy tárgya privát izgalomba jöjjön.” Vagyis nem számít perverziónak az a szexuális viselkedés, amely magába foglal egy arra irányuló vágyat, hogy partnerünk éppen azáltal jöjjön izgalomba, hogy felismeri vágyunkat, amely arra irányul, hogy izgalomba jöjjön.
Undor
Ha egy pillanatra félretesszük a morális megfontolásokat, nem mondhatjuk, hogy a perverzió nélküli szex jobb, mint a perverz. Az amerikai filozófus egyenesen odáig jut, hogy a rossz szex is jobb, mint a semmilyen. „Végeredményben az embernek az elérhető alternatívák közül kell választania, akár a környezeten, akár az ember alkatán múlik, mi érhető el. Márpedig elég gyászos alternatívák kellenek ahhoz, hogy ésszerű legyen helyettük inkább a semmit választani.”
Mások szexuális tevékenysége viszont gyakran vált ki belőlünk undort (olykor még sajátunk is). Martha Nussbaum Amerika legismertebb homofób aktivistájának a szövegeit elemzi. Paul Cameron mindent megtesz, hogy nyelvi eszközökkel viszolygást és undort keltsen közönségében. Nála a melegek nem csupán a Föld söpredékének számítanak, de egyenesen a világ, pontosabban Amerika megrontóinak, jelesül megfertőzőinek. Világos, nem csak Cameron folyamodik az undorkeltéshez, hogy elérje politikai céljait, és a mesterkedés áldozatai nem csak melegek lehetnek. Ahogy a chicagói filozófus megállapítja, „az undor olyan, mint a rasszista gyűlölet: udvarias társaságban nem mindig fedi fel magát”. Nussbaum nem említi, pedig a demokratikus nyilvánosság sajátossága az is, hogy az agresszív undorkeltő ugyan eleinte meglehetős sikereket érhet el ügyeskedésével, ezeket azonban nehéz tartósítani, mert idővel maga is undor tárgyává válik.
(Café Bábel, 63. szám)
zádori