A The New Scientist című brit tudományos folyóiratban megjelent, tabukat döntögető cikk szerint a mai genetikai ismeretek fényében már tudható, hogy a sporttörténet számos kiemelkedő alakja valamilyen genetikai elváltozásnak köszönheti sikeres életpályáját.

Az 1964-es olimpián Eero Mäntyranta finn sífutó két aranyérmet is szerzett. Csak jóval később derült ki, hogy egy EPOR nevű gén mutáns változatát hordozza, s emiatt szervezete a szokásosnál másfélszer több vörösvérsejtet termel. A kelet-afrikai hosszútávfutók alsó lábszára alkatilag majd fél kilogrammal könnyebb, s ez a futásnál netto 8 százalék energia megtakarítást hoz. Vannak továbbá híres amerikai röplabdások, akik azért nőttek olyan magasra, mert agyalapi mirigyük egy daganat következtében több növekedési hormont termelt.

A The New Scientist cikke azt veti fel, hogy ennek tükrében éppen a dopping szerek engedélyezése lenne sportszerű, ez biztosítana a versenyzőknek egyenlő esélyeket.

Ugyanakkor Julian Savulescu (University of Oxford) és Bennett Foddy (University of Melbourne, Australia) arra hívta fel a figyelmet, hogy a dopping szerek tiltása helyett a sportolók egészségét kellene védeni.

A szerzők rámutattak: örülnének egy doppingszerektől mentes világnak, de ezek a szerel kitartóan jelen vannak, miközben a palettán a génmanipulációs eszközök még meg sem jelentek. A mai gyakorlat szerint akár halálba is lehet hajszolni egy sportolót a verseny, vagy a felkészülés során, csak az a fontos, hogy halála természetes legyen.

A túl magas vörösvérsejt-szint például káros az egészségre, szívrohamot okozhat. Meg kellene szabni a biztonsági határát a vörösvérsejt koncentrációnak, s ha valakinek ennél magasabb nem lenne szabad hagyni, hogy versenyezzen, függetlenül attól, hogy ezt gyógyszer (például EPO hormon), költséges magashegyi trenírozás (esetleg helyette magashegyi légkört szimuláló kabin) vagy genetikai adottság eredményezte - olvasható a The New Scientist online kiadásában.