Japán nemzeti szégyene az iPod

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Bari Máriusz

A számítástechnika előretöréséig Japán volt a vezető digitális nagyhatalom. 2008-ban visszanézve azonban elmondhatjuk, csődbementek a mobilinternet szabványosítására tett törekvései, kisodródott a PC-piacról, a Google pedig kvázi élő tesztlaborként használja az ország százmilliónyi mobilosát.


i-mode: Nagy remények, nagy bukás
A japán piac legnagyobb telefonszolgáltatója, az NTT DoCoMo valószínűleg csak álmokat kergetett, amikor 50 millió felhasználójával és az igen versengő japán piacról szerzett tapasztalataival úgy döntött, meghódítja a világot i-mode nevű internetes szolgáltatásával. A 2G és 3G platformokon egyaránt működő szolgáltatás (amellyel emailezni, Java-alapú programokat futtatni és híreket olvasni lehet) jelenleg a világ tizenhat országában érhető el, Belgiumtól Tajvanon keresztül a Fülöp-szigetekig, igazi áttörésre azonban sosem volt képes (hasonlóan az európai, majd később amerikai piacra szánt, rosszul megtervezett és targetált WAP-hoz): számos országban ugyanis közvetlen, felhasználóbarát és intuitív rendszereket szeretnek használni és nem is favorizálják a japánok szofisztikált menürendszereit.

A DoCoMo története csupán egy az elbukott japán innovációk könyvéből. Japán 2006-ban 130 milliárd dollárt áldozott kutatási és fejlesztési célokra, valamint több ötletet szabadalmaztat, mint amennyit az Egyesült Államok - ugyanakkor az egyetemektől az üzleti szfériáig, a kormányképviselőktől a híradásokig mindenki a gazdasági és az oktatási helyzetet ostorozza, a kormányt valósággal elárasztják a gazdasági reformokkal kapcsolatos kérelmek, a döntéshozók még az előző generációk hozzáállását tükrözik, a fiatalok pedig sem lehetőséget, sem pénzt nem találnak arra, hogy megvalósíthassák ötleteiket.

DoCoMo NTT: hatalmas és túl óvatos
Az így kialakult innovációs krízis értelemszerűen roncsolja a nemzeti önképet és önbizalmat is. Az ország elemzői és bloggerei javarészt az Apple sikereire hivatkozva próbáják meg motiválni a gigacégeket - látszólag feleslegesen. A fogyasztói elektronikai piacot hiába uralta korábban a Sony, a walkman óta nem igazán tudtak számottevő újdonsággal előrukkolni, ezt pedig a számok is mutatják: a BCN piackutató cég felmérései szerint az iPodnak 58 százalékos, míg a Walkman brandnek csak 23 százalékos piaci részesedése van. Az Apple és például a Google is képes a marketing, a terjesztés és az image mögé innovatív technológiát is pakolni, a japán cégek pedig nem igazán képesek ezt megoldani, úgyhogy nem is csoda, hogy az iPod (illetve a szigetországban hamarosan debütáló iPhone is) gyakorlatilag az ország szégyene.

Jobban ismert tény már, hogy az óriáscégek a kreativitástól óvakodó, lomha dinoszauruszok, amelyeknek szigorú hierarchikus rendszerébe nem férnek bele az új ötletekkel bíró egyéniségek. Sok esetben a csapatjátékosság fogalma is sokkal szűkebb, mint nálunk, olyannyira, hogy a Google által kultivált "más országok fejlesztőivel fogunk össze más projekteken" módi nálunk elképzelhetetlen. Az összedolgozás és fejlesztés együttes példája a kaizen, azaz a folyamatos fejlesztési koncepció (ez sok esetben a Toyota nevével kapcsolható össze) - ebben a dolgozók folyamatosan, apró javítások és fejlesztésekkel viszik közelebb a gyártási folyamatot a tökéletesség eszményi állapotához. Míg Japánnak nyilvánvalóan nem kell rettegnie számos technológiai iparágban kialakított szerepe miatt, sokan úgy látják, tanácsos volna inkább a következő trendek megjóslásával vagy megvalósításával foglalkoznia.

Mihez kezd a Google Japánnal, mihez kezd Japán a webbel? (Oldaltörés)

© AP
Nem csoda tehát, hogy míg Japán nem tudta kellően behálózni a világot, a világ elébement ennek a találkozásnak - meglehetősen nyakatekert módon. A Google ugyanis alaposan megvetette magát a szigetország életében: 2006 óta az ország második legnagyobb telefoncégével, a KDDI-vel áll szerződésben, 2008. január óta pedig a már említett NTT DoCoMo-val lépett partneri kapcsolatba: mindkét esetben a mobilos keresőprogramok és szolgáltatások fejlesztése, mobilhirdetések és webes tartalmak kezelése a fő csapásvonal, ennek következtében pedi egy 83.6 milliós felhasználói bázist tudnak elérni. (Az ország többi mobilosa a Softbank (18.8 millió felhasználó) vagy az Emobile Ltd. (0.5 millió felhasználó) előfizetője.)

A Google alapstratégiájának része az, hogy az ötleteket elhozza Japánból és azokat más piacokon is alkalmazhassa, ebből pedig nem is csinál titkot. A lehetőség pedig fennáll erre: a fentebb említett 83.6 milliós bázis ugyanis a bolygó legváltozatosabb és egyben legkritikusabb tesztcsoportja. A japán mobilok lassan képesek arra, amire egy PC (amikor a Google fejlesztői azt mondják, hogy a következő generációváltásnál már mobilon keresztül ismerkednek meg a fiatalok az internettel, nem teszi hozzá, hogy Japánban gyakorlatilag már ez a helyzet áll fenn), mindezt az európai gyorsabb broadbandek sebességével teszik, az őket érdeklő tartalmak pedig már jó ideje megtalálhatóak, ez a rendszer ugyanis már több éve fennáll, rengeteg japán weboldalt optimalizáltak külön telefonokra. Összességében elmondható: a japán felhasználók igényei jóval magasabbak a világ más tesztcsoportjainál, ennek következtében a fejlesztők is sokkal jobban értékelhető visszajelzéseket kapnak.

A felhasználók kétféle tesztben vesznek részt: a fejlesztők vagy azt figyelik, hogy egyszerű tesztfeladatokat milyen módszerekkel és milyen gyorsan oldanak meg (ezek során bizonyos adatokat, például egy étterem pontos címét kell kideríteniük) vagy újszerű környezet elé állítják őket. Az úgynevezett 1%-os tesztek során a felhasználók más külsőt, betűtípusokat, elrendezéseket, lehetőségeket látnak egy szolgáltatást használva - mindezt azért, hogy a fejlesztők rájöhessenek, mitől lesz egy alkalmazás könnyebben használható, jobban átlátható, vagy még használhatóbb. Az ilyen tesztek eredményei sok esetben összevágnak azokkal, amelyeket más ország netezőitől szereznek be: gyorsítja egy információ megtalálását, ha a felhasználók megadhatják, mi legyen az a helyszín (környezet, kerület, környék), ahol keresni akarnak vagy éppenséggel értelemszerűnek tűnik az is, hogy amikor az emberek tévéműsorokra vagy hírességekre keresnek, akkor gyakran a képtalálatok érdeklik őket, így azokat is a főoldalas találatok között kell megjeleníteni.

© AP
Ami a japán webet illeti: a legsikeresebb oldalak közül sok egyezik más országok kedvenceivel is: ugyanúgy közkedvelt a YouTube, az Amazon, a Google vagy a Yahoo. A világháló mint olyan, azonban sokáig tényleg csak a számítógépes fanatikusok gyűjtőhelye volt: a legtöbb site ugyanis angolul volt, valamint japánul gépelni egy standard billentyűn hosszú távon elég fárasztó, nem is csoda, hogy ennek köszönhetően is többen mennek fel az internetre mobiljukról, mint számítógépeikről. A web, mint hírszolgáltatói felület igazán lassan indul be: az újságok online verziói a nyomtatott cikkeket közlik le, sok esetben ezek csak egy pár napig olvashatóak és az újságok nem is nagyon engedik azt, hogy bloggerek vagy más weboldalak idézhessenek ezekből, a blogoszféra legerősebb szereplői pedig - ezek után nem meglepő módon - bulvárcelebritások.

Az oldalak, amiket a nyugati blogoszféra elkezdett felkapni - például a Nico Nico Douga vagy a Nonai Maker - az oldalak fejlesztői szerint nem web2.0-nak, hanem web2.0J-nek nevezhetőek, külön jelezve a japán célközönség sok esetben nem standard igényeit. Míg a Nonai Maker más földrészen is beválhatna (nevünk megadásával a program kidobja, hogy mi van az agyunkban, mivel foglalkozunk, milyen emberek vagyunk, mit szeretünk - az első hat hónapban  600 millió találatot kapott az oldal), a Nico Nico Douga videómegosztóval már súlyos problémák lehetnének más országokban. A Nicodounak becézett oldal ugyanis annyiban tér el a YouTube-tól, hogy a kommenteket közvetlenül a videóra lehet rászúrni. Az oldal Japán ötödik leglátogatottabb oldala, felhasználói havonta összesen 12 millió órát töltenek el rajta.

Hozzászólások