Az űrlift ötlete több mint száz évre nyúlik vissza: eredetileg Ciolkovszkij szőtt elképzeléseket az Eiffel-torony űrbe nyúló másáról, amely 35,790 kilométer magasan nyúlna az atmoszférán túlra, tetején egy "mennyei kastély" lett volna, amely geostacionárius pályán van, azaz mindig a Föld adott pontja felett tartózkodik. A hatvanas-hetvenes évek amerikai fejlesztései után az ötletre Sir Arthur C. Clarke sci-fi író 1979-es regénye, a The Fountains of Paradise hívta fel a figyelmet.

Nem Japán az egyetlen

Japán mellett több amerikai fejlesztőgárda is kísérletezik űrlift-koncepciókkal, többek között az MIT, a University of Michigan és a University of Alberta csapatai.

Az űrlift koncepciója igazából a kilencvenes években került megint előtérbe a szénszálas nanocsövek megjelenését követően, az ilyen anyagból készült kábelek ugyanis elméletileg megfelelnek az űrlift által felállított kritériumoknak. A speciális űrkábeleknek ugyanis 36 ezer kilométer hosszan kell nyúlniuk (a kábelnek dupla hosszúnak kell lennie az ellensúly miatt, valamint biztosítani kell ilyen hosszra is a kábel feszességét), anyaguknak könnyednek és meglepően erősnek kell lennie és ellen kell állnia az atmoszférán belüli és kívüli erőhatásoknak, például a meteoroknak is.

Az űrlift előnye, hogy a sci-fikben szereplő más ötletektől eltérően nem szegül szembe semmilyen természeti vagy tudományos törvényszerűségnek, csupán jelentős és igen komplex mérnöki problémákat vet fel. "Az űrlift olyan lesz majd, mint a külföldi utazás: bárki képes lesz igénybevenni", nyilatkozott a koncepcióról Suicsi Ono, a JSEA (Japan Space Elevator Association) elnöke.

© AP

A Times értesülései szerint Japán egyre biztosabb abban, hogy képes világelsőként biztosítani az űrlift tudományos és technikai alapjait, a hivatalos nyilatkozatok szerint a fejlesztés egybillió jenbe kerül. A JSEA elképzelései szerint a liftfülkék űrbeküldése körülbelül századannyi energiát vesz majd igénybe, mint egy űrsikló beindítása. A megoldandó mérnöki problémák a kábelekkel kapcsolatban merülnek fel: az ezekhez felhasznált anyagnak körülbelül négyszer kell erősebbnek lennie a jelenlegi legerősebb szénszálas nanocsőnél vagy hozzávetőlegesen száznyolcvanszor erősebbnek az acélnál - megnyugtatónak tűnhet ennek fényében az, hogy a cambridge-i nanocsöves fejlesztések révén az elmúlt öt évben sikerült közel százszorosára növelni a nanocsövek erősségét.

Kérdésként merülhet fel az is, hogy az egyes liftfülkéket mivel mozgatják fel az űrbe - a JSEA szerint a nanocsövek jól vezetik az elektromosságot, úgyhogy lehet, hogy extra kábel kerülne a fülkék mellé, amely csak az áramot szolgáltatná. A japán űrlift-ügynökség novemberben egy nemzetközi konferenciát szervez, ahol tervezési és építési határidőkről is szó eshet.