Nyugdíjazták a szupertitkos, guruló tengeralattjárót

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
hvg.hu
Tetszett a cikk?

Az amerikai haditengerészet speciális vízijárművét hosszútávú mélységi merülésekre tervezték, s négy évtizeden át használták.

A haditengerészet saját lapja, a Navy Times szerint az NR-1 jelzésű tengeralattjáró olyan kicsi volt, hogy csupán 11 főből állt a személyzete, nem volt rajta zuhanyfülke, a fűtéséről pedig egy P-3 Orion típusú repülőből kiszerelt kenyérpirító gondoskodott. A legénység két műszakban váltotta egymást, az NR-1 fedélzetén ugyanis csupán négy fekhely fért el, az ügyeletes tiszt pedig a fedélzeten aludt az egyik konzol mögött.

Nem volt kifejezetten tágas
© US Navy

Az NR-1-et a haditengerészet űrsiklójaként is becézték, ami annyiban igaz, hogy körülbelül hasonló körülményeket tett lehetővé a személyzet számára, akik akár egy hónapig is a tengerfenék közelében tudtak maradni. A harci jármű közel egy kilométeres mélységig tudott merülni, küldetéseiről pedig sokat elárul, hogy az aljára kerekeket szereltek, hogy a tenger fenekén is tudjon közlekedni.

„Lehúztam benne egy hónapot, a végén már kissé nehéz volt a levegő” – emlékezett vissza Robert Ballard, aki többek között a Titanic roncsait fedezte fel mélytengeri kalandjai során. „Sajnálom, hogy kivonják a forgalomból ezt a valódi különlegességet.”

Az NR-1 karrierje 1969 januárjában indult a Connecticut államban található Grotonban. Atomreaktorának köszönhetően nem korlátozták lemerülő akkumulátorok, ezért ideális jármű volt a felderítő missziók során. Különleges felépítése miatt nem volt kifejezetten gyors, a víz alatt valamivel több mint 3 csomós sebességre volt csupán képes.

„A tengerfenék közelében ez a sebesség több mint elég” – magyarázta John McGrath sorhajókapitány, aki az NR-1 utolsó ügyeletes tisztje volt. „Nagy rajongója vagyok ennek a hajónak, véleményem szerint csodálatos fejezete volt a haditengerészet életének.”

Az NR-1 legénysége valóságos elitalakulat volt az atomtengeralattjárón szolgáló haditengerészek között, a piros-fekete hajóra ugyanis csak a tengeralattjárókat felügyelő mindenkori legmagasabb beosztású tiszt jóváhagyásával kerülhettek a kiválasztottak. McGrath még közülük is kiemelkedik, ugyanis 1997 és 2000 között már fedélzeti mérnökként tevékenykedett az NR-1-en. Tavaly visszatért a tengeralattjáróra, s ő felügyeli azt a folyamatot, melynek során az NR-1 reaktorait leeresztik, majd a hajótestet az amerikai haditengerészet „tengeralattjáró-temetőjébe” vontatják a Washington államban található Puget-öbölbe.

Közel négy évtizedes karrierje során az NR-1 számtalan küldetésben vett részt. Többek között lezuhant haditengerészeti repülők roncsainak felkutatásában, de 1986-ban, a Challenger űrrepülőgép katasztrófája után is bevetették. McGrath szerint még a legutolsó küldetésen is olyan feladatokat hajtottak végre, amelyek „szigorúan bizalmas” katonai célú bevetések voltak.

Ballard szerint az NR-1 nyugdíjazásával egy igazán értékes eszközt veszítenek el, mégpedig a tengeralattjáró különleges szonárját. A támadó célú tengeralattjárók hangradarjával ellentétben az NR-1 nem a teljes víztömeget vizsgálta. A lefelé irányított szonár a sorhajókapitány szerint „egy mérföldről is megtalált akár egy üres sörösdobozt is”.

Az NR-1 nem csak a kerekek miatt volt egyedülálló, felszerelték ugyanis három ablakkal és 29 külső fényforrással is, hogy a kutatási területet megvilágíthassák. Később továbbfejlesztették, 13 kamerát, egy robotkart, valamint különböző fogó- és rögzítőeszközöket kapott.

A mélységi merüléseket különleges felépítménye tette lehetővé. A merev hajótest és a keskeny középső szekció miatt igen szilárdnak bizonyult, azonban ezért cserébe olyan korlátai voltak, hogy például szennyvíztartályát nem lehetett a merülés során üríteni.

„A szennyvíztartály kapacitása komoly korlátozó tényező volt” – emlékezett vissza McGrath. „Meglehetősen primitív életkörülmények voltak a fedélzeten.”

Az NR-1 reaktorát egyszer kellett újra feltölteni, s még néhány éven keresztül bevethető lett volna, de McGrath szerint elérte szolgálati ideje végét. Emellett számos olyan cég, amely alkatrészeket gyártott hozzá, már évekkel ezelőtt beszüntette működését.

Bár a sorhajókapitány nem árult el túl sokat a titkos bevetésekről, annyi bizonyos, hogy az NR-1 legnagyobb előnye az volt, hogy csendben tudott várakozni a tengerfenéken, a stratégiailag fontos csomópontok közelében, s be tudott számolni az esetleges csapatmozgásokról. A hidegháború idején pedig többek között a szovjet kommunikációs kábelek elágazásait derítette fel.